Kadhafi háremében – részlet a sokkolóan őszinte könyvből

Egy áprilisi reggelen, 2004-ben – épphogy betöltöttem a tizennegyedik évemet –, az iskola igazgatója így szólt az udvaron összeterelt diákokhoz:
– A Vezér abban a nagy megtiszteltetésben részesít minket, hogy holnap meglátogat minket. Ez nagy öröm az egész iskola számára. Számítok rátok, hogy pontosak lesztek, fegyelmezettek, kifogástalan öltözékben. Nagyszerű iskola benyomását kell keltenetek, ahogy ő szereti és megérdemli.
Micsoda hír! El sem tudják képzelni azt az izgalmat. Kadhafit látni élőben… A képe születésem óta kísért. Mindenütt ott voltak a fotói, a város, a hivatalok, az önkormányzat, az üzletek falain. Pólókon, nyakláncokon, füzeteken. Nem is beszélve a bankjegyekről. Folyamatosan a tekintete alatt éltünk. A kultuszában. És mama csípős megjegyzései ellenére én félénk tisztelettel adóztam neki. Nem képzeltem el az életét, mivel nem soroltam az emberek közé. Mindenekfelett állt, egy elérhetetlen Olümposzon, ahol a tisztaság uralkodik.

Másnap tehát friss és vasalt egyenruhában – fekete nadrágban és tunikában, az arcot körbeölelő fehér kendőben – futottam az iskolába, türelmetlenül várva, hogy elmagyarázzák, miként fog lezajlani a nap. De alig kezdődött el az első óra, egy tanár jött értem, és azt mondta, kiválasztottak, hogy virágot és ajándékot adjak át a Vezérnek. Engem! A “lányt a szalonból”!

Képzelhetik, mekkora sokk volt ez számomra! Először kikerekedett a szemem a meglepetéstől, aztán az örömtől ragyogva felálltam, biztos tudatában annak, hogy nem kevés irigyre tettem szert az osztályban. Egy nagy terembe vezettek, ahol egy maroknyi, szintén kiválasztott diáklánnyal találtam magam, és azt az utasítást kaptuk, hogy gyorsan öltözzünk át a hagyományos líbiai öltözetbe. A ruhák ott voltak, vállfára akasztva. Pirosak. Tunika, nadrág, kendő és egy kis fejfedő. Milyen mámorító volt! Hangosan nevetgélve iparkodtunk a tanárok segítségével, akik igazgatták a kendőket, hajtűket rakosgattak, és egy hajszárítóval igyekeztek rendszabályozni a rakoncátlan tincseket. Azt kérdezgettem:
– Könyörgöm, mondják meg, hogyan köszöntsem! Mit kell tennem? Boruljak a földre? Csókoljam meg a kezét? Szavaljak valamit?

Szaporán vert a szívem, miközben mindenki azon szorgoskodott, hogy ragyogóan nézzünk ki. Amikor ma visszagondolok erre a jelenetre, úgy látom, mintha a bárányokat készítették volna elő az áldozatra.
Az iskola díszterme zsúfolásig telt. Tanárok, diákok, adminisztratív személyzet, mindenki idegesen várt. A Vezér fogadására felkészített lányok kis csoportja a bejárat előtt sorakozott, és olyasféle cinkos pillantásokat váltottunk, hogy:
– Nahát, micsoda szerencse! Egy ilyen pillanatra egész életünkben emlékezni fogunk!
A virágcsokromba kapaszkodtam, miközben úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. A térdem rogyadozott, mintha nem lenne benne csont. Az egyik tanár szigorú pillantást vetett rám:
– Nahát, Szoraja, állj rendesen!

És egyszer csak megérkezett Ő. Vakukattogás közepette, testőrök és testőrnők felhőjében. Fehér öltözéket viselt, mellkasát jelvények, kitüntetések és zászlók borították, bézs színű stóla volt a vállán, ugyanolyan színű, mint a fejfedője, amely alól nagyon fekete hajtincsek kunkorodtak elő. Nagyon gyorsan történt. Átnyújtottam a virágcsokrot, aztán két kezemmel megfogtam a szabad kezét, és meghajolva megcsókoltam. Úgy éreztem, hogy furcsán megszorította a tenyeremet. Aztán hideg tekintettel tetőtől talpig végigmért. Megfogta a vállamat, egyik kezét a fejemre tette, és megsimogatta a hajamat. Itt ért véget az életem. Mert ez a mozdulat – amint azt később megtudtam – a testőreinek szóló jel volt, amely azt jelentette: “Ezt itt, ezt akarom!”

De akkor a felhőkben jártam. És alighogy véget ért a látogatás, nem is futottam, hanem repültem a fodrászszalonba, hogy elmeséljem az eseményt anyámnak.

– Moammer papa rám mosolygott, mama. Esküszöm! Megsimogatta a fejemet! – Őszintén szólva, sokkal inkább egy fagyos vigyor maradt meg az emlékezetemben, de ujjongott a lelkem, és azt akartam, hogy mindenki tudja.
– Ne csinálj belőle ekkora ügyet! – vetette oda mama, miközben a hajcsavarókat szedegette egy vendég fejéről.
– De mama! Ő Líbia vezetője! Ez azért nem semmi!
– Tényleg? A középkorba süllyesztette vissza ezt az országot, és a szakadékba taszítja a népét. Még hogy vezető!

Elkedvetlenített, így hazamentem, hogy egyedül ízlelgessem az örömömet. Papa Tripoliban volt, de úgy látszott, a bátyáimnak kicsit leesett az álla. Kivéve Azizt, aki nem tért magához.

Amikor másnap reggel megérkeztem az iskolába, gyökeres változást tapasztaltam a tanárok részéről irányomban. Rendszerint nyersek, sőt megvetőek voltak velem. És tessék, most szinte gyöngédek, de legalábbis figyelmesek lettek. Amikor egyikük “kis Szorajának” nevezett, felhúztam a szemöldököm. És amikor másikuk azt kérdezte: – Akkor, újra az órán? –, mintha ugyan lett volna más választásom, azt gondoltam, hogy ez már nem normális. De végül is az ünnepély másnapja volt, így aztán nem aggódtam. A tanítás után, egykor rohantam haza átöltözni, és fél kettőkor már a szalonban voltam, hogy segítsek a mamának.

Kadhafi női három óra körül lépték át a szalon küszöbét. Először Faiza, aztán Salma, és végül Mabruka. Salma testőregyenruhájában volt, a derékszíján revolver lógott. A többiek hétköznapi ruhát viseltek. Körülnéztek – igen forgalmas nap volt –, és megkérdezték az egyik alkalmazottat:
– Hol van Szoraja anyja?
És egyenesen hozzá mentek.
– A Forradalmi Bizottság tagjai vagyunk, Moammerrel voltunk tegnap reggel, amikor ellátogatott az iskolába. Szoraja kitűnt a többiek közül. Ragyogóan nézett ki a hagyományos öltözetben, és remekül teljesítette a feladatát. Azt szeretnénk, ha újra átadna egy csokrot Moammer papának. Most rögtön velünk kellene jönnie.
– Nem a legalkalmasabb. Látják, a szalon tele van. Szükségem van a lányomra!
– Nem tart tovább egy óránál.
– Csak a virágról lenne szó?
– Lehet, hogy ki is kellene sminkelnie a Vezér kíséretének hölgytagjait.
– Az mindjárt más. Akkor én megyek!
– Nem, nem! Szorajának kell átadnia a csokrot.

Először kíváncsian, aztán izgatottan hallgattam a beszélgetést. Igaz, aznap mama azt sem tudta, hol áll a feje a sok munkától, mégis kicsit zavarban voltam, hogy ilyen elutasító. Ha a Vezérről van szó, mégsem lehet nemet mondani! Anyám végül beleegyezett – nem is volt más választása –, én pedig követtem a három nőt. Egy nagy terepjáró parkolt az üzlet előtt. A sofőr már azelőtt beindította a motort, hogy beültünk volna. Mabruka elölre, én hátra, Salma és Faiza közé beszorítva. Padlógázzal indultunk, két biztonsági autó kíséretében, amelyeket rögtön észrevettem. Búcsút mondhattam a gyermekkoromnak.