Válás mediátorral: nem fog fájni?

Akinek volt már peres ügye, tudja jól, hogy ezek az eljárások igen csak hosszadalmasak, főleg ha a felek képtelenek a megegyezésre, és egyikük mindenképpen nyerni akar. Ilyenkor tárgyalás tárgyalást követ, egyik szakértő jön, a másik megy, az ügyvédek újabb és újabb beadványokkal támasztják alá megbízójuk vélt vagy valós igazát.

A vagyon és a gyerek: legtöbbször ez a két kritikus pont, amiben egy házasság felbomlásakor nehezen jutnak közös nevezőre a felek. A praktikus és anyagi szempontok értelemszerűen érzelmi hatásokkal keverednek: márpedig a bíróság elég nehezen kezeli az ilyesmit – nem is feltétlenül feladata. Sokkal jobban értenek ehhez a mediátorok, afféle közvetítők, akiknek az a szerepük, hogy békés megállapodást hozzanak tető alá.

Mindenki nyertes

A mediációval a véget nem érő bírósági eljárások lerövidíthetők, egyezség köthető, melyet a bíróságnak csak jóvá kell hagynia. Így kevesebb tárgyalási nappal kell számolni, és a nagy lemaradással dolgozó apparátus egy idő után remélhetően „utoléri” önmagát. De nem pusztán ez a célja a mediáció kötelezővé tételének.

A mediátor segítségével felszínre kerülhetnek a problémák gyökerei, az egyéni sérelmek, továbbá az egyes emberek érdekei. A cél az, hogy olyan megegyezés szülessen, ami mindkét fél számára elfogadható, és sem az ő, sem pedig a családtagok érdekei ne sérüljenek. Lényeges, hogy egyezség esetén nincs „nyertes” és „vesztes” fél – mint a bírósági per végén az gyakori.
A mediátor – aki mint közvetítő vesz részt a konfliktus megoldásában – semleges, pártatlan, független segítő. Nem áll egyik fél mellett sem, mint például az ügyvéd. Feladata a felek közti kommunikáció normalizálása, egyezség kialakítása. Beszél mindkét féllel, végighallgatja, hogy ki hogy látja az adott helyzetet, és mit szeretne belőle kihozni, majd a beszélgetést úgy irányítja, hogy a felek a lehető legkisebb sérüléssel kerüljenek ki ebből a krízishelyzetből.

„A válás egy nagyon fájdalmas folyamat és természetes, hogy mindkét felet megviseli. A problémák felszínre törésével az indulatok könnyen elszabadulnak – többek között ebben is segítünk, hogy ezen indulatokat csillapítsuk, segítsünk megértetni a felekkel, hogy mi vezetett a jelen helyzetig, és hogy hogyan lehetne a lehető legkevesebb veszteséggel lezárni életük ezen szakaszát” – mondja Varga Zsuzsanna családi mediátor.

A válás legnagyobb vesztesei azonban a gyermekek lehetnek, hiszen felbomlik az őket körülvevő rendszer, az az egység, amiben addig léteztek, éltek. „Nagyon fontos tudatosítani a kicsiben, hogy nem őmiatta alakult így a helyzet, ő nem hibás semmiben. A szülők egymástól válnak el csupán, nem tőle. Őt továbbra is ugyanúgy szeretik, és gondoskodnak róla” – hangsúlyozza a szakember.

Én gyerekem, te gyereked

A válás során először a szülői felügyeleti jog gyakorlásában kell a feleknek megegyezniük, vagyis eldönteniük, hogy a gyermeket kinél helyezik el. De lehet kérni a közös szülői felügyeleti jogot is, csak ebben az esetben is meg kell egyezni abban, hogy ki lesz a gondozó szülő, vagyis kinél fog lakni a gyermek.  Ha ebben a kérdésben megállapodtak a szülők, akkor következik az egyezkedés a kapcsolattartásról. Az általános gyakorlat az, hogy a jogosult szülő kéthetente, hétvégén – péntektől vasárnap estig – viszi a saját otthonába a gyermeket. Ez a folyamatos kapcsolattartás. Van ezen felül az időszakos, ami a páros ünnepekre, illetve a szünidőkre vonatkozik.

Nos, általában ez, a kapcsolattartás kérdése a válás egyik legkritikusabb pontja Varga Zsuzsanna szerint. „A gyerek az az eszköz, amin keresztül mindkét fél – tisztelet a kivételnek – megpróbál ütni egyet a másikon. A gyereken keresztül lehet a másiktól követelni, a másikat zsarolni – praxisom során elképesztő dolgokat láttam már. Mivel e témán belül sok kisebb pontban kell megállapodni, így aztán van bőven lehetőség egymást az őrületbe kergetni. Pénteken vigye el a gyereket vagy csak szombat reggel? Vasárnap mikor hozza haza? Ha későn, akkor mikor ír leckét? Ha korán, akkor a hétvégéből szinte alig marad valami szabadidő. Hol legyen az átadás-átvétel helyszíne? Mit kell a gyerekkel odaadni, milyen ruházatot, igazolványt? TAJ-kártya másolatban vagy az eredeti? Mennyi és milyen öltözet? És még megannyi, a végtelenségig folytatható kérdés, feltétel szabása, aminek két együtt gondolkodó ember között fel sem szabadna merülni, hanem egyszerűen csak egymás között kellene megbeszélniük. És közösen arra törekedniük, hogy a gyermek mindkét helyen otthon érezze magát, legyen saját kuckója, vele legyenek a saját holmijai, legyen hol játszania, tanulnia és minél több jó programon vegyen részt. Én magam sokszor eltöprengtem egy-egy rázósabb kapcsolattartási ügynél, hogy ugyan mit szólnának a kedves szülők, ha kéthetente hétvégén nem a gyermek pakolna és menne a másik szülőhöz, hanem a gyerek maradna a megszokott helyén és a szülők cserélődnének?”

Mostanában kezd egyre inkább elterjedni, hogy a gyerek ne kéthetente lássa a másik szülőt, mert a másik szülő is részt kíván venni a gyermek teljes életében, és így azt kérik a bíróságtól, hogy a gyermek egy hetet töltsön az egyik szülőnél, egy hetet a másiknál – vagy kéthetes váltásban ugyanez. Persze, nyilván ennek vannak objektív feltételei, például mindkét lakásból elérhető távolságban legyen az óvoda vagy az iskola, és hasonlók. A gyerekek könnyen alkalmazkodnak ugyan, de képzeljük el, hogy milyen lenne nekünk, ha hetente vagy kéthetente össze kéne pakolnunk és egy másik lakásba átmennünk, ahol nem ugyanazok a holmik vannak, nem találunk bizonyos dolgokat, talán a helyünket sem. Főként, ha ott már mások, nem a családtagjaink is laknak. Biztos, hogy ez annyira jó dolog a gyerek számára?

„Minden életformának megvannak a maga keretei és korlátai. A család felbomlásával egy új rendszert kell kialakítani. A család kétfelé szakad, de a gyerek mindkét részhez tartozik. Szereti mindkét szülőjét, és mindkettőjükkel szeret együtt lenni. A szülőnek kell tudomásul vennie, hogy a gyerek nyugalma és kiegyensúlyozottsága érdekében – ugyan részese lehet akár minden napjának: telefon, e-mail, oviba érte menni vagy az iskolába, különórára vinni –, de ez azt jelenti, hogy neki kell nagyobb erőfeszítéseket tenni, nem a gyereket kivenni a biztos és megszokott keretek közül. A gondozó szülő helyzete ugyan annyiban kedvezőbb, hogy ő benne van a gyerek mindennapjaiban, ugyanakkor cserébe, mivel egyedül van, kétszer annyi a tennivalója is” – véli a szakember.

A válások másik sarkalatos pontja a tartásdíj kérdése. „Véget nem érő szitokáradat, évekre visszamenőleg, minden mocsok és szenny előkerül: a kötelezett szülő nem is annyit keres, mint amennyit bevall. Nem olyan a lakása, életvitele, fizessen többet, mondja a jogosult szülő. Mire a másik: a jogosult szülő nem a gyerekre költené a pénzt, hanem magára…” – meséli Varga Zsuzsanna.

Véget nem érően húzódnak a tárgyalások amiatt, mert a volt házastársak nem bírnak megegyezni szinte semmiben. Ha még az anyagiakban valahogy sikerül is, a gyerek, gyerekek kérdésében elszabadul a pokol. És a nagyközönség elé olyan dolgok kerülnek, amik nem tartoznak senkire, csak arra a két emberre, akik egykor kimondták egymásnak a boldogító igent.

A csendes sírástól a tettlegességig

A „boldogító nem” felé már göröngyösebb az út. „A csendes sírástól a kiabáláson át egészen a tettlegességig tud fajulni az, hogy két ember nem bír szót érteni egymással, mindkettőnek fáj a kudarc, és mindkettő a másikat okolja azért, hogy a házasságuk idáig jutott” – mondja a mediátor.
Pedig mennyivel jobb lenne az egész család számára, ha a szülők meg tudnák beszélni a kudarc okát, ha a gyerek nem eszköz lenne a másik bosszantásában, ha a tartásdíj felhasználása nem kérdőjeleződne meg, ha a kapcsolattartás a világ legtermészetesebb dolga lenne, hiszen a gyermeknek joga van mindkét szülőjéhez.

Minden szakembernek megvan a maga feladata, munkája egy peres eljárás során: a bírák feladata a jogszabály alkalmazása, a döntés meghozatala, az ügyvédeké a per előkészítése, a kereset benyújtása – mindezek gördülékeny lezajlását segíti elő a mediátor.

Erre többen azt mondják: na, még egy ember, akinek fizetni kell. Ám egy mediátorral való együttműködés jóval kevesebbe kerül, mint egy elhúzódó per, továbbá a jogszabály lehetőséget ad arra, hogy amennyiben a felek a bíró által kijelölt mediátort veszik igénybe, az illetékmentes számukra. Ha maguk választanak a szakértői névjegyzékből másik mediátort, abban az esetben maguknak kell ennek díját fizetniük.

Ha összevetjük, hogy mibe kerül, és mennyi ideig tart az évekig elhúzódó válás: az illetékek, költségek, az ügyvédek díja, a szakértők bevonása, tanúk meghallgatása és ezzel szemben a mediátorral való együttműködés (általában nem több, mint felenként két-három óra és ezt követően a közös megbeszélés), kiderül, hogy utóbbi a gyorsabb és költséghatékonyabb módszer.
És még egy nyomós érv: soha egyetlen hatósági döntés nem lehet annyira hatékony és betartatható, mint ha a felek maguk egyeznek meg abban, hogy a továbbiakban életük közös szeletét hogyan tudják megoldani.