Lomtalanítás 2015: “Valami kabátot vagy cipőt hozzon már!”

Egy férfi és két nő áll az utcán‚ pontosan szemben a lakásunkkal. Előttük kisebb lomhalmaz. Férj, feleség, szomszédasszony. Csepelről jöttek. “Valaha itt dolgoztam‚ Csillaghegyen‚ kőművesként‚ de most nincs munka” − meséli a középkorú férfi, László. − “Közmunka?” “Az csak az asszonynak jutott most‚ neki se folyamatosan van, így hát marad a lomtalanítás” − válaszolja. “Van értelme itt állni‚ várni‚ arra‚ mit tesznek ki az emberek?” − kérdezem. − “Nem nagyon, de azért mindig találunk valami ruhaneműt, játékot, aminek otthon örülnek. Azon túl legfeljebb, ha 1000-2000 forint jön be pluszba. A fém lenne a legértékesebb, de manapság jó, ha 30 forintot fizetnek kilójáért” – mondja, majd a példa kedvéért rábök az előtte levő kupacra: “ez itt hatvan forintot ér.”

“Nem szokott vita, vagy marakodás lenni azon, hogy melyik hely kié?” − firtatom. “Ritkán, de most például épp van egy kis balhé − mondja László felesége. – A sarkon áll egy ember, aki folyton idejön csekkolni, hogy nekünk mink van. Azt mondja, ez az utca az övé. Hiába, na. Vidéki.” Megbeszéljük még, hogy hány gyerek van a családban és milyen idősek, és hogy később még visszajövök ezzel-azzal. “Valami kabátot vagy cipőt hozzon már!” − szólnak még utánam félig nevetve a nők.

“Túlélőcsoport”

Fiatal férfi jön velem szemben, tréningruhában, jól aláöltözve, fején sapka. Az előbb még egy felpakolt utánfutó mellett állt. Szóba elegyedek vele is. − “Megéri csinálni?” − “Áh. Túlélőcsoport − válaszolja. Jó, ha tízezer forintot lehet vele keresni két nap alatt. Mondjuk, itt szerencsére valaki kiszuperált egy biciklit. De most rohanok, mert segítenem kell a haveroknak. “Megnézem a felpakolt kocsit közelről, vas, fém, használt bicikli, autógumi, van itt minden, szépen összerakva.

Alig néhány méterre tőle középkorú férfi ücsörög egy széken, mosolyog, előre látom, hogy jót fogunk beszélgetni. Mellette egy felpakolt személyautó. “5 éve még 80 forint volt a vas kilója − mondja János, azt nagyon már nincs értelme gyűjteni. Az az érték nekünk, aminek mi magunk hasznát tudjuk venni. Valaki kitett egy tévét, azt mondta, működik. Na, ez aztán jó hír lenne, az otthoni már nagyon vacak. Aztán a szokásos, ruha, játék, cipő, bármi, ami működőképes, amire nekünk nem telik.”

“Addig sem ülök otthon!”

Odajön egy fiatalabb férfi, aki addig messzebbről hallgatott minket. Látja, hogy jegyzetelek, s megszólít: − “Újságíró? Azt írja meg, hogy a lomizásból élők 80 százaléka biztosan dolgozna, ha lenne munka. Nekem szerencsém van, hétfőn megyek próbanapra egy piacra, remélem, összejön hosszú távon valami meló. Most inkább csak az ismerősöknek jöttem segíteni, addig sem ülök otthon. Hogy mi minden van itt? Mindenkinek mást jelent az érték. Van egy fekete férfi, az tonnaszám viszi el a könyveket, hatalmas zsákokban. Nem értettük, miért, kiderült, hogy a színes könyvek végén van pár fehér oldal. Na, ő ezeket egyesével kitépi, összegyűjti és úgy adja el, mert a fehér sokkal többet ér, mint a színes” − magyarázza, majd elvisz megmutatni, hogy ő miket talált. − “Ez a bőrönd egész újnak tűnik” − mondom, mosollyal a szája sarkában bólogat.

Megtudom még tőle, hogy valaki azért gyűjt, hogy “piacozzon”. Merthogy létezik egy piac, a 17. kerületben, 400 forintos helyjegyekkel, “direkt erre a célra.”

Élni, élni hagyni

“Van egy kör” − veszi vissza a szót János. Az emberek szinte névről ismerik egymást. Itt az az íratlan szabály, hogy aki előbb ér ide, azé a hely. Ezt mindig tiszteletben tartják. Lehet az egy hajléktalan is akár, működik az élni és élni hagyni szabály. Mindegy az is, hogy ki roma, ki magyar. Egyébként egyre több magyar van. De nincs atrocitás.” A vidékieket ők a védelmükbe veszik, “fáradtabbak, így persze, hogy idegesebbek, feszültebbek. Plusz nem ismerik az itteni szabályokat.” Mennyivel előbb kell érkezni egy-egy jobb helyért? “1-2 nappal korábban már itt kell lenni, kettő, ha biztos akar a dolgában lenni az ember − válaszolják.” Mesélek nekik a városi legendákról, miszerint 60-100 ezer forintot is lehet keresni egyetlen kerületen. János a feleségével egyszerre kezd el nevetni. “Jó is lenne, de ez messze nincs így. Messziről jövünk, a benzint is ki kell fizetni.”

“A sámli mennyi?”

Autó lassít, fiatal, magabiztos férfi vezeti: Rámutat a sámlira: “Mennyi?” − kérdezi. “Mennyit ad érte?” − kérdez vissza János. − “500?” − “Inkább 1000.” − “Annyiért nem kell.” Továbbhajt. Látják az arcomon, hogy meg vagyok lepve. “Hollandiába viszik, felújítják, kint ez nagy érték − magyarázzák, épp ezért 500 forintért nem adjuk oda.” − “Tudják, hogy mindez illegális? Nem lesz belőle baj?” − “Nem lesz, dehogy lesz, jól néznénk ki, ha sajnálnák tőlünk ezeket a filléres kacatokat − válaszolják határozottan.”

Faggatom tovább őket. − “Munka amúgy van?” − Most épp nincs – mondja János. − Korábban a húsiparban dolgoztunk mindketten az asszonnyal, baromfi-feldolgozó üzemben egész pontosan. Csak baj volt a főnökkel. Kéthetente kaptunk fizetést, de tíz nap helyett rendszeresen három napi bért adott csak oda. Számolja ki, 400 forintos órabérrel, az 7200 forint, még egyszer mondom, tíz napra. A végére többe került az odaút meg a háromszori étkezés, mint amit kézhez kaptunk. Úgyhogy most ez van és a közmunka. Ami persze nincs minden hónapban. Utóbb parkot takarítottunk, nem bántam, több volt, mint a segély. Személyi és vagyonőr vagyok egyébként − mondja és kissé kihúzza magát. − Még fegyverviselési engedélyem is van. Csak munkát nehéz találni. Bejelentett helyet szeretnék, a legtöbbről így elhajtanak.”

Kérdezem, minek vennék a legnagyobb hasznát, sorolják, hogy hány évesek a gyerekek, ruha kellene a legjobban. Itt lesznek még? Itt, igen, mondják, jöjjek nyugodtan. Félórával később azonban már nincs ott senki, lehet, hogy mégsem olyan bátrak, mint mondták.

Hazafele elosztogatok mindent. A házunkkal szemben levő három ember még mindig türelmesen vár, mondtam neki, hogy csak este pakoljuk ki a raktárt. 7-re végzünk mindennel. A legvégén leteszek eléjük egy nagy zsák kinőtt gyerekcipőt. Kiszórják a földre, szanaszét gurulnak mind, van vagy hatvan darab. Guggol a három ember a kupac mellett a sötétben, próbálják összepárosítani a papucsokat, bakancsokat, balerinacipőket. Nézem őket, remélem, megvan mindennek a párja.

Kopognak a másodikon az ablakban, integet a két gyerekem. Mutatja a nagyobbik, hogy zongorázást kellene már gyakorolni, a kicsi kiabál, hogy éhes. Jogos. Csajkovszkij tényleg nehéz egyedül, a bolognait pedig még meg kell főzni.