nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

“Mama, én így nem tudok tanulni, hogy állandóan iskolába kell járni!”

Imígyen fakadt ki egy őszi napon 16 éves fiam, és én azonnal, mintegy villámfénynél átláttam szavai igazságát.
Frank Orsolya
f Ajánlom

Tény, hogy előnyben voltam, hiszen másik gyermekem már évekkel korábban levezette, hogy ha naponta majd’ két órát eltölt azzal, hogy az agglomerációból beérjen a fővárosi gimnáziumba, ott pedig teremről teremre vándorolnak, cipelve táskát, kabátot; aztán óránként más tantárgyra, más tanár személyiségére, módszereire, másfajta helyzetre kell ráhangolódni, majd 45 perc után kiugrani a helyzetből és kezdeni újra az egészet, ez széttöredezett, rossz hatásfokú és nagyon megterhelő gyakorlat. Gyermekeim egybehangzó becslése szerint egy-egy tanórából 5-15 perc az, ami valójában hasznosul, és napi 3-4 tanórának van hozzáadott értéke. Mennyivel jobban jár az ember – érveltek – ha leül otthon, négyszemközt az anyaggal és megtanulja. Ma azt mondom: bizonyos feltételek mellett ez így akár igaz is lehet.

A szerző

Frank Orsolya pszichológus, life-coach, okleveles Gordon-instruktor

A pozitív pszichológia és a rogersi humanisztikus terápia elvi alapjain, tranzakcióanalitikus személyiségelmélettel és a gordoni kommunikációs eszköztárral dolgozó szakemberként másfél évtizedes tapasztalattal rendelkezik a személyiségfejlesztés és kommunikációs tanácsadás terén. Fő szakterülete a szülőképzés, a gyermekneveléssel kapcsolatos problémakör, illetve az összetett családi rendszerek egyensúlyának helyreállítása, de egyéb életviteli, kapcsolatkezelési problémák terén is kínál tanácsadást. 

Így lett magántanuló a gyerekem

A szót és a gondolatot tett követte. Gyermekemet és a helyzetet ismerve meghoztam a döntést: ki fogom őt venni az iskolából. Első lépésként megnéztük együtt, mit ír minderről az oktatási törvény. Itt három fontos pontot találtunk:

  • a döntést az intézményvezető hozza meg;
  • a gyermek továbbra is bejárhat órákra, ha akar;
  • év végén pedig osztályozó vizsgákat kell tennie.

Előbb azonban megtárgyaltuk, hogyan fog működni ez az életforma. A gyerek rögtön kijelentette, hogy az egyik fakultációs óra annyira hasznos és érdekes, hogy arra továbbra is be fog járni. Megegyeztünk abban, mely tárgyakból szükséges magántanárhoz járnia, mert az egyedül nem tanulható, és a családban sincs, aki alkalmas lenne ennek oktatására. Esetünkben ez a matek, a fizika és a francia nyelv volt. (Számolni kell azzal, hogy egy átlagos magánóra 90 perces és 4000-8000 ft közötti költséggel jár hetente.) Megegyeztünk abban is, hogy a magyart és a történelmet velem tanulja. Ebből később az lett, hogy a magyart velem, a történelmet teljesen önállóan viszi.

Az igazgató – aki a gyereket is bevonó hármas találkozót kért – nem mondott automatikusan igent, ám ezzel könnyen tudtam azonosulni, hiszen én is azt gondolom, nem mindenkinek való a magántanulói életforma; igen nagy felelősség és csúfos kudarchoz is vezethet. Az igazgató első ellenérve azonban nem ez volt: amiatt aggódott, hogy a gyerek társas kapcsolatai meg ne lazuljanak, nehogy kiessen a közösségből. Megígértük, hogy továbbra is szorgalmasan jár majd bulizni; és elmondhatom, ez mind a mai napig híven teljesül. A beszélgetés fennmaradó részében – érzésem szerint – sikerült meggyőznünk őt, hogy tudjuk, mit vállalunk és kellő felelősségtudattal és felkészülten nézünk elébe. Így hát egy napon arra ébredtem, hogy kialudtam magam. Nem kell korán kelni, és a gyermekem magántanuló lett.

Mitől működik a dolog?

A magántanulói életforma sikere vagy kudarca két meglehetősen kézenfekvő feltételen múlik. Az egyik az, hogy a gyermek viszonylag jól tudjon önállóan tanulni, azaz birtokában legyen az ehhez szükséges számos képességnek, készségnek és jó szokásnak. A másik pedig, hogy a folyamatot kísérő szülővel legyen egy jól bejáratott, feszültségmentes, sőt pozitív és jókedvű együtt-tanulói kapcsolata. Így a szülő segíthet neki elsajátítani a még nem egészen kiépült készségeket.

Na de mikor mondható el, hogy egy gyermek tud egyedül tanulni? És hogyan lesz jó együtt-tanuló viszonya valamelyik szülővel? Egyáltalán: akkor most tanuljunk a gyerekkel vagy ne?

Ideális esetben a cél az volna, hogy a tanulás legyen a gyermek és az iskola ügye, a szülőnek ne kelljen ebben részt vállalni. A kapcsolatuk tartalma legyen a feltétlen elfogadás, az együttlét, a közös felfedezések öröme és a szeretet – érvel számos szakember. Ne rongáljuk viszonyunkat azzal, hogy dilettáns korrepetitorként görnyedünk ivadékunk fölé, aki már attól is ideges és teljesítményében gátolt lesz, hogy a szülejét értékelő, ítélő pozícióban kell látnia. Hát még ha azzal is szembesül, hogy apja-anyja nem érti, hogy megy ez a suliban, nem érti, hogy mi máshogy csináljuk, mint ők annak idején, esetleg magát az anyagot sem érti, és még a szégyenét-zavarodottságát is a csemetéje fejére önti! Ezek bizony komoly érvek az együtt-tanulás ellen.

És valóban: az olyan iskolában, ahol a tanár személyisége hiteles és ép, a tanítás-tanulás módszere motiváló, ahol az anyag életre kel és élményszerű, ahol a tanár-gyerek kapcsolat alapvetően pozitív, a feladatok pedig átláthatóan strukturáltak, joggal várjuk el, hogy (némi terelgetés után) gyermekünk a nap egy bizonyos bejáratott időpontjában önállóan, jókedvűen, értőn és egyszerűen elvégezze feladatait.

A valóságban viszont rengeteg a fáradt, ingerült, túlhajszolt tanár. Sok szülő ezért azt érzi: lépéskényszerbe kerül. Meg kell tanítania gyermekét tanulni, meg kell találniuk az együtt-tanulás módját. Mindig lesznek szülők, akik a közös tanulás mellett döntenek, és szerintem jobban járunk, ha ezeket a szülőket nem magukra hagyjuk, hanem képezzük. Tanulás-módszertani tréningen elsajátíthatják, hogyan taníthatják meg gyereküket tanulni egy néhány hónap vagy félév leforgása alatt, hogy aztán nyugodt szívvel engedhessék el a kezét.

Természetesen nem csak jól tanuló, remek készségekkel rendelkező gyerek lehet magántanuló. Az otthon oktatás mint élethelyzet kiválóan alkalmas lehet a szakszerű fejlesztésre, elakadások meghaladására is. Ez azonban már komoly hozzáértést, külsős szakembert kíván.

Hogyan kell jól tanulni?

A magában is jól tanuló gyereket számos tulajdonság és képesség jellemzi. Természetesen ha ezeket itt sorra vesszük, egy olyan álomgyerek képe bontakozik majd ki, amilyen csak a mesében van. Az alábbiakat ezért csak sorvezetőnek szánom, amely segíthet pontosan fölmérni és megfogalmazni, milyen és mekkora feladatot jelent majd gyereknek és szülőnek, ha a magántanulás, az otthon oktatás útjára lépnek.

Mit adhat a szülő iskoláskor előtt?

A jól tanuló gyereknek van egy eleve adott önbizalma és lendülete, amelyet még egészen kis korában tett magáévá. Egy afféle “persze, hogy meg tudom csinálni” életérzés, amely teljesítményhelyzetekben lehetővé teszi, hogy pozitívan programozza saját magát és minden erőforrását mozgósítsa. Ez az önbizalom még 1-3 éves kor között kezd el kialakulni, főként testi, mozgásos élményeken, illetve társas helyzeteken keresztül.

Ugyancsak iskoláskor előtt alakul ki a világ jelenségeihez való nyitott, kíváncsi viszony, a megismerés öröme is. Jó esetben a gyermek sok, színes élményt szerez a világról és azt érzi: mindenhez közöm van, minden érdekes.

Az fogja jól tanulni biológiát, aki ovis korában békát meg bogarakat szedett az erdőn; annak lesz könnyű a versmondatok megértése, képek-metaforák befogadása, aki verseken nőtt föl; az tud eligazodni a történelemben, akit hamar rávezettek, hogy múlt korok eseményei is a képzeletünkhöz és az érzéseinkhez szólnak, és hogy ezek formálták mai világunkat is. Az tanul könnyen idegen nyelvet, akit az anyaanyanyelvén nem bátortalanítottak el a nyelvhasználat spontán öröme, a beszéd, az önkifejezés, sőt, az írás és az alkotás terén, hanem akit hagynak és lelkesítenek, hogy a közlésvágyát a legteljesebben kibontakoztassa.

Rend a lelke

Az iskolás korban megszerezhető készségek közül az egyik legfontosabb az anyag megállapítása és strukturálása, a kusza helyzetekben való eligazodás képessége. Az elsőtől az egyetemig bármely tanulási helyzetben sokszor azzal küszködünk, hogy megállapítsuk: pontosan mit is kell megtanulni. Az iskolarendszerrel szembeni egyik leggyakoribb panasz is épp az, hogy sem maga az anyag, sem a napi feladatok nem kellően strukturáltak; az elvárások és a megfeleléshez vezető út nincs egyértelműen meghatározva.

Ugyancsak a rend kérdéskörével kapcsolatos feladat, hogy a gyermek képes legyen beosztani az idejét. Érdemes az iskolás évek kezdetétől napról napra végigvinni őt egy logikus kérdéssoron.

  • Mit kell tanulni másnapra?
  • Mennyi időt fog ez igénybe venni?
  • Mikor célszerű mindehhez hozzáfogni?
  • Hogyan fogja tehát beosztani a napját?

A kérdések hatására a felelősség a gyereknél marad, mi pedig napról napra, hétről hétre segíthetünk neki egybevetni a válaszaiban megfogalmazott tervet azzal, ami végül megvalósult és annak későbbi következményeivel. A gyerek így fokozatosan sajátítja el annak készségét, hogy saját magával jól tudjon szerződni és a magával kötött szerződését be is tartsa. Ez a képesség a későbbi bármilyen munkahelyi beválásnak is kulcsfontosságú feltétele.

A titkos üzenet

A legfontosabb feltétel azonban még csak most következik: magántanulóként alapjában az működik könnyen, aki szeret tanulni. Nem iskolába járni, hanem tanulni.

És hogy ez mitől függ? Az emberi lélek már csak olyan, hogy a szülő kimondatlan üzenetei, a maguktól értetődő normák hatnak legerősebben a gyerekre. Ahol a szülő puszta lélegzetvételéből is érezhető, hogy a tanulást mint élettényt élvezettel, gusztussal, kíváncsisággal és örömmel éli meg, ott a gyereket is elkapja ugyanez a lendület és saját ügyeként viszi előre tudását, kibontakozását és pályaválasztását.

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon