“Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni majd az unokáknak”

Egyre tolódik a nyugdíjkorhatár, sokszor már azon viccelődünk egymással, hogy lassan munkából lépünk át a túlvilágra. Jó ez nekünk így? Attól függ, honnan nézzük. Nagyanyáink korábban nyugdíjba mehettek, de nem vártak felhőtlen örömmel erre az időszakra. Ha csak a saját közvetlen környezetemben nézek körbe, akkor azt láttam anno, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni magukkal a nyugdíjazás után az idősebbek. A nagypapám például elment inkább nyugdíj mellett dolgozni, katonaként neki a biztonsági őri állás egészen jól feküdt. Nagymamám pedig a kertészkedésben találta meg önmagát az óvónőség után. De mindkettőjüknek hiányzott a társaság, az állandó tennivalók. Rákaptak a tévézésre, és valahogy nem olyan volt a nyugdíj, ahogy ilyenkor, aktív korukban álmodoztak róla.

“Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma”

Miről ábrándozunk? A barátnőm és én például arról, hogy nyugdíjas éveinkben nem mexikói sorozatokat fogunk nézni, hanem Mexikóban nézünk majd sorozatokat. Milliomosként, a tetőteraszon, a medencénk mellett élvezzük majd az életet, szürcsöljük a koktélokat és lógatjuk a lábunkat. Aztán… belehalunk az unalomba. Amellett, hogy valószínűleg nem leszünk milliomosok és sosem jutunk el Mexikóba, még a láblógatás sem lenne a mi műfajunk. Sőt, igazából riaszt a gondolat, hogy egész nap nem lenne semmi más tennivalónk, mint saját magunkat szórakoztatni. Munkamániások lennénk? Inkább csak hivatásunk van. Mivel a mi munkánk nem olyan, hogy kényszerből csinálnánk, és nem várjuk már reggel nyolckor a munkaidő végét, hanem – legtöbbször – örömmel nézünk elébe a napi feladatoknak, így elképzelhetetlen, hogy egyszer csak mindezt hipp-hopp elengedjük, csak mert nyugdíjba vonulunk.

Persze ez nemcsak azokra igaz jó eséllyel, akiknek ilyen munkájuk van, mint nekünk, hanem például olyanokra is, mint az őstermelők, akik nem is tehetik meg, hogy hatvanévesen egyszerűen letegyék a lantot. Akkor ki látja el a gazdaságot? Arról nem is beszélve, hogy az ember úgy van összerakva, hogy abban leli élete értelmét, amit csinál. Tevékenyen, célokat kitűzve érzi, hogy él. Sokan a nyugdíjazással épp ezeket a célokat veszítik el, amitől aztán nem is tudnak mit kezdeni magunkkal.

“Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni”

Vannak olyan munkák nyilván, ahonnan örömmel és dalolva vonulnánk vissza, meg sem várva a nyugdíjkorhatárt, mert lélekölőnek, monotonnak és kihívás nélkülinek érezzük. Ez is teljesen érthető, és biztos vagyok abban, hogy akik ilyen munkából mennek nyugdíjba, azoknak valódi megváltás, és eszükbe sem jut utána unatkozni. Ők nem tengenek-lengenek majd az orvosi rendelőkben vélt vagy valós problémáikat taglalva, hanem biztos rögtön feltalálják magukat, programokat szerveznek és társaságot keresnek, egyszóval elkezdenek élni. Mert nekik előtte robot volt az élet, és végre kinyílhatnak a világ felé. Mindebből számomra az a megvalósíthatatlan utópia következik, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha a nyugdíjkorhatár egyénre szabott lenne.

A lényeg az egészben a választás szabadsága, hogy nyugdíj mellett dolgozhassunk, és ez meg is érje nekünk anyagilag. Régen ez működőképes volt, mára azonban keresetkorlátozással találjuk szembe magunkat, ha ilyen terveink lennének. Mit tesz ezért az egyszeri fiatal, harmincas éveit taposó dolgozó ember? Leginkább nem gondol a nyugdíjra, csak boldogulni szeretne a jelenben. Ez is épp elég kihívás, nem marad energia túl sokat töprengeni öreg éveinken. Addigra úgyis minden megváltozik, átalakítják nyolcvanszor a rendszert.

Nekem nem kellenek igazán a nyugdíjas évek, majd csak akkor, ha már lesz legalább 10 unokám, akikre én fogok vigyázni, míg a szülők bokros teendőik után szaladgálnak. Akkor majd kell a kert is, meg a szabadidő, és hinta meg csúszda, és kellek én nyugdíjasan, hogy már reggelire megsüssem a földkerekség legfinomabb almás pitéjét.