Alföldi Róbert: “Én élni akarom az életet, nem merengeni, se nem tervezni”

– Az imént alaposan végignézted a rólad készült fotókat…
– Igen. Érdekeltek…

– Volt, amelyiknél elhúztad a szádat, mondván, hogy ezt nem kéred, volt, amikor felderültél, és mondtad, hogy ez nagyon jó…
– Mert biztosan tetszettem azon magamnak.

– Most szépen le is vagy fogyva…
– Igyekszem is. Diétázom, és igyekszem sokat mozogni.

– Hiúság okán?
– Persze. Tavaly kicsit elszaladt a súlyom. Nem is éreztem jól magamat, meg félni kezdtem, hogy kihízok a szerepkörömből. Így most fizikálisan is kezdem megtalálni magamat.

– Egyébként pedig?
– Egyébként, köszönöm, soha nem volt gondom. Soha nem veszítettem el, így nem volt mit megtalálnom.

– És mi alapján döntesz a képeknél, hogy melyik tetszik, melyik nem?
– Nem tudom… Semmi… Ránézek, és döntök. Tetszik, vagy nem? Nem csinálok ebből nagy kérdést.

– Az életben is ilyen könnyen döntesz?
– Iiigen. Többnyire ösztönösen döntök, ami feltételezhetne felelőtlenséget is, de bennem kialakult egy olyan zsigeri mechanizmus, ami lehetőséget teremt vállalható gyors döntés meghozatalára.

– Az a bizonyos belső hang?
– Én ezt nem gondoltam így végig. Eldöntöm, és kész. Ez innentől az én döntésem, és vállalom érte a felelősséget. Nem szeretek totyorogni, adott pillanatban azt így láttam a legjobbnak, és azon már nemigen változtatok.

– Mit gondolsz, ilyenkor mi alapján dőlnek el a dolgok az emberben? Hogy például egy balesetnél merre rántja félre a kormányt, vagy félrerántja-e?
– Szerintem a döntéseinkben minden benne van. Minden következik személyiségünkből, életünkből, pillanatnyi állapotunkból, korábbi döntéseinkből, kényszereinkből, fenyegetettségeinkből, vágyainkból, törekvéseinkből. Soha nem foglalkozom azzal, hogy majd egy adott helyzetben, pillanatban mit tennék.

– Például a Titanic fedélzetén mentetted volna az életedet, mert úgy érzed, hogy dolgod van még a világban, vagy elegánsan csónakba segíted az idős hölgyeket?
– Nagyon nem foglalkoztat az ilyesmi. A fiktív problémák. Megvagyok a magam jéghegyeivel, nincs szükségem arra, hogy fantáziálgassak. Mindig meghoztam a döntéseimet, jókat, rosszakat, de egyiket sem bántam meg.

– Nem féltél, hogy túlontúl megszereted a hatalmat igazgatóságod öt esztendejében?
– Ilyesmi fel sem merült bennem. Tettem a dolgomat, vagy amit annak véltem. Szerintem nekem nem a hivatali beosztás adta a hatalmam számottevő részét, hanem a hitelességem. Az, hogy önazonos voltam. Hogy tiszta viszonyokat teremtettem. Nem próbáltam képet formálgatni magamról, vezetési meg életstratégiákba bonyolódni, hanem azt adtam, aki vagyok, azt mondtam, amit gondoltam, ha meg később mást gondoltam, akkor mást. Ezért lehetett utálni is, ahogyan sokan nyilván utáltak, lehetett fenntartásokkal lenni velem szemben, ahogyan voltak jócskán ilyenek, csupán megkérdőjelezni nem lehetett az őszinteségemet, és azt, hogy mindent egyetlen célért, egyetlen közös célért, a színházért teszek.

– Ez nem lehet kibúvó is? Önfelmentés minden kínos döntés felelőssége alól, hiszen mindent egy célért tettél? Igazságtalan is lehettél, sebezhettél is, mert a cél, ugye, szent…
– Én mindig vállaltam, most is vállalom a döntéseimet. A korábbiakat is. Akit esetleg leszidtam, azt most is leszidnám, akiktől megváltam, azoktól most is megválnék. A színház nem demokratikus intézmény – mondta Major Tamás. Az csak az igazságról szólhat, hiszen ez a lényege az egésznek, és aki erre adja a fejét, annak ezt az esetleges nyersességet vállalnia is kell. Azt emelt fejjel elmondhatom, hogy az úgymond’ hatalmammal vissza soha nem éltem. Valóban mindent a cél érdekében tettem.

– Megérte?
– Én azt mondom, megérte, de bárki számára ott a lehetőség, hogy elvitassa a véleményemet, hogy megkérdőjelezze, hitelesek voltunk-e, hogy erőfeszítéseink igazolták-e önmagukat. És elfogadom azoknak is a véleményét, akik nem szimpatizáltak a törekvéseinkkel. Az ember nem akarhatja egy bizonyos életkoron felül azt, hogy mindenki szeresse őt.

– Pedig de jó lenne!
– Én nem reflektálok mindenki szeretetére. Bizonyos emberek szeretetére nem is tartok igényt.

– Sőt elég sokat tettél is érte…
– Én tettem? Ezt önmagában soha nem mérlegeltem, tettem, ami a dolgom volt. Vállaltam az igényeimet, álmaimat, tetteimet, sikereimet és kudarcaimat. A többi már jórészt az emberek viszonya a tetteimhez. Nem hozzám, hanem a tetteimhez. Más kérdés, hogy a velem egyet nem értők mennyit torzítottak törekvéseim megítélésében…

– …meg a veled egyetértők is! Ők szintén szorgosan gyarapították olykor túlzott buzgalmukkal az ellenérzéseket…
– Biztosan. Ezt nem tudom megítélni. Számomra mindenesetre egy elementáris nagy játék volt a színházcsinálás, és sikeres is, mert sikerült egy nagy formátumú teátrumot csinálnom–csinálnunk. Ezt nem lehet sem elvenni, sem elvitatni.

– Mit gondolsz, ha találkoznál azzal a vad, tobzódó, szertelen fiatal színészfiúval, aki voltál, amikor megismerkedtünk, mit mondana neked?
– Hogy “jé, ugyanilyen vagy, mint én!” Ami a lényeg bennem, abban semmit nem változtam. Ugyanolyan személyiségű ember maradtam. Ugyanolyan hőfokon érdekel a világ azóta is. Ugyanolyan gyermeteg maradtam. Legfeljebb kicsit intellektuálisabb lettem. Ugyanaz is érdekel.

– Mi?
– Hogy azok az előadások, amelyeknek színészként, rendezőként vagy igazgatóként részese voltam vagy vagyok, azok hassanak, azok mozgassák meg az emberek lelkét, azok szóljanak valamiről, akár arról, ami jó és szép, akár arról, ami elborzaszt, vagy fenyeget, csak az igazságról beszéljenek!

– Nem értek se a színházhoz, még kevésbé a politikához, csak felvetődik: nem lehet, hogy ha nem ilyen vehemensen, vagy nem ennyire provokatívan teszed, akkor többet segítesz, könnyebben találtok kompromisszumokat?
– Ezt nem lehetett másként. Nem volt választásom. A színház lényege háromezer éve, hogy kimondja az igazságot. Nem kódolja, nem suttogja, hanem hirdeti, világgá kiáltja, próbál egy jó cél érdekében a legerőteljesebben hatni az emberekre. Itt nincs helye a félmegoldásnak, a megalkuvásnak, mert onnantól az már egészen más! Hogy mi a jó, és mi a nem jó cél, azon lehet vitatkozni. Ez adja az alkotó hitelét. Hogy hiszel-e benne. Nekem megadatott életem egy szakaszában, hogy maradéktalanul megvalósíthattam álmaimat.

– Mi az, amiben valójában hiszel?
– Lehet, hogy nagyképűen fog hangzani a válasz, de az is lesz: magamban.

– Kicsit bővebben…
– A tehetségemben, az eltökéltségemben, a hivatástudatomban, a hibáimban, az erényeimben, abban, hogy ezt kell csinálnom, és erre alkalmas vagyok…

– Ez nem így van! Te azt is jól csinálod, amire nem biztos, hogy alkalmas vagy! Van benned egy olyan meggyőző erő, egy olyan szenvedély, amely révén például ragyogó műsorvezető voltál, miközben dilettáns maradtál…
– Mert érdekelt, amit csinálnom kellett. Izgalmas volt a feladat! Engem az élet ebből a szempontból bizonyára túlontúl elkényeztetett, mert mindig azt csinálhattam, amit szerettem, ami kihívás volt, és amiben örömöt találtam.

– Mi lettél volna, ha nem vagy színész?
– Olyan nem létezhetett volna! Ha nem vesznek fel a főiskolára, valami más utat keresek a pályához. Emellett sok egyebet is elvállaltam, csináltam, de e nélkül nem léteznék. Ezt tudom első eszmélésem óta. Négyéves lehettem, amikor már erre a pályára készültem, és nem érdekelt semmi egyéb. Az első igazi meghasonlást talán az okozta, hogy ez túlontúl könnyen sikerült. 25 évesen már sorra játszottam a főszerepeket a Vígszínházban. Egek, mi lesz ezek után?! Még fél évszázadig játszom itt a jobbnál jobb szerepeket, és nem kell semmi különösebbet tennem ezért? Meg is ijesztett egy kicsit, mert ennél kíváncsibb voltam a világra, magamra, a lehetőségeimre. Ropogós, friss feladatokra vágytam, emiatt is próbáltam ki magamat több más téren is.

– Az Oldás és kötés című filmben Latinovits kérdezi volt tanárát, hogy árulja el, professzor úr, tényleg tehetséges voltam, vagy csak becsvágyó?
– És mi volt rá a válasz?

– Csak a kérdésre emlékszem sajnos… Benned ez felmerült?
– Nem tudom, hogy a kettő mennyire elválasztható… De érdekes a felvetés… Azt tudom, hogy folytonosan hajt valami szenvedélyes vágy, hogy minél többet felfedezzek a világból. Nézek, keresek, kutatok szüntelen.

– Irigyled azokat, akiknek megadatott egy konszolidált, nyugalmas, biztonságos élet?
– Nagyon-nagyon-nagyon! Ilyet szeretnék én is, de tudom, hogy három hét után belepusztulnék. Tehát ez így jó, mert én erre vagyok hivatva, és hálás vagyok, hogy mindez megadatott. Még ha volt is sok kudarcom, csalódásom, kritikus időszakom, ért sok fájdalom.

– Néha az az érzésem, mintha egy hatalmas előadásnak tekintenéd az életedet, amit te rendezel, castingolsz, játszod a főszerepet, tervezed a díszleteket…
– Nagyon félreismersz. Én nem foglalkozom élet-marketinggel, az egész létezésemben nincs semmiféle rendszer. Ma fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni holnap vagy holnapután. Én élni akarom az életet, nem merengeni, se nem tervezni. Megélni a mindennapok örömeit, és nem lázongani.

– Pedig az egész életed egy nagy lázadás, szembenállás mindennel, ami megszokott vagy konform…
– Eközben én magam a lelkem legmélyén konformista vagyok. De nyilván semmiféle hagyományos, kijárt úton nem juthattam volna el egészen idáig abból a helyzetből, ahonnan indultam. Ehhez valószínűleg lázadnom kellett folytonosan, és megvívni a harcaimat, akár a körülményekkel, akár a környezetemmel, akár a beidegződöttségekkel, akár önmagammal szemben. Miközben valóban megnyugvásra, harmóniára vágynék, érzem, hogy ettől létezem.

– Van, hogy provokálod a sorsot?
– Olyan van, hogy csak azért is csinálok valamit, ellene szegülök egy velem szembe irányuló akaratnak, de ezt is csak azért teszem, hogy védjem a szabadságomat. Amikor korlátozni akarnak. Megfeleltetni, másmilyenné tenni. Az már nem én volnék. Megdolgoztam, megküzdöttem érte, hogy ilyen legyek, életem, törekvéseim, eddigi tetteim elárulása lenne, ha ezt feladnám bármilyen egyéb érdek miatt.

– Aki ennyire eltökélten járja a maga útját, annak számolnia kell azzal, hogy aligha lesznek mások, akik folyamatosan követni tudják. Nem félsz a magánytól?
– Számolok vele. Vállalom, a megalkuvást nem tudnám. Van az a történet a buta indiánról, aki át akar úszni egy 100 méter széles tavat, aztán 80 méternél rájön, hogy ez sok lesz neki, és ezért visszafordul. Én is már tudom, hogy túl vagyok a felén, és innen már nincs értelme visszafordulni.

– Uffff!