2014. Június 19.

Egyszülős családok: a barátnőim sem érnek rá a gondjaimmal foglalkozni

Miközben az egyszülős családok száma évről évre növekszik, ez az a réteg, amelyik egyáltalán nem kap semmilyen társadalmi segítséget. Az egyedülálló édesanyák és édesapák összesen ezer (!) forinttal megnövelt családi pótlékra számíthatnak, és lelki támogatásuk is csak esetleges. Holott a nehézségeik embert próbálóak!

Rist Lilla

– A kisfiam hatéves volt, amikor úgy döntöttünk, elválunk – meséli Vali, aki a vagyonmegosztás után a lakóparki gyönyörű otthonuk helyett egy aprócska panellakásban találta magát. – Nem az anyagi veszteség volt a legdrámaibb, hanem az, hogy elveszett az a remény, hogy a fiam egész családban nőhet fel. Pedig mindent megtettünk a volt férjemmel, hogy rendezzük a kapcsolatunkat, de amikor állandósultak a viták és a feszültség elviselhetetlenné vált, úgy döntöttünk, nem maradunk ilyen kapcsolatban tovább. Végül én mondtam ki, hogy menjünk külön, mégis engem viselt meg jobban a válás.

Nagyon sokat rágódtam azon, mit is ronthattunk el. Mire nagyjából helyükre kerültek a dolgok, és már voltak napok, amikor úgy éreztem, jobb egyedül, mert legalább nyugalom van, váratlanul munkanélküli lettem. Beadtam az önkormányzathoz a papírjaimat, hogy valamilyen támogatást kaphassak, de bekérték a bankszámlámat, és kiderült, van még valamennyi tartalékom. Azóta ez az összeg elfogyott, mert munkám továbbra sincs.

A nővérem olykor bevásárol helyettem, vagy elviszi a fiamat ebédelni, de más anyagi segítséget nem kapok. Egyedülállóként nem tehetem meg, hogy esténként magára hagyjam a gyerekemet, vagyis ha kapnék, sem tudnék elvállalni mindenféle munkát. A helyzet azért is bírható nehezen, mert a barátnőim sem érnek rá – mivel többnyire családosak – az én lelki gondjaimmal foglalkozni. Ezért előfordul, hogy magányosnak érzem magam. Vannak persze nagyon jó pillanatok, amiket a fiammal élek át, de a feszültség elég nagy bennem, és úgy gondolom, a gyereknek sem jó, hogy az anyját folyton szomorúnak és gondterheltnek látja.

A családok húsz százaléka egyszülős család
2001:

anyás család 413 ezer
apás család 58 ezer
összesen: 471 ezer

2011:
anyás család 465 ezer
apás család 72 ezer
összesen: 537 ezer

Krízis után

– Azok, akik egyszülős családban élnek, az esetek túlnyomó többségében valamilyen krízisen vannak túl – erősíti meg Nagy Zsóka mediátor is, aki évekig vezetett Budapesten egy egyszülős klubot. – Elenyésző azoknak a száma, akik tudatosan arra készülnek, hogy a gyermeküket majd egyedül nevelik fel. Vagyis az egyszülős családok válás vagy haláleset miatt alakulnak ki. Ezek pedig a legsúlyosabb veszteségek az emberi életben. A gyerekek akkor is megsínylik, ha a szülőknek sikerül békében elválniuk. De a felnőtteknek is fel kell dolgozniuk ezt az élményt, és ez sokáig, akár évekig is eltarthat. Ha végül sikerül, és az egyszülősség már megszokott állapottá válik, akkor is nagyon sok nehézséggel kell szembenézni. Gyakran találkoztam például azzal, hogy mekkora terhet jelent a szülőnek, hogy ezentúl mindenben egyedül kell döntenie. Mindent egyedül kell végiggondolnia, attól kezdve, hogy kapjon-e lázcsillapítót a gyerek, odáig, hogy visszamenjen-e dolgozni. Mindeközben egyszerre kell apává és anyává is válnia, betöltve a feltétel nélkül szerető anya szerepét és az apáét is, aki rendszerint a szabályokat állítja fel. Nagyon ritkán sikerül ez a kettős szerep tökéletesen.

Új élet

A lelki nehézségek mellett szembe kell nézni az anyagiakkal is. A családi pótlék ezer forinttal megnövelt összege egész nyilvánvalóan nem pótolja a másik szülő kiesett keresetét. Holott ezután egy keresetből kell fedezni mindazt, amit eddig kettőből kellett megoldani. Közben fel kell építeni egy új, önálló háztartást, ami gyakran jár költözéssel és azzal, hogy mindent nulláról, vagy majdnem nulláról kell kezdeni, bútorokat kell venni, mosógépet és még számtalan olyan dolgot, ami egyszer már megvolt, de most elveszett. Mindehhez az egyedülálló szülő csupán a gyermektartás összegére számíthat – más szociális segítségre nem. A többgyerekesek automatikusan részesülnek az iskolákban étkezési támogatásban, és kedvezményesen juthatnak tankönyvekhez is. Azok, akik egyszülős családban élnek, hasonlókra nem számíthatnak, holott előfordulhat, hogy nagyobb szükségük volna rá.

A válás még ma is szégyen

Gyakorlatilag olyan pályázati kiírások sincsenek, vagy csak nagyon elvétve, amelyek az egyszülős családok sokrétű gondjainak megoldásához nyújtanának segítséget. A válások aránya hiába éri el ma Magyarországon a 49 százalékot, úgy tűnik, a gyereküket egyedül nevelő szülőkre senki sem gondol. Ők maguk is inkább “meghúzzák magukat”, mert elvált szülőnek lenni nem jelent túl magas társadalmi státuszt. A “csonka család” kifejezés szerencsére már kiment a divatból, de Nagy Zsóka most is arról számol be, hogy a válás azért még ma is szégyen. Az emberek nem úgy értékelik a helyzetet, hogy a házaspár kapcsolata megromlott, hanem azt kérdezik, vajon ezt a nőt miért hagyták el. Tapasztalatai szerint a férfiak az elvált nőkkel másképp kezdenek viselkedni, nem adják meg a családos anyának járó tiszteletet, szinte prédának tekintik őket. Miközben a nők gyakran épp ellenkezőleg viselkednek, egészen bezáródnak, felveszik a hős amazon szerepét, aki mostantól kezdve csak anya, és már nem fontos, hogy nő.

– Több mint húsz évig vezettem az egyszülős klubot – jegyzi meg Nagy Zsóka –, és ez alatt az idő alatt nem következett be az egyszülős családok megítélésében lényegi változás. Mostanra sem vált méltányolható értékké, hogy ezek a családok óriási erőfeszítések közepette nevelnek fel gyerekeket. A civil segítség is korlátozottabb lett, engem például elszólított a mediátori munkám, az egyszülős klub vezetését más vette át, de mivel semmilyen anyagi támogatást nem kaptak ehhez a munkához, ezért a klub lassan elsorvadt. Vidéken vannak még elvétve egyszülős klubok, amelyek igyekeznek legalább lelki segítséget nyújtani a hozzájuk fordulóknak.

A gyerek története nem a szülő története

– Sokszor tapasztalom, hogy a szülő meg akarja kímélni a gyerekét attól a fájdalomtól, amit ő él át a válás miatt, vagy attól, ami az egyedüllétből származik – mondja Gombos Bernadett gyermekpszichológus. – Ilyenkor fordul elő, hogy az anya vagy az apa mindent megtesz, hogy elterelje a gyerek figyelmét arról, ami szomorúságot okoz, programokat szerveznek, kirándulásokat, nagy párnacsatákat. Csakhogy a gyerek pontosan érzi, hogy valami baj van, és gyakran a fantáziájában még a valóságosnál is rémesebb képek jelennek meg.

Azzal kell tisztában lenni, hogy a gyerek története más, ő nem ugyanazt érzi, mint a szülő, a gyereket nem csalták meg, ő másképp éli meg ugyanezt. A szülő érezheti, hogy megszakad a szíve, de kommentálhatja úgy ezt az érzését, hogy ez nem azt jelenti, hogy most meg fog halni, csak azt, hogy most nagyon szomorú, mert külön kell költözni a másik szülőtől. A gyerek egyébként is “mindent ért”, ezért mindent el is kell mondani neki, mert az sokkal rosszabb, ha csak fantáziál.

Az a fontos, hogy a pontos, rá is vonatkozó tényeket közöljük őszintén, ezzel azt üzenjük, hogy szabad erről beszélni, kérdezni, és utána lehet a kérdésekre válaszolni, tisztogatni a szorongató fantáziálást! Fontos hangsúlyozni azt is, hogy ez nem miatta történt, nem azért, mert ő rossz volt, hanem mert mi döntöttünk így. A válás után is sokszor előfordul, hogy valamit azért teszünk, hogy a gyereknek jó legyen. Azért nem keresünk másik társat, azért engedünk neki többet, mert neki amúgy is olyan rossz, annyit szenvedett már a válás miatt.

Holott hamis útra visz, ha azt keressük, mi a jó a másiknak, mert akkor valószínűleg majd hálát is várunk az “önzetlenségünkért”. Ez zsákutca. Sokkal könnyebb az olyan emberekkel együtt élni, szeretni őket, akik “önző” módon vállalják, hogy mit akarnak, hogy mi a jó nekik. Ők megteszik, amit szeretnének, és nem várnak el ezért semmit, és mi is dönthetünk úgy, hogy megtesszük azt, amit kérnek, de úgy is, hogy nem. Az anya, aki válás után a gyereknek szenteli az életét, valószínűleg olyan hálát vár el ezért, ami a gyerek számára óriási terhet jelent majd, és szinte lehetetlenné teszi a leválást.

Hétköznapok hősei

Az anyagi segítséget azonban semmi sem pótolja. Ezek a családok, amelyekben többnyire nők élnek együtt a gyerekeikkel, napi küzdelmet folytatnak a pénztelenséggel. Jobb esetben a családfenntartónak van munkája, ki tudja fizetni a számlákat, és van pénz a legfontosabb kiadásokra, de gyakori, hogy pihenésre, kikapcsolódásra már semmi sem marad. Nem mennek nyaralni, gondot okoz az iskolakezdés, a cipővásárlás, az iskolán kívüli elfoglaltságok kifizetése.

Gyöngyi három gyereket nevel egyedül, a két nagyobb fiú már kamasz, az egyikük már elmúlt tizenhat, egy héten egy napot dolgozik. A nyarat is úgy tervezi, hogy legalább egy hónapot munkával tölt majd. Ebből fizeti a jobb cipőt és azt, hogy valahová elmehessen nyaralni.
– A gyerekek akkor mennek táborba vagy nyaralni, ha az édesapjuk vállalja a költségeket, nekem nem marad erre pénzem. Így tudnak eljutni különórákra és sportolni is – meséli Gyöngyi. – Számomra a legnagyobb nehézséget az anyagi gondok jelentik, állandó fejtörést okoz, hogyan tudok hó végéig kijönni a fizetésemből. Örülök, ha a bérem az aktuális kiadásokat fedezi. Ha valami pluszban kell, vagy ha váratlan kiadások merülnek fel, mint legutóbb, amikor hat hétre kórházba kerültem, akkor hozzá kell nyúlni a tartalék pénzemhez. Ha nem történik valami csoda, akkor előbb-utóbb az is elfogy.

Korábban a mindennapi bevásárlást megoldottam ezerötszáz forintból, mostanra háromezer alatt nem állok meg. Kikapcsolódásra, nyaralásra nincs pénz, új ruhát már évek óta nem vettem. Lelkileg az visel meg a legjobban, hogy mindenben egyedül kell döntést hoznom, apróságokban és nagy dolgokban egyaránt. Az a jó része a dolognak, hogy akkor ülök le egy könyvvel a kezemben, amikor én akarok, az meg a rossz, hogy vasárnaponként egyedül vagyok. A kamasz gyerekeim ugyanis már nem tartanak igényt a társaságomra. A vasárnap pedig mindenütt a családé – a barátnőim sem érnek rá, ezért ilyenkor különös súllyal nehezedik rám a magány.

Tartalékok nélkül

– Az egyszülős család nem tud tartalékokat képezni – folytatja Nagy Zsóka a hiányokat –, örül, ha életben tud maradni, ami akkor a legfájdalmasabb, amikor a gyerekek felnőnek és tovább kellene tanulniuk, de nincs miből. Sajnos elmondható, hogy az egyszülősök semmilyen társadalmi támogatást nem kapnak. Önkéntes munkával is sokat lehetne segíteni rajtuk, mert az egyik legnagyobb problémájuk a gyermekek elhelyezése, amíg ők dolgoznak. Sokan nem vállalnak a végzettségüknek megfelelő munkát, mert nem tudnák mellette a gyerekeiket is ellátni, nem volna, aki hozná-vinné őket az óvodába, iskolába. Az önkéntesek ebben például sokat segíthetnének. Sokszor hasonló okokból arra sincs esélyük, hogy újra párra találjanak.