Így keseríti meg az életünket a tömegközlekedés

Be kell vallanom valamit: alapvetően szeretem a budapesti tömegközlekedést. Tényleg. Egyszer töltöttem pár hetet az Egyesült Államokban, és bár óriási élmény volt, de rendesen frusztrált, hogy képtelenség “A” pontból “B” pontba busszal vagy villamossal eljutni. Szinte sértve éreztem magam az itthoni viszonyok után, hogy ezt ott nem tehettem meg. Én a hétköznapokon nagyon értékelem azt, hogy a tömegközlekedést használva nem kell annyit dugóban araszolgatni – főleg amióta sok helyen van buszsáv –, és hogy gond nélkül hasít velem a villamos a kígyózó kocsisorok mellett.  

Amikor szűk egy hónappal ezelőtt Albertfalvára költöztem, azt gondoltam, ez mindennapos tapasztalatom lesz. Dél-Budán lakom, a munkahelyem Óbudán, így egyetlen átszállással könnyedén beérek majd az irodába reggelente – legrosszabb esetben is egy óra alatt háztól házig. Sőt ha éppen esti programom adódik, a belvárosból is pikk-pakk hazajutok majd a jó öreg 47-es villamossal. Menni fog ez kérem szépen, mint a karikacsapás. Az álmom legalábbis erről szólt. Aztán persze a hétköznapok rideg valósága lerángatott a földre.

Tisztában vagyok azzal, hogy semmi sem működik tökéletesen, hogy műszaki hibák előfordulhatnak. De amikor egy héten belül kétszer tapasztaltam otthonról elindulva, hogy állnak a villamosok, ameddig a szem ellát, akkor azért elkezdtem morcoskodni. A cérna kedden reggel szakadt el. Egy megállót sikerült haladnom a 41-essel, amikor is a vezető közölte, hogy a szerelvény az elromlott első ajtó miatt a továbbiakban nem szállít utasokat. Így aztán várhattam a megállóban a szakadó esőben többtucatnyi utastársammal, hogy egy olyan járat érkezzen, amelyre sikerül fölverekedni magam az iskolatáskák, esernyők és nagykabátok tömegén áthatolva. Végül negyed órával később érkeztem a szerkesztőségbe a szokásosnál.

Kész szerencse, hogy korán szoktam elindulni, mivel szeretem, ha az irodába érve még bőven van időm átolvasni a reggeli híreket, és munka előtt egyelőre még nem kell a gyerekeimet óvodába, iskolába szállítanom. De én csak egy vagyok a sok közül, és nem hinném, hogy mindenkitől elvárható, hogy belekalkulálja a menetidejébe a budapesti közlekedés rákfenéit.

Szabálykövető állampolgár lévén azt gondolom, ha igénybe veszek egy szolgáltatást, akkor annak evidens, hogy megfizetem az árát. Nem is blicceltem még soha életemben, pedig nem két fillér a bérlet. De pontosan ezért elvárom azt is, hogy a megvásárolt szolgáltatás minősége kielégítő legyen, és a heti háromszori fennakadás túl van a hibahatáron. Aki nem vesz jegyet, azt megbünteti az ellenőr, tiszta sor. De aki fizet az utazásért, és mégsem kapja meg az elvárható szolgáltatást, az kihez fordulhat a panaszával? Az utas kieső idejét ki fogja megfizetni?

Látom én a jó dolgokat is, tényleg. Használom és kedvelem a BKK mobilalkalmazását, díjazom, hogy a kettes metró vonalán ordibálás nélkül is tudok beszélgetni az embertársaimmal, amióta Alstom szerelvények járnak (a 3-as vonalon szerencsére nem sűrűn közlekedem). Kifejezetten szépnek és európainak tartom a 4-es vonal állomásait, és amikor a nyáron Balatonra utaztunk, imádtam, hogy lifttel juthatok el a Kelenföldi pályaudvaron a vonathoz, amikor az összes végtagomról csomagok csüngtek. Értékelem azt is, hogy a csörgő-zörgő régi szerelvények helyett a Nagykörúton Combino jár – immár egész éjjel. A sors iróniája, hogy most a korábbi, ósdi szerelvények mégis megkeserítik dél-budai mindennapjaimat – és velem együtt sok százezer budapestiét.

Remélve, hogy a bosszankodóknak valami biztatóval szolgálhatok a jövőre nézve, megkérdeztem a BKK-t, hogy mikor tervezik lecserélni a szóban forgó, terhelt útszakaszon közlekedő szerelvényeket, illetve számíthatnak-e az erre közlekedők valamilyen kárpótlásra a mindennapos fennakadások miatt. Amint megérkezik a válasz, frissítjük a cikket.