“Suli után 5-6 órát biztosan a könyvek fölött ülök”

Október végén bejárta a hír az internetet, hogy egy amerikai középiskolai tanár próbaképpen két napra a diákok bőrébe bújt: visszaült az iskolapadba, hogy lássa, milyen az élet a fiatalok szemszögéből. Ennek nyomán határoztam úgy, hogy én is teszek egy hasonló kísérletet, hogy lássam, mekkora terhelés ér manapság egy végzős, gimnazista fiatalt.

A külsőségek nem sokat változtak 20 év alatt

Hatalmas belvárosi gimnázium a Ferencvárosban: régi épület, nagy belső terek, óriási folyosók, kicsi udvar. Ez a IX. kerületi Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnázium. Ide jöttem vendégségbe, az egyik végzős osztályba, tapasztalatokat és véleményeket gyűjteni. 

Az osztályterem is klasszikus berendezésű, talán csak a székek modernek, minden más olyan, mint amikor mi voltunk kamaszok, itt a fővárosban, ezelőtt vagy 20 évvel. Na jó, nálunk nem volt a bútorok között egy nagy könyvszekrény, tele könyvekkel, nem volt ennyi virág, és kanapé sem volt a sarokban.

A tizenkettedikes diákoknak minimum napi hat órájuk van, persze ehhez legtöbbször még jönnek a szakkörök és a fakultációk. Utóbbiból a kötelező órákon felül négy mindenkinek kötelező. Valakinek ezért ma 8-kor indult a tanítás, másoknak csak 10-kor, viszont tovább tart délután. A két blokk között angol, magyar nyelvtan, matematika és a másik idegennyelv – a magyar kivételével mindegyik bontott csoportban.

Angol, magyar, satöbbi

Az angolórán így is 19-en vannak. Nem könnyű tanárnak sem, diáknak sem, ehhez képest teljes a figyelem. Röpködnek a kérdések a legjobb barát témakörben, kiderül, hogy kinek mit jelent a barátság, és hány igazi barátja van. Hallgatják egymást, pedig nem lehet könnyű, ha nem értik, azért, ha értik, de felismerik az esetleges hibát, akkor pedig azért, mégis türelmes a társaság. Az óra másik fele a nyelvtané, így működik a függőbeszéd, magyaráz és ír a tanár, próbálják követni a diákok, ha nem megy, kérdeznek. A végén – biztos, ami biztos – összefoglalják a tanultakat magyarul. Nem volt hosszú a 45 perc.

A szünetben körbekérdezek, milyen ma diáknak lenni? “Rémes” – jön az első válasz egy sráctól, na jó, nem annyira, helyesbít nevetve. “Én mondjuk négy és  fél éve dolgozom a családi vállalkozásban, így tőlem nem idegen a munka világa sem, de azért nem vagyok olyan hülye, hogy félvállról vegyem a sulit.“

Becsengetnek, a következő óra magyar, ami egy röpdolgozattal indul, tesztelni kell a helyesírást. Egybeírás, különírás, a magyar nyelv talán legnehezebb kérdése, A csoport, B csoport, pont úgy, mint anno. Majd a mai tananyag: hogyan kell vitázni, mit jelent az érvelés, a gyűjtőmunka, és mi köze van ennek Az ember tragédiájához, amit az irodalomórán vettek. Dolgoznak a diákok, párban, próbálnak olyan témákat gyűjteni, amik mellé pró és kontra is mehetnek majd az érvek, izgalmas eredmények születnek. (Atombomba, technika fejlődése, génkutatások) “Kicsit még begyakoroljuk, aztán jöhetnek a társadalmi kérdések” – súgja oda a tanár. Kicsit sajnálom, hogy nem arra az órára jöttem.

Csak a suli van

A szünetben kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetés, uzsonna, valaki persze a telefonját böngészi. “A hétköznap szinte csak a tanulásból áll, szerencsére ott a hétvége” – foglalja össze a lényeget egy lány, a padtársa egyetértően bólogat. “Kemény, de sokat lehet tanulni. Én suli után 5-6 órát biztosan a könyvek fölött ülök, és amikor ez is kevés, másnap 5-kor még felkelek. Állatorvosnak készülök, de a többi tantárgyat sem szeretném félvállról venni.”

“Stresszes, én egy hete nem alszom” – teszi hozzá egy másik lány, de közben mosolyog. “Valamelyik tantárgy nem érdekel, mégis bele kell fektetni energiát – veszi át a szót egy másik diáklány, kicsit méltatlankodva. – 16 éves korom után pedig már el tudnám dönteni, hogy mi fontos nekem és mi nem. De hiába, ez nem számít, ha a tanár komolyan veszi, akkor gyakran a kettesért is hajtani kell.” “Mit csináltok ezekkel a tantárgyakkal, amikhez nincs motiváció?” – kérdezem. “Hát, én például odaültem egy jó bioszos mellé, így próbálom túlélni a dolgozatokat” – nevet ugyanaz a lány, aki az előbb a stresszre panaszkodott.

Logaritmus, jaj?

Hamar vége a szünetnek, pörgős, fiatal matektanár érkezik, a téma a logaritmus. A tanár a táblára ír, magyaráz, mindenki őt figyeli, időnként tanár is, diák is elereszt egy poént, jé, ezt így is lehet? Az óra közepén hirtelen megértem, hogy mit jelent a logaritmus pontosan (na jó, csak magát a fogalmat). Erre végképp nem számítottam. Aztán elvesztem a fonalat. Hiába, ilyen ez a matek, pláne, ha teljesen új az anyag, ha egy percre kikapcsolsz, vége. “Tanárnő, nekem ez gyors volt!” – mondja egy srác, és a tanárnő mosolyogva kezdi a gondolatmenetet elölről. Nem is ez utóbbi a furcsa, hanem a diákok laza stílusa, na nem mintha nem lenne szimpatikus az egész hangulat. Irtó hamar vége ennek is. Alig néhány órája ülök a padban, de a hátam már piszokul fáj, más panaszra nincs okom.

A tanár a lényeg

“Minden tanárfüggő” – összegzi a gondolatait egy diák, mindenki bólogat, aki hallja. Abban bizonyosan egyetértünk, hogy ha jófej a tanár, a legundokabb tantárgy is szerethető. “”Én például utáltam a matekot, de Csilla néni miatt megszerettem” – említ egy példát az egyik diák, és én el is hiszem neki. “Ami miatt nehéz, az a délutáni műszak, amikor mindent elő kell újra venni. Ez minimum plusz három óra” – teszi hozzá.

Ismét idegennyelv óra következik, kinek német, kinek orosz, kinek olasz, érdeklődése, választása szerint. Én a németes csoportban maradok, a szünetben a diákok ülnek a padok tetején, egymást kérdezgetik a szavakból. Érkezik a tanár, vegyetek elő egy írólapot, mondja, és szavakat diktál. Majd feladatlapokat oszt szét, muszáj a holnapi tesztre készülni, az óra gyakorlással telik. Jön még két “fakt”, egy angol és egy kémia, de senki sem bánja, sőt. Hiszen ezek az ő választásaik.

Reggeltől késő estig tartó program

És hogy milyen lenne szerintem ma felnőttként diáknak lenni? Részben ismerős, részben fura. Az egész napos ülés nehezen elviselhető, az embernek megfájdul a háta – persze lehet, hogy csak a felnőtteknek –, és a passzív testhelyzet könnyebben álmosít is. Nekem fura volt a 45 percenkénti éles váltás is, de lehet, hogy csak azért, mert olyan munkám van, amiben megszoktam, hogy órákra elmélyedhetek. Persze minél jobban bevonódhatok, hozzászólhatok, kérdezhetek, kommunikálhatok, minél aktívabb lehetek, annál érdekesebb lesz minden.

De a tanulság nem ez, hanem az, hogy ha egy diák ma komolyan akarja venni a gimnáziumot, akkor valóban egy reggeltől késő estig tartó program lesz, sok olyan töltelékkel, ami számára szerinte nem hasznos. Erre mondják a tanárok, az igazgató, hogy ezzel jár, ha valaki általános műveltségre vágyik. És hogy soha többet nem lesz módja rá, hogy ennyi mindenbe belekóstoljon.