Anyaság = búcsú a szabadidőtől?

Talán úgy tűnik, sarkítunk, de erről szó sincs. Nagyon nehéz az anyává válás után megőrizni régi önmagunkat, és folytatni vagy újrakezdeni régi kedvteléseinket. Főleg ha nehezen egyeztethetőek össze egy kisbaba, majd egy kisgyerek ritmusával. Mert míg könyvet olvasni szoptatás közben is lehet, sőt ma már számos házon kívüli hobbit, mondjuk futóbabakocsival való kocogást is űzhetünk babánkkal együtt, sokak korábbi hobbija csak fájó emlékként kísért.

Az első hónapokban még nem is igazán van időnk, erőnk ezen merengeni, ám ha nem vigyázunk, örökre búcsút mondhatunk mindennek és a teljes életünk atomjaira hullik. Aztán mire újra nekilátnánk összetoldozni, talán már nem is rémlik, kik voltunk.

Számos kutatás foglalkozott már azzal, hogy a nők a mai napig sokkal több időt töltenek gyermekeik és háztartásuk körüli teendőkkel, úgynevezett szabadidejükben is, mint párjuk. Ez a legkevésbé sem építő. Fáradtak, és úgy érzik, ők az egyetlenek, akiknek nincs egy perc szabadidejük sem. Erre erősítenek rá a reklámok a sürgő-forgó, rohanó, de azért szinte mindig vakítóan fehér blúzos anyukákról, akik csak bekapják a megfelelő bogyót, megveszik a megfelelő tisztítószert, és lám, máris boldogok.

Pedig a szabadidő, a saját élvezeteinkért és nem másokért végzett munkával telt idő határozottan jót tesz mindenkinek. Akkor is, ha az anyáktól mifelénk egyáltalán nem ezt várják, hanem a zokszó nélküli helytállást, a lemondást, az önfeláldozást. Akkor is, ha épp semmi szükség erre, vagy ha csak kérni kellene, máris lenne segítség.

Sajnos kérni nagyon nehéz, és csak keveseknek sikerül kitörniük a valós vagy vélt elvárások keretei közül is, melyek azt sugallják, ha anya vagy, onnantól te csak másokért élsz. Egy türelmetlen anya, egy kizsigerelt társ, ennyi marad belőlünk néhány év után, ha nem állunk ki magunkért, ha nem figyelünk a saját igényeinkre is, és mindig, minden körülmények között az utolsó helyre szorítjuk magunkat a családban.

Sokan ráadásul a számukra szabadidőként elkönyvelt időben sem igazán örömteli dolgokkal foglalkoznak. Egy kényelmes habfürdő, vagy elugrani a fodrászhoz, kozmetikushoz, körmöt lakkozni, valamit mozogni – ezekre is időt kell áldozni, sokkal inkább szükségletek, mint hobbik.

Ha a magyar nőket kérdezik, a főzést és a kertészkedést, de még a gyerekeikkel töltött időt is hobbinak tekintik. 

Elgondolkodtató, hogy miért alakult úgy, hogy valódi kedvtelések híján valamilyen amúgy is elvégzendő feladatukban kell örömet leljenek.

Akik lépnek, és nemcsak hogy eljutnak tetszésük szerint moziba, koncertre, táncolni, kirándulni, barátokkal találkozni, szerencsésnek mondják magukat. Azok, akik kettesben el tudnak menni nyaralni a párjukkal, már irigyelt mázlisták. És akkor még hol vagyunk a valóban csak belső harmóniánkat építő apró-cseprő, vagy épp időigényesebb dolgoktól?

De valóban szerencse kérdése mindez? Az kell hogy legyen?

Írtunk már róla mi is: sok hobbiból lett vállalkozás, egy-kettő valóban sikeres. De ha nincs is ilyen célunk, akkor sem szabad(na) feladnunk ezeket. A háztartás és a gyerekek ellátása egyetlen családban sem kellene hogy kizárólag a nő dolga legyen. Szabadidőre, kikapcsolódásra, társasági életre a nőknek is szükségük van, akár a párjukkal, de akár egyedül is.

Tényleg olyan botrányos lenne a 21. század elején az, hogy egy nő nem a párjával megy el szórakozni, múzeumba vagy sportolni? 

Ugyan. Nem teszünk jót azzal, hogy a férfinak hagyjuk, hogy megszabja, melyek az ő házon kívüli rendszeres saját programjai, míg nekünk egy sincsen (vagy csak az, amihez ő is hozzájárul).

Ti mit csináltok a szabadidőtökben? És mit csinálnátok akkor, ha több lenne?