Téged felzaklat, ha 100 embert lelőnek Ugandában? És ha négyet Ausztriában?

Maximum az unióig jutunk?

Vajon mi az oka annak, hogy míg a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merényletet a hazai sajtó színe-java szinte percről percre, élőben közvetítette, addig a 148 halálos áldozatot követelő kenyai terrortámadásról alig hallottunk? Érdekel-e bennünket, mi történik a szomszédos Ukrajnában? Vagy hogy szinte napra pontosan egy éve rabolták el muszlim fegyveresek a kétszáz diáklányt Észak-Nigériából?

Vajon mindenre magyarázat az, hogy ha földrajzilag távol történnek ezek a szörnyűségek, akkor nem tudunk velük azonosulni? De akkor miért pont a franciaországi események ráztak meg minket, miért nem az ukrajnaiak? Vagy az áldozatok száma lenne a lényeg? Az Index az utca emberét kérdezte meg az okokról, az erről készült videót itt találjátok. Mi Ceglédi Zoltán politikai elemző véleményére voltunk kíváncsiak.

Szerinte az okok elsősorban a magyar belpolitikában keresendőek: még a közélet iránt általában fogékony emberek is elsősorban a belpolitikai ügyekre fókuszálnak. “Ez nem véletlenül van így. A magyar pártok is a belpolitikára koncentrálnak, a látszólag külpolitikai üzenetek is valójában sokszor inkább a hazai közegnek szólnak. Nem kampányolnak a pártok külpolitikai kérdésekkel, és a diplomáciai üzenetek sem jutnak el hozzánk. Maximum az unió pró vagy kontra, amíg a politikusaink elmennek” – véli.

Nem érdekli a kutyát sem

Ceglédi szerint a másik kulcsmozzanat az információs bázis. Az elmúlt 25 évben szerinte elsorvadtak a külpolitikai ügyek: az átlagos hírfogyasztó sem a frekventált híradókban, sem az egyéb közéleti sajtótermékekben nem, vagy csak nagyon hátul találkozik külpolitikai hírekkel. “A társadalom a külföldi történések szempontjából meglehetősen alulinformált. Sok esetben nem is tudja, hol történnek azok a szörnyűségek, de még ha tudja is, nem tartja azokat fontosnak, nincs hozzá érzelmi viszonyulása.”

Fontos kivételt képeznek a bulvárban is jól megjeleníthető, traumatikus események. De még ennél is lényegesebb, hogy a hírfogyasztó ezeket le tudja fordítani a saját hétköznapjaira. “Azt, hogy egy toronyházba iszlám terroristák belevezetnek egy gépet, át tudja érezni, képes fenyegetettségként azonosítani, hiszen ő is bemehet egy toronyházba. Ugyanígy az, hogy Párizsban bemegy valaki egy boltba, és túszul ejtik vagy lelövik, szintén lefordítható a saját életünkre.

De hogy Kenyában tömegmészárlás történik? Azt már a legtöbben nem tudjuk átforgatni a saját belvárosi hétköznapjaikra” – magyarázza az elemző. Ha az Iszlám Állam lefejez valakit, azt is könnyen úgy fordíthatja le magában egy átlag hírfogyasztó, hogy ehhez Irakba kell menni, és nem túl valószínű, hogy a XXI. kerületben ugyanez megtörténhet.

Ukrajna más kérdés

Ezek szerint a kulcs, hogy lássuk magunkat az eseményekben. De Ceglédi Zoltán szerint a motívum nem is annyira fontos, sokkal inkább a megjelenés. Azaz nem az a lényeges, hogy hány embert gyilkolnak le, hanem hogy mennyi ezek közül a hozzánk hasonló. A tájékozottságunkat a nyelvtudás hiánya sem segíti: nagyon kevesen olvasnak vagy néznek itthon külföldi híradásokat, még az olyanok sem, akiket amúgy érdekel a politika.

Az Ukrajnával szembeni látszólagos érzéketlenségünkre viszont ezek a magyarázatok nem annyira elégségesek. Ceglédi szerint ennek oka a hazai politikai hozzáállásban keresendő: a nyíltan oroszbarát álláspont könnyebben megjelenik a közszolgálati médiumokban, és gyengíti az agresszió áldozatai iránti szolidaritást.

Pedig hogy emberélet és emberélet között nincs különbség, valószínűleg kevesen vitatják. Mint ahogy azt sem, hogy a kenyaihoz hasonló tragédiákról igenis kötelességünk írni és hírt adni, még akkor is, ha az a bulvárban kevéssé megjeleníthető.