„Aki ezen nem esik át, nem lesz jó feleség” – egy barbár szokás, és ami mögötte van

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Amikor 12 évesen elszöktem a körülmetélés elől, anyám nagyon mérges volt. A nagynénémhez menekültem Nairobiba, ő bújtatott. Egy darabig nem is mehettem haza. Anyám végül azt mondta, ha sikerül a vizsgám, megúszhatom. Imádkoztam és keményen tanultam, úgyhogy az első tíz közt végeztem az iskolában. Mihalicz Csilla Kenyában egy tanárnővel is beszélgetett, cikkében bemutatja a színes és délceg maszájok kultúrájának vonzó, illetve árnyékos oldalát.

 

A maszájok a fenntarthatóság példaképei is lehetnének: évszázadok óta megtanultak együtt élni egy kietlen földön az élővilággal, működtetni többnejűségen alapuló nomád társadalmukat. Ugyanakkor a ma már csaknem 50 milliós országban számos olyan kihívás éri őket, amellyel szemben változtatniuk kell(ene) olyan szokásaikon, amelyeket korábban identitásuk alapjainak tartottak. A nomád vándorló, legeltető életformához hajdan rengeteg föld állt rendelkezésükre, ma ezek egy része nemzeti parki terület, ahol tilos fejbe kólintani a szafarira érkező turisták kedvelt nagyvadait, mert a szafarik jelentik az ország bevételeinek legnagyobb hányadát. Különösen fájdalmas az önkorlátozás az oroszlánok esetében, hiszen a maszájok szemében a férfiasság mércéje ma is az: látta-e már a közösség oroszlánvértől csöpögni a harcos lándzsáját. Csakhogy ma az oroszlánölésért súlyos büntetés jár. A nomád élet feltételei egyre nehezednek: a klímaváltozás miatt krónikusan száraz legelőkön elhullanak az állatok, a maradékot egyre messzebbre kell terelni, hogy jóllakjon. Ez elsősorban a maszáj nőknek és a gyerekeknek okoz súlyos gondot, mert sokszor hónapokig tej és hús nélkül maradnak, vízért pedig napi 20-30 kilométert kell gyalogolniuk. Magas az AIDS-fertőzöttség – a vírus terjedésének kedvez a maszáj szokás, mely szerint a családfő nemcsak a hajlékát, hanem az asszonyát is előzékenyen felajánlja a barátainak. De a legnagyobb kihívás: maga a modernizáció, amely megállíthatatlanul kikezdte a törzsi kultúrát, hiszen a gyerekek többsége iskolába jár, legalábbis néhány évig, ahol angolul tanul, és egy másik kultúrával is megismerkedik.
 

Egy humanitárius turistacsoporthoz csapódva ellátogattam a helyi orvos, Kabati Sylivester doktor iskolájába a kenyai-tanzániai határon, Namangában.

11 évesen beteljesedik rajta is a „női sors”

A domboldalba épült iskola mögött már a maszájok legelői kezdődnek, a nagyobbacska fiúk őrizte kecskék be is szökdösnek az iskolaudvarra csemegézni. Az iskola épületét kétoldalt a magyar Afrikáért Alapítvány által felállított hatalmas esővízgyűjtő tartályok keretezik – a csapok lelakatolva, a kulcsot a tanároktól kell elkérni. A víz errefelé aranyat ér. Az iskolának ablaka sincs – minek is? –, csak rácsok védelmezik az illetéktelen behatolóktól azt a néhány könyvet, ütött-kopott berendezést. A gyerekek egyenruhában játszanak, egyik-másikról majdnem leszakad már a több generációt is kiszolgált barna kelme, és hangos „mzunguzásban” törnek ki, mikor meglátnak minket. Bár átutazóban látnak olykor fehér embert, közéjük kevesen tévednek – leszámítva az alapítvány önkénteseit –, így a mzungu puha hajával, fehér bőrével csodálatos lény a szemükben.

Marjorie hittanóráján hat gyerek üldögél – félig angol, félig szuahéli nyelven arról faggatja őket, hogyan kell Istent tisztelni. Nehezen gyűlnek a válaszok, gyönyörű szeme meg-megvillan, ha csacskaságot mondanak. A szünetben a vessző is előkerül: az egyik nyurga, épp növésnek indult kislány csúnyán megharapta egy másiknak a karját. Miután megkapta a büntetését, Marjorie megmagyarázza, miért ilyen izgága a kislány:

„Szegényke össze van zavarodva: egy hónap múlva betölti a 11. évét, és többedmagával rajta is beteljesedik a női sors: kivágják a csiklóját, aztán férjhez is adják. Próbáltuk az anyját lebeszélni, de hajthatatlan. Azt mondja, ezt minden lánynak ki kell bírnia, aki gyereket szeretne. De én tudom, hogy szegények, és a kérő marhákat hoz a családnak.”

Marjorie is maszáj nő, mégis divatos, európai ruhában jár, albérletben lakik, és 29 évesen még hajadon. Másképp képzeli az életét, mint azok az asszonyok a kunyhókban. Szerencséje volt, mert már a nagyapja is járt iskolába. Érdekes volt hallani, hogyan keverednek egy lassacskán emancipálódó családban a hagyományok a modern gondolkodással.

    „Nálunk azt a gyereket taníttatták, akit a családfő ki nem állhatott – magyarázza Marjorie. – Ilyen volt apám és anyám is. Apám tanult ember: bíró. Maszáj szokások szerint megegyezett a barátjával, hogy összeházasítják a gyerekeiket. Párszor beszéltünk is telefonon a vőlegényemmel – elég durva, kevély fickó volt. A harmadik felesége lettem volna. Mivel nagyon szerettem iskolába járni, jól tanultam, és hallani sem akartam arról, hogy 12 évesen férjhez menjek. Apám és anyám is megértett, de ez otthon nagyon kellemetlen nekik, és mostanában sokat mondogatják: már legalább három gyerekem kellene hogy legyen.

    Anyám annak idején szinte gyerekfejjel szült engem, és nem a vér szerinti apám nevelt föl. Anyám ambivalens velem – talán épp a saját múltja miatt –: nagyon akarta, hogy ne lógjak ki a közösségből, de közben támogatta is a törekvéseimet. De amikor 12 évesen elszöktem a körülmetélés elől, nagyon mérges volt. A nagynénémhez menekültem Nairobiba, ő bújtatott. Egy darabig nem is mehettem haza. Anyám végül azt mondta, ha sikerül a vizsgám, megúszhatom. Imádkoztam, és keményen tanultam, úgyhogy az első tíz közt végeztem az iskolában. 

    Anyám segített, hogy egy maszáj nőszervezettől kapjak ösztöndíjat a továbbtanuláshoz. Bemutatott a biológiai apámnak is – ő a nagybátyám, aki Nairobiban él. Ő egy darabig támogatta, hogy tanulhassak.”

    Marjorie elsírja magát, amikor az édesanyjáról beszél: „Rettentő sokat harcolt értem – támogatott erején felül. Egy fiatal lánynak nagyon nehéz a tanulásra a pénzt előteremteni. Kenyában a közép- és felsőfokú iskolákat csak a gazdag családok gyermekei engedhetik meg maguknak.” Az, hogy Marjorie leérettségizhetett, hatalmas áldozatot kívánt – tőle magától is. Dolgozott titkárnőként egy cementgyárban, és pár évig a szeretője volt egy idősebb ázsiai nős férfinak. A férfi erőszakos és durva volt, nyilvánosan megalázta a lányt. Végül sikerült bekerülnie egy bentlakásos iskolába, de aztán, amikor minden anyagi lehetősége elfogyott, ott kellett hagynia az iskolát. Akkor került Kabati doktor iskolájába tanítónőnek.

    „Aki ezen nem esik át, nem lesz jó feleség” - egy barbár szokás, és ami mögötte van

    Maszájságuk bélyegét örökké hordozzák

    Kabati doktor a gyógyszertára bevételéből előbb egy árvaházat hozott létre, majd iskolát alapított a maszájok gyerekeinek.

    „Az első két árvát az út mentén találtam – emlékszik vissza. – Valamilyen fogyatékosságuk miatt ott hagyták őket a maszájok. A vadak elintézték volna, ha nem szedem föl őket. A pásztornépek nem sokat vacakolnak az életképtelenekkel. Ráadásul elég nagy az AIDS-fertőzöttség, a mi árváink közt is van HIV pozitív kislány.”

    Kabati doktor tehát kibővítette a házát, feleségével együtt gondoskodnak az immár harminc tagú kis kompániáról. Magyar alapítványi segítséggel élelmezik és ruházzák őket, és mindig vannak önkéntesek, akik segítenek a gyerekek gondozásában. Amikor ott jártam, az Afrikáért Alapítvány két önkéntese és egy német lány foglalkozott az árvákkal, illetve egy állandó segítő főzött rájuk. Hetente legalább egyszer fürödni indulnak a folyóhoz, ahová most elkísértük őket.

    Fejünk felett egzotikus madarak repkedtek, a folyóhoz közelítve majmok ugrándoztak fáról fára, a köveken fél méteres gyíkok sütkéreztek. Azért óvatosan lépkedtem, mert errefelé gyakori a fekete mamba kígyó marása, ami 20 percen belül halálos mérgezést okoz. Afrika élővilága még mindig földi paradicsom – ezzel együtt veszélyeket is rejt. A hőségben alig vártam, hogy a vízpartra érjünk, és legalább a kezemet megmoshassam. De alig mártottam a vízbe, sikoltva vetették rám magukat az önkéntesek, és locsoltak rám fél liter fertőtlenítőszert: „tele van parazitával a víz, a fehér ember olyan súlyos betegséget kaphat, amiből sosem kezelik ki!” Ezek után vegyes érzésekkel néztem, ahogy a gyerekek boldogan lubickoltak a vízben.
     

    Mire hazaértünk, Kabatiék előkészítették az ajándékokat, hogy a gyerekek tiszta ruhába öltözhessenek. Némelyik papucsnak sarka, talpa sem volt, viselője szinte mezítláb járt az alattomos tüskéket rejtő vörös homokban, amelyek még a cipőnk talpába is beleeresztették karmaikat. A kislányok körében a körömlakkoknak, csatoknak, kiegészítőknek volt a legnagyobb sikerük. Némelyikük arcán kör alakú forradás: ha szüleik nincsenek is, maszájságuk bélyegét örökké hordozni fogják a bőrükbe égetve. Egyikükért hamarosan eljön a nővére – rá is körülmetélés vár, aztán férjhez adják.

    Aki féltékenykedik, kemény büntetést kap

    Olyan bájosnak és mennyeien boldognak látszottak az asszonyok a maszáj faluban. El sem tudom képzelni, hogy a nőknek ennyit kell szenvedniük.

    „Az asszonyok nem boldogok – mondja komoran Marjorie. – Még gyerekek, amikor erőszakot tesznek rajtuk. Sok fiatal lányt öreg férfihoz kényszerítenek, harmadik, negyedik feleségként. A nagyapám is elmúlt már hatvan, amikor elvett egy nálam jóval fiatalabb lányt. Még iskolás voltam, amikor ez történt, és kérdeztem tőle, miért kell neki egy ennyire ifjú feleség. Azt mondta, hogy a nagymamám nem tudja jól megnyomkodni a hátát, és már nem fog gyereket szülni neki. Épp ott aludtam a nagymamámnál, amikor betörték a lányt. Meglepődtem, amikor láttam, hogy az ifjú feleség kint játszott a gyerekekkel, és sírt, hogy nem akar a nagypapámmal hálni. A nagymama mérges lett, magyarázta neki, hogy mi a kötelessége, de végül aznap este megmentette őt. Aztán persze nem volt menekvés…”

    Marjorie azt is elmesélte, mi az értelme ennek a barbár szokásnak:

    „A maszáj pásztorok sokszor egy-két hónapig is úton vannak – hajtják az állatokat egyre tovább és tovább. A nők megcsonkítása azt a célt szolgálja, hogy biztosak lehessenek abban: az asszonyaik nem fognak mással hálni. Maga a többnejűség a törzs fennmaradását szolgálja, az asszonyok pedig együttműködésre kényszerülnek a férfiak távollétében. Aki féltékenykedik, vagy összeférhetetlen, kemény büntetést kap, ha az ura megtudja. Egyszer láttam ilyet: a férfi kivitte a feleségét a pusztába, kikötötte egy fához, és brutálisan megverte. A nő alig tudott járni, amikor visszajött. Hát ezért nincs a maszáj nők közt féltékenység.”

    A genitális csonkítás gyakorlatát társadalmi nyomás tartja fenn. A közösség azzal indokolja, miért kell ennek megtörténnie, akár a fiúknál a beavatási szertartást: minden serdülő lánynak át kell ezen esnie, és kész – ez feltétele a nővé válásnak, felkészíti a kislányokat a felnőtt létre és a házasságra. A közösség asszonyai (általában a bába végzi a „műtétet” és az anya is jelen van) így győződnek meg arról, hogy a lány még szűz, ami feltétele a férjhez adásának. Az ENSZ egészségügyi világszervezete, a WHO keményen fogalmaz:

    „A nők genitális megcsonkítását szándékoltan azért hajtják végre, hogy ellehetetlenítsék a nő számára a szexuális élvezetet, ne legyen kedve, vágya tiltott szexuális együttlétre a férjén kívül más férfival (illetve, ha csupán „pecsétet” kapott, tartania kelljen attól, hogy kiderül). Benne van az a kulturális ideál, elképzelés, hogy a nőnek „tisztának” és „szépnek” kell lennie, és akkor válik azzá, ha eltávolítják nemi szervének „férfias” és „tisztátalan” részeit. Bár vallási előírások nincsenek arra, hogy ezt el kell végezni, a közösség úgy hiszi, a vallás támogatja ezt a gyakorlatot. A vallási vezetők viszonyulása különböző: van, aki ellenzi, más támogatja, sokan pedig úgy vélik, a vallás szempontjából ennek a kérdésnek nincs jelentősége. A nők genitális csonkításának szószólói gyakran érvelnek úgy, hogy ez a gyakorlat záloga a közösség fennmaradásának.”

    „Aki ezen nem esik át, nem lesz jó feleség” - egy barbár szokás, és ami mögötte van

    Tények a nők genitális csonkításáról a WHO összefoglalása alapján

    • szándékosan, nem egészségügyi indokkal okoz súlyos kárt a női nemi szervek működésében
    • a beavatkozásnak semmilyen kedvező egészségügyi hatása nincs
    • súlyos és gyakori következménye lehet: erős vérzés (elvérzés), fertőzés, vizelési problémák, a későbbiekben ciszták képződése, meddőség, terhességi és szülési komplikációk, az újszülött elhalálozás fokozott kockázata
    • több mint 125 millió olyan nő él Afrika és a Közép-Kelet 29 országában, akiken végrehajtották a csonkítást
    • legtöbbjük 10-15 éves korú
    • a nők körülmetélése erőszaktétel: súlyos megsértése a nők jogainak.

    Maga a procedúra háromféleképpen történhet:

    1. a klitorisz kivágása részben vagy egészében – igen ritka, hogy „csupán” a csiklót körülvevő bőrt metszik le
    2.  a klitorisz kivágása részben vagy egészében, továbbá a vaginát körülvevő kisajkak eltávolítása (esetenként a nagyajkakkal együtt)
    3.  infibuláció: a hüvelybemenet „plombálása”, szűkítése, a kis- és nagyajkak átalakításával, bevarrásával, csaknem mindig együtt jár a klitorisz kimetszésével

    A már említett egészségügyi következményeken, kockázatokon túl a csonkításnak súlyos fiziológiai hatásai vannak. Nemcsak a klitorisz hiánya akadályozza meg a szexuális gyönyört – a kis– és a nagyajkak között található Bartholin-mirigyek kivezető csövei sűrű, nyúlós váladékot termelnek a közösülésnél, ennek hiányában a nemi aktusnál a hüvelybemenet száraz marad, így a nő csak fájdalmat érez.

    „Azt kívántam, bárcsak most azonnal meghalnék!”

    Hátborzongató, hogy olyan közösségek, amelyek veszélyben érzik integritásukat, fennmaradásukat, átveszik a genitális csonkítás szokását. Ugyanez érvényes a beköltözőkre. Az ENSZ közgyűlése 2012-ben határozatot fogadott el arról, hogy minden eszközzel igyekszik visszaszorítani ezt a gyakorlatot, és meghirdette a zéró tolerancia elvét azokkal szemben, akik a csonkítást elvégzik.

    De mire elég a tiltás, olyan országokban, amelyekben az asszonyok hangos éneklése közben viszik a bokorba az újabb és újabb 3-4 éves kislányokat, miközben az anyjuk azt mondja nekik: „próbálj nagyon bátor lenni. Hamar megy!”

    Ezt suttogta a világhírű topmodellé lett Waris Dirie-nek ötéves korában az édesanyja. Hazájában, Szomáliában az volt a szokás, hogy a cigányasszonyt hívták ki éjszaka, aki pengével hárította el a férjhez menés legfőbb akadályát. A „műtét” előtti pillanatban Waris édesanyja egy darab gyökeret tépett le a fáról: „harapj rá erősen!” – és bekötötte a szemét… Az éles fájdalomtól elájult. Amikor magához tért, az asszony éppen akáctüskékkel lyukakat ejtett rajta, hogy össze tudja varrni. „Annyira fájt, hogy azt kívántam, bárcsak most azonnal meghalnék!”

    Számos nemzetközi és afrikai civil szervezet dolgozik azon, hogy a nők elnyomását alaptörvényként kezelő patriarchális társadalom fokozatos alakításával enyhítsen az asszonyok szenvedésén. Waris Dirie maga is mozgalmat indított, és ENSZ-nagykövetként is sokat tesz az afrikai nőkért.

    A CIWOCH (Centre for Indigenous Women and Children) elsősorban a maszáj pásztortársadalom hátrányos helyzetű csoportjainak - vagyis elsősorban nők és gyermekek - érdekvédelmi szervezete. Célja a kiszolgáltatott nők és gyermekek kulturális, egészségügyi, gazdasági, oktatási támogatása, fejlesztése. Ösztöndíjjal támogatja a gyerekek iskoláztatását, felvilágosító beszélgetéseket kezdeményez a maszáj közösségekkel párkapcsolati kérdésekről, érzelmekről, a nők és a gyermekek alapvető jogairól, a genitális csonkítás egészségügyi következményeiről. Támogatja azokat a fiatal nőket, akik visszautasítják a körülmetélést – menedéket nyújt nekik.

    „Nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy hagyják abba, mert rögtön magunk ellen fordítanánk a közösséget – nyilatkozta pár éve a genitális csonkításról az egyik hazánkban járt kenyai CIWOCH-aktivista a Magyar Narancsnak. – Azt mondjuk a szülőknek, hogy a lányuk így elesik az oktatás lehetőségétől - szóval mi lenne, ha egy kicsit kitolnánk a szertartást és a házasságot, mondjuk tizennyolc éves koráig. Mi persze azt reméljük, hogy addigra a lány többet ért a világból, és majd ellenáll, küzd, amiben több szervezet is segíthet. Ha túl van a beavatkozáson vagy a szülők hajthatatlanok, akkor próbáljuk megvilágítani, hogy egy 10-12 éves lány még gyerek, és nem muszáj lefeküdnie valakivel, mert elkaphat fertőzést, és teherbe eshet – miközben másra is használhatná az életét.”

    A CIWOCH felvilágosító programja 2008 óta egyre eredményesebb: tizedannyi lány marad ki korai házasságkötés miatt az iskolából. A női jogvédő szervezetnek férfiakat is sikerült „behálóznia”: meghallgatják, mit mondanak az aktivisták az AIDS elleni védekezésről, higiéniáról, párkapcsolatról. A szülők pedig számtalanszor a saját bőrükön is érzik, milyen haszna van annak, hogy a gyerekeik iskolázottak, képesek az érdekeiket képviselni, hivatalos ügyeket intézni.

    Van, ahol csökken, másutt egyre terjed

    Az ENSZ népesedési és gyermekjogi nemzetközi szervezetei (UNFPA-UNICEF) néhány évtizede komoly erőfeszítéseket tesznek a genitális csonkítás visszaszorítása érdekében. Ez néhány országban – köztük az egyébként hatalmas népességnövekedést produkált Kenyában és a Közép-Afrikai Köztársaságban –, sikerült is: jelentősen csökkent azoknak a nőknek a száma, akiket a beavatkozásnak alávetettek. Globálisan ma egyharmadával kevesebb az esélye egy lánynak ezekben a térségekben, hogy a beavatkozást elvégezzék rajta, mint harminc évvel ezelőtt. Némelyik országban – Kamerun, Benin, Togo, Burkina Faso – szinte teljesen eltűnt ez a gyakorlat.

    „Aki ezen nem esik át, nem lesz jó feleség”

    A fő stratégia az volt, hogy támogattak olyan csoportokat, amelyek vállalták, hogy visszautasítják az eljárást, ezzel mintát adnak, és elítélő véleményüket próbálják terjeszteni a környezetükben.

    Kenyában például kéthetes „női beavató” táborokat szerveznek serdülő lányoknak, akik a rettegett „cutting” (kivágás) nélkül is megélhetik a nővé válás rítusát. A 9-12 éves lányok gyöngyöket, díszes ruhákat kapnak, és két héten át azt tanítják nekik, mit jelent az érett női lét az ő kultúrájukban. A rítus csúcspontjaként hajnalig táncolnak, énekelnek, és isznak a levágott állatok véréből – a maszáj hagyományoknak megfelelően. Mindezzel megkapják a közösségi élményt, a tudást, átélhetik a felnőttkorba lépés rituális ünnepét. Ugyanakkor a tábor szervezői megerősítik bennük, hogy érdemes még folytatni a tanulmányaikat, és csak később férjhez menni. A záró ceremónián részt vesznek a közösség felnőtt tagjai is, és együtt ünneplik a nővé „avatott” lányokat.

    2007-ben alapították a Tasaru Rescue Centre and Refuge intézményét – ez menedékház a genitális csonkítás és a korai házasságkötés áldozatai, menekültjei számára. Adományokból segít az iskoláztatásban, menedéket, támogatást, ha kell, ellátást, orvosi segítséget biztosít fiatal lányoknak, akiket néhány marháért férjhez adott a családjuk. Akár a hozományt is visszafizetik, ha kell.

     

    De ezzel együtt is még mindig 27 százalék Kenyában a megcsonkított nők száma, a maszáj népcsoportban pedig jóval 90 százalék feletti.

     

    „Én nem tudnék tisztelni egy nőt, aki ezen nem esik át, úgy ahogyan én. Biztos vagyok benne, hogy nem tudja ellátni a háztartást, és nem képes jó feleség lenni” – indokolta egy maszáj nő, miért ellenzi a körülmetélés eltörlését. A közösség nem fogadja be, férjhez nem mehet maszáj férfihoz, aki nem veti alá magát.
    A szemlélet lassú változását jelzi, hogy az érintett 29 országban a megkérdezett nők 66, a férfiak 60 százaléka úgy gondolja, hogy abba kellene hagyni a nők megcsonkítását. Ezzel együtt is aggodalomra ad okot, hogy Afrika némely országában szemernyit sem csökken a csonkítás – a lányok, nők több mint 90 százalékán végrehajtották például Egyiptomban, Szomáliában, Djibutiban, Guineában, tőlük 1-2 százalékkal marad el Eritrea, Mali, Szudán, Sierra Leone. Ha ebben nem lesz változás, a mostani 3.6 milliós szám (2013-ban ennyi beavatkozás történt az érintett 29 országban), 2050-re évi 6,6 millióra nő. Ha a csökkenés trendje megmarad, akkor is 4,1 millió „cutting” történik 2050-ben.
     

    A világ egyik fele ma még nem tudja elhitetni a másikkal, hogy a tradíciók és a közösség fennmaradásának nem a nők genitális csonkítása a legfőbb záloga. Elgondolkodtató, hogy a fejlett országokba költöző tradicionális családok idegenben is megőrzik a hagyományt, méghozzá vagy úgy, hogy a „műtét” idejére hazaküldik leányaikat, vagy úgy, hogy a nyugati orvoslás fehér köpenyes képviselői között megtalálják azokat, akik ilyen beavatkozást is vállalnak. Ötből egy, némelyik országban négyből három „cutting” már steril műtőben történik.

    Szerzőnk afrikai tanulmányútja a HAND Nemzetközi Humanitárius és Fejlesztési Civil Szövetség Koherensebb Európa egy igazságosabb világért című projektjének keretén belül az Afrikáért Alapítvány szervezésében valósult meg. A projektet támogatja az Európai Bizottság és Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma. A tanulmányút során két magyar újságíró Kongó, Kenya és Tanzánia kiemelt fejlesztési projektjeit látogathatta meg, útjuk önként vállalt további állomása volt a humanitárius turizmusban való részvétel.
     
    Olvass tovább

    Hozzászólások  ( 0 )
    blog comments powered by Disqus