Nem kacsa: a Magyar Posta a világ legjobbjai között

A világon százhetvenöt ország postai szolgáltatója tagja az Egyetemes Posta Egyesület EMS Kooperáció szervezetének. A tagországok közül, 2013-as teljesítménye alapján, a Magyar Postával együtt összesen négy ország érdemelte ki az Aranyfokozatot.

A nemzetközi expressz szolgáltatásoknál alapfeltétel, hogy az ügyfél globális minőséget kapjon. Azaz bármely célországba címezi a küldeményét – legyen az egy fejlett ország vagy gazdaságilag elmaradott – a szolgáltatás ugyanazt a minőséget nyújtsa.
A teljesítmény mérése mindig a célországba, azaz a Magyarországra külföldről beérkező küldemények kezelésére és kézbesítésére vonatkozik, melybe beletartozik a küldemények feldolgozása, a nyomon követhetőség, a gyors és szakszerű ügyfélszolgálat. Nos, ebben mindben jónak bizonyult a hazai posta.

“A Magyar Posta sikerének titka, hogy professzionálisan szervezi meg a küldemények útját, világszínvonalú logisztikai rendszer birtokosa, munkavállalói precízen kezelik a rájuk bízott küldeményeket. Ennek eredményeként mind a lakossági, mind a vállalati ügyfélkörtől érkező megbízások száma dinamikusan emelkedik” – olvasható az MTI által is továbbított OTS-közleményben, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy “a Magyar Posta nemzetközi EMS szolgáltatási minősége hosszú évek óta az élvonalhoz tartozik. 2009 óta sorozatosan nyeri el az első helyezést, az Arany fokozatot.”

Először is gratulálunk a Magyar Postának a többségünktől ugyan kicsit távolabbi, de ezek szerint jól működő szolgáltatásához. Őszintén szólva a cím láttán kicsit csodálkoztunk is először: sokunknak van ugyanis rossz tapasztalata a Magyar Postával, de az EMS ezek szerint más tészta. Az ottani tapasztalatokat esetleg kamatoztathatná a szervezet más szolgáltatási területein is…

Megérné neki, hiszen amúgy is egy igen érdekes helyzetben lévő intézményrendszerről van szó. Múltja és hagyományai miatt egyrészt tekintélyes, tiszteletet érdemlő a cég, másrészt az elektrokommunikáció terjedésével sokszor úgy érezzük: túlhaladottnak tűnő kommunikációs formát szolgál ki. Hiszen talán mi vagyunk az utolsó generáció, amely írt, ír még képeslapot, levelet – és a csomagot is előbb visszük el személyesen vagy küldjük futárszolgálattal, mint hogy a postára bízzuk. Nem szabad persze a városi átlagemberből kiindulni, hiszen vidéken még mindig nagyobb a posta szerepe – már csak emocionális szinten is. Hiszen bármennyire is elavultnak tűnik, hogy egy biciklis munkaerő viszi házhoz a pénzt, a csekket és leveleket a nagy, zöld, csatos táskában, azért ez mégiscsak olyan szívmelengetően emberi ebben a zajos huszonegyedikben, és hát plusz egy lehetőség a személyes interakcióra, ugye.

“Amióta saját életem van, azt tudatosan úgy szervezem, hogy lehetőleg a postára járás ne legyen része” – írja nekünk a fővárosban élő Nóra. “Az interneten el is megy minden, kivéve azok a csomagok és ajánlott levelek, amiket a hivatalok és rokonok szeretnek feladni nekem. Ilyenkor lehet elzarándokolni nyitvatartási időben az illetékes intézménybe, és várni.
Az utóbbi időben új postára járok, és mikor a húszfős sor kiállása után átnyújtom a hölgynek az teleírt zöld fecnimet, rendszerint a következő műsor kezdődik: fejcsóválás, néma méltatlankodás, járkálás, egyre lázasabb pakolászás, fiókok egyre idegesebb kihuzigálása, majd lassan megindulnak a szavak, és utat talál a fájdalom. Hogy ezt nem lehet elolvasni. Hogy ez biztos valami külföldi csomag. Hogy azt sem tudja, ez levél vagy egy nagy doboz lehet. Ez megindít a másik ablaknál egy kollégát, aki mélabúsan hátrafordul, majd együttérzőn megjegyzi: “Tűt a szénakazalban!”. Itt kezdek el kicsit aggódni, de a műsor vége mindig ugyanaz: valami rejtett lukból csak előkerül a küldemény.”

Mint egy jelenet egy harminc évvel ezelőtti csehszlovák filmből, nem?
Vajon mindent túlél a postaszolgáltatás, vagy idővel el fog tűnni a süllyesztőben, hiszen már csak e-mailen fogunk levelezni, átutalással fizetni, és megvetéssel nézünk majd arra a hatalmas mértékű papírpazarlásra, amihez a különféle nagy szolgáltatók annyira ragaszkodnak?