Kovács Kati: “Addig szeretnék énekelni, ameddig élek”

Mozdulatai, gesztusai most is éppen annyira szenvedélyesek, mint amikor a pódiumon áll, függetlenül attól, hogy nagyszínpad-e, vagy pedig egy zug valamely vidéki kultúrházban. És fordítva is igaz: a színpadon is éppen olyan személyes, mint amikor itt ülünk egy külvárosi gyártelep büféjében. Lényének talán éppen ez lehet az egyik titka. Ez a hitelesség és őszinteség. Ez a mindent átható szabadság.

Amikor fél évszázada feltűnt azon a bizonyos táncdalfesztiválon, énekelve, hogy “Nem, nem, nem, soha nem, nem, nem!”, az egy generáció lázadásának jelképe lett. Azt fogalmazta meg, addig senki által ki nem fejezett határozottsággal, azt énekelte bele a világba, és utána másként kezdtük látni a világot. Azóta páratlan pályát futott be. A magyar zenei élet ikonja, nemzedékek kedvence lett, dalai emblematikusan kapcsolódnak mindahhoz, ami történt a világnak ezen szegletében az elmúlt fél évszázad során. Fogalommá vált, miközben a legkevésbé sem fogalomszerű. Rakoncátlan, szeszélyes, szabálytalan. Most is késett, eltévedt, rosszkedvűen lépett ki az autóból. Fáradt. Éjszaka jött meg egy fellépésről.

Egy hét alatt, az előbb számoltam ki, 2600 kilométert tettem meg, és közben hétszer léptem fel. Ez talán már sok volt. Most kicsit meg is vagyok zavarodva, úgy érzem. Tegnap késő estig Vásárosnaményban koncerteztünk. Ott volt egy csomó fiatal Kárpátaljáról. Láttam, hogy feszengve állnak körülöttem, ezért mondtam, hogy próbálják ne koncerten érezni magukat, hanem egy bulin, és ha kedvük van, kezdjenek el táncolni! Nem kell hogy protokolláris szabályokhoz kössék magukat! Nem kellett kétszer mondanom! Valakik elkezdték, aztán mintha valami varázsütés érte volna őket, mindenki mosolyogva, felszabadultan táncolt az őszi estében.

Pályád lényege az, hogy felrúgj minden szabályt…
A mesterkéltség, az értelmetlen korlátozás mindig idegesített. Engem a szabályok nem érdekeltek soha különösebben. Sem azért, hogy betartsam, sem azért, hogy ellenük szegüljek. Végeztem a dolgomat. Próbáltam szórakozva szórakoztatni. Hajtott valami belső kíváncsiság, hogy milyen lesz, ha valamit így csinálok, és milyen lesz, ha másként csinálom? Soha nem mérlegeltem, hanem belevágtam. Vagy sikerült, vagy ráfáztam.

Ettől lehetsz szabad ember?
Én nem szoktam megfogalmazni. Ha ez az, akkor élem a szabadságomat, és nem foglalkozom vele. Talán a gyerekességem okán, amiből igazán soha nem tudtam, lehet, hogy nem is akartam kinőni. De az új megismerések vágya mindig izgatott, akár Tokió utcáin bolyogtam, akár többszázadszorra énekelek egy dalt.

Mindig meg is döbbent, hogy miként tudod ennyire mélyen átélve előadni sokadszor is ugyanazt…
Mert ezek jó részéhez mind közöm van, pontosabban belőlem fakadnak. Az én személyes életemből, örömeimből, szomorúságaimból, álmaimból vagy görcseimből, vagy elénekelve váltak sorsom részévé. Amikor hallom, hogy mások is kezdik ezeket énekelni, mai tizen-, huszonévesek, akkor kicsit büszke is vagyok, hogy nocsak, jelentek még valamit számukra is, ugyanakkor meg kicsit szomorú is leszek. Ezek az én érzéseim, emlékeim, ezt más nem tudhatja ugyanúgy átélni!

Találkoztál egy régi szerelemmel?
Persze. Kevéssel egy szakítás után történt, hogy miközben próbáltunk a színpadon, hirtelen belépett a terembe a korábbi szerelmem, egy lánnyal ölelkezve. Egy ideje már féltem ettől a helyzettől, hogy egyszer majd ez is bekövetkezik, és no lám, éppen a dal éneklése közben bekövetkezett. Én dermedten néztem, kezdetben hang sem jött ki a torkomon, de mire a közepére értem, már ki is énekeltem magamból a keserűséget, bánatot, és jót nevettem magamon, gyengeségemen.

És ki volt az a “hamvas arcú kisgyerek”?
Zoli, az egyik unokaöcsém. Amikor ránéztem, mindig az El Bimbo csodálatos dallama jutott eszembe. Ezért kértem meg Vándor Kálmánt, hogy írjon nekem rá szöveget. Azóta is, ha énekelem, mindig az ő angyalarcát látom. Húha, biztosan ki is fogok kapni ezért tőle!

“Gyere, nézd, de szuper járgány…”
Az egy másik unokaöcsémhez született. Amíg nyáron a Balaton körül léptünk fel, családom tagjai rendre rám bízták a gyerekeket. Én úgyis egész nap szabad vagyok, így tudok vigyázni rájuk. Reggeltől estig ott ültem a vízparton, és aggódva figyeltem, nehogy valamelyiküknek baja legyen! Délutántól már káprázott a szemem, így esténként valóságos felüdülés volt, amikor a színpadon csak a reflektorokkal kellett szembenéznem. Na, egy ilyen alkalommal az egyik gyereket orvoshoz kellett vinnem injekciózásra. Akárhogy is kértem, nem akart eljönni, mígnem előrukkoltam azzal az ötlettel, hogy ha eljön, akkor utána megtanítom az autót vezetni. Ez hatott, de utána kikövetelte, hogy ölbe véve megmutassam neki, miként is működik a járgányom, amely persze se nem volt új, se nem volt szuper. Talán megbocsátja majd, ha egyszer elmondom neki.

És ki volt az a bizonyos “pesti férfi”? Amikor először énekelted, én még kamasz rajongód voltam, és azt képzeltem, hogy akár én is lehetnék…
Elárulhatom: én éneklés közben mindig egy kamasz rajongómat képzeltem el, aki egyszer majd riportot készít velem. Szólj, ha találsz ilyet!

“Száz tengerár fordul ellenünk…?”
Vangelis dallama első hallásra nagyon megfogott. Aztán amikor kitört déli határainknál a háború, és elborzasztott a pusztítás, az embertelenség, felidéződött bennem ez a zene. Szöveget írtam rá, hogy elénekelhessem. Csodás meglepetés volt, hogy a feldolgozásom eljutott Vangelishez, és ő egy levélben felajánlotta, hogy szívesen írna a lemezhez ajánlót.

“A régi ház körül”?
Ez a gyerekkorom. Az első iskola, tanárok, barátok, szerelmek, a lakásunk, a park, az egri strand… Mindaz, amivel nekivágtam az életnek. A szüleim hamar elváltak, édesanyám egész nap dolgozott, a bátyám bevonult katonának, így tizenvalahány évesen már nekem kellett rendet tartanom otthon, várni a postást, elmenni befizetni a számlákat, és egyáltalán számon tartani, hogy éppen ki hol van. Ez azóta is bennem van. Testvéreim gyerekei, unokái is körülöttem sereglenek, és ha bármi gond van, engem elsők közt megtalálnak.

A sors ezzel rendezi a számlát?
“Szerelemben soha nincsen igazság!”, meg másban sem. Egyik részről elkényeztetett az élet, hogy azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, énekelhetek, jó emberekkel vagyok körülvéve, szeretnek és szerethetek, ugyanakkor, bármennyire szerettem volna, nem lehetett gyermekem. Sokáig lázadtam is ez ellen, talán tíz éve, hogy valójában megbékéltem a helyzettel, és elfogadtam. Vagy beletörődtem? A furcsa az, hogy azóta tapasztalom, igazi anyai érzések tombolnak bennem. Korábban a vágy volt az erősebb, azóta a szeretet. Ha meglátok egy kisgyereket, teljesen át tudom adni magamat az elragadtatásnak, a csodálatnak, és tudok tiszta szívből örülni annak, hogy másoknak legalább megadatott. Lehet, hogy hetvenévesen értem be?

“Úgy szeretnéd meghálálni?”
Már nem tudom… Az idő végezetéig nem tudtam volna meghálálni édesanyámnak, de amióta elment… igen, azóta vége… Ez az, amit nem tudok megbocsátani a sorsnak… Akkor néhány pillanat alatt megöregedtem. Nem vagyok a régi, sem lelkileg, sem testileg… De ne beszéljünk róla, mert kisírt szemmel nem lehet címlapképet készíteni rólam. Azt fogjuk majd hazudni, hogy csöppentettünk, és attól tűnik ilyennek…

“Most kéne abbahagyni?”
Dehogy! Nem szabad se abbahagyni, sem feladni! Amikor megkaptam a Kossuth-díjat, átfutott bennem, hogy ez az elismerés talán a pályám összegzése és lezárása lenne? Mint amikor lovaggá ütötték Solti Györgyöt vagy Nobel-díjat kapott Szent-Györgyi Albert? Mert az – bármennyire is megtisztelő a kitüntetés – borzalmas lenne számomra. Én úgy gondolom, hogy addig szeretnék énekelni, ameddig élek, és fordítva is igaz, addig szeretnék élni, ameddig énekelhetek. Nemrégiben egy orvosi vizsgálaton összecseréltek leleteket, és közölték velem, hogy legfeljebb néhány hetem van hátra, úgy rendezzem az életemet. Hát én úgy rendeztem, és ugyanúgy minden este felléptem, napközben meg készültem a fellépésre, mint annak előtte, és azóta is. Más kérdés, hogy aztán kiderült, elnéztek valamit az orvosok, és szerencsére nincs komoly bajom.

Generációnkból sokan voltunk beléd szerelmesek.
Nem emlékszem, hogy ilyen dalt énekeltem volna…

Ezt a dalt majd még el kell készítened!
Én ebből meglehetősen keveset érzékeltem. Zárt körben éltem, egyik fellépésről mentem a másikra, zsúfolt volt az életem. Mostanában előfordul, hogy odajönnek férfiak, és elmondják, hogy én bizony tetszettem nekik, vagy azt is, hogy szerelmesek voltak belém ekkor és akkor, én pedig kicsit szemrehányóan jegyzem meg, hogy miért is nem akkor jelezték, vagy közeledtek… Hiszen voltak időszakok, amikor nagyon magányosan éltem, és jólesett volna, ha úgy néz rám valaki, hogy nem az ismert énekestől kér autogramot, hanem azt érzem, hogy tetszem. Azt mondják ilyenkor többnyire, hogy nem mertek közelíteni, meg azt hitték, hogy körülöttem mindig hemzsegtek az udvarlók! Butaság! Nekem csak az olyan emberekkel lehetett dolgom, akik nem fotóról akarták szemlélni a Mont Blanc-t, hanem legalább megpróbálták meghódítani! Én is mindig erre törekedtem.

De miközben eltökélten jártad a magad útját, nem féltél, hogy magányos maradsz? Hogy többnyire csak ideig-óráig voltak társaid, akikkel egy ideig egymás mellett voltatok, akikkel együtt dolgoztál, aztán rendre léptél tovább. Tudom, hogy olyan zseniális művészek szerettek volna még veled dolgozni, mint Jancsó Miklós, Hofi Géza, Presser Gábor vagy Szörényi Levente!
Jó emlékeket őrzök velük kapcsolatban, csodálatos művészek, akik rengeteget adtak, csak szerintem a közös lehetőségeink arra a korszakra vonatkoztak, amíg fenntartás nélkül elfogadni és inspirálni tudtuk a másikat. Ha folytatjuk, valószínűleg korlátoztuk volna egymást. Én eredendően szólista vagyok, tudom, ennek vannak átkos terhei is, de nincs más lehetőségem, mint viselni ezeket. Hozzáteszem, hogy mind kevesebb erőfeszítésnek érzem. Korábban annyi mindenről hittem azt, hogy fontos az életben, annyi mindennek akartam megfelelni, sok csacsiság izgatott, mint siker, tetszés, csillogás, hiúság. Idővel rájöttem, hogy egyetlen dolog, ami valójában fontos, a szeretet. Hogy én szerethessek, és engem szeressenek. Ha ez megvan, biztonságban vagyok.

Kati, te tényleg elértél mindent. Mi késztet, hogy tovább csináld ugyanilyen intenzitással? “Mit remélsz? Mondd, az életedtől mégis mit remélsz?”
El fogom mondani majd neked.

Mikor?
“Ha legközelebb látlak!”

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Kovács Kati: “Addig szeretnék énekelni, ameddig élek” Varró Dani: Misi és a költészet Gyerekszépségverseny: A fiúk focizzanak, a lányok meg legyenek szépek! Ez a világ rendje. Nők Lapja Nagy Életmódváltás: Közel húsz kiló fogyás! Miért nem működik a büntetés? Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!