Polgár Judit: Egész életemben megkaptam, hogy férfiagyam van női testben

– Kállai Gábor korábbi szövetségi kapitány a Kill Bill főhőséhez hasonlított, de mások is írták, hogy rámenősen, kegyetlenül játszol, dinamikusan, erőteljesen. Ez hogyan alakult?

Fotók: Nagyapáti István

– Már kisgyerek-koromban is sokat áldoztam, és látványosan játszottam, a sikerek pedig megerősítették, hogy ez működik így. Nyilván a karakteremből is adódott mindez. Aztán később, amikor erősebbekkel játszottam már, közel sem nem voltam annyira agresszív, de tény, hogy mindig jóval lendületesebben és rizikót vállalva sakkoztam. Ez az imidzsemmé vált, rám ragadt, hiába vettem vissza amiatt, hogy néha megégettem magam…

– A magánéletben is proaktív vagy?

– Inkább úgy mondanám, hogy fókuszált és kitartó. Ha valami fontos nekem, annak mindent alárendelek, kicsit fanatikus leszek. A harciasságom a küzdőképességemben is megmutatkozik, ha valamiben hiszek, visz a lendület.

– Nyilatkoztad egyszer, hogy még mindig nagyon fontos túl a tehetségen és a sikereken, hogy legyen valami, ami motivál. Mi tud még ennyi minden után előrevinni?

– Az örömhöz, lendülethez semmi köze nincs annak, hogy valamit valaki mennyi ideje csinál és mennyi eredményt ér el, mert minden az apróságokból áll össze, és apró örömet mindig lehet találni. Én például még mindig szeretek sakkozni, de ma már fontos az is, hogy a Sakkpalota programomat szeressék a gyerekek és a pedagógusok. Inspirál a munkám a Sakkalapítványommal, és ilyen öröm volt a tavaly hetedik alkalommal megrendezett Sakkfesztivál is, melyre Kaszparov is ellátogatott. Vagy ott a harmadik sakkszakkönyvem befejezése, mellyel sorozatban szeretném átadni a tapasztalataimat a következő generációnak.

– Ennek az első része mellett ősszel jelent meg a Berg Judittal közösen jegyzett Alma című mesekönyvetek is. Különös párosítás!

– Nem is annyira. A könyv egyik fő eleme az egyik játszmám, a Viswanathan Anand elleni híres küzdelem feldolgozása, amikor a világbajnokot megvertem. Ezt nagyon alaposan, részletesen elmondtam Juditnak, ő pedig komolyan vette, sokszor átrágta magát a hang- és videofelvételen, leírta, újrakérdezett, részletesen szerette volna tudni, hogy jól meg tudja írni a játszma menetét és a pszichológiai részét, a támadásokat, védekezéseket, mindazt az izgalmat, amit el lehet mondani szavakban is.

Izgalmas volt a karaktereket a sakkfigurákkal egybefűzni és látni, hogy ezeken keresztül mennyire ki tudnak jönni az egyéniség apró jelei, vonásai. Szeretném, hogy minél több gyerekhez eljusson a sakk, és ez tud segíteni ebben.

– Sőt elérted, hogy a nemzeti alaptantervben a sakk választható tantárgy lett.

– A mi programunk, a Sakkpalota nem konkrétan sakkot tanít, hanem e játék szabályrendszerét használja képességfejlesztésre. Hiszem, hogy gondolkodni, alkotni jó, a kreativitás, amit én főként a sakkban élek meg, teljesebbé teheti az életet.

– Az utóbbi huszonöt évben – amióta a pályán vagy – sok minden megváltozott a sakkban, ma már a feljövő, sikeres kínai sakkozókat hasonló módszerrel nevelik, mint annak idején titeket: világossá vált, hogy minden a felkészítésen múlik. A fizikai felkészítés mit jelent a sakknál?

– Amikor elkezdtem sakkozni, a fizikai rész nem volt annyira előtérben. De az állóképességre egyre nagyobb szükség van, mivel egyre több a stresszesebb helyzet, többet kell készülni a komputerek és a megnövekedett anyag miatt. Egyre profibb sportággá vált a sakk, és emiatt többet kell utazni, intenzívebben kell feldolgozni a tudást. Ehhez a fizikumunkra is hatványozottan szükség van. Mindenkinek egyéni a módszere, és nemcsak a sportolás fontos, hanem olykor a diéta is.

Amikor sokat versenyeztem, az volt a rutinom, hogy reggeli előtt tornáztam. Tizenkét éves koromtól pár évig pingpongoztam és teniszeztem, majd huszonnégy éves koromban megtanultam síelni, amit máig szeretek, de csak egy-két hétre tudok kiszakadni ezért. Minden, ami fitten tartja az embert, az jó. Már nem játszom olyan sokat, és a sok más tevékenységem mellett sajnos elhanyagolom ezt a részt egy kicsit, de mindig megfogadom, hogy kiszorítom rá az időt.

– Minden élsport kimerít, ám a sakk leginkább a szellemet szívja le. Van, hogy kimerülsz?

– Persze. A versenyeken legalább három-négy órát tart egy parti, de előfordulhat hatórás menet is. Ilyenkor végig koncentrálsz, ez nagyon megterhelő. A verseny végére lemerülök, fel kell tankolni energiával. Ilyenkor leginkább a színház és a természet segít. A színház egy estére teljesen más világba tud elvinni, de ha kirándulok a férjemmel és a gyerekekkel, vagy ha úszom, az legalább ennyire pihentet és feltölt.

Fotók: Nagyapáti István

– Te magántanulóként tanultál, aztán speciális közegbe kerültél. A társaságaidban hogyan működtél? Okozott ez gondot a kapcsolódásban, kommunikációban?

– Amikor kicsi voltam, nem voltam társasági lény, és ebben nem segített, hogy mindenki végletesen fordult felém, sosem tekintettek normális gyerekként rám. Vagy az történt, hogy elájultak, wow, miket tudok, vagy szkeptikusan, támadóan álltak hozzám. Így nehéz volt nyitni, ám a nővéreimmel mindent át tudtam beszélni, és nem is volt többre igényem. Később többet utazgattam egyedül, és akkor kinyíltam a világ felé. Az ember sok mindent hamar megtanul, és hozzászokik ahhoz, amihez szeretne.

– A férfiak mertek közeledni hozzád?

– Általában távolságtartó voltam, nem akartam szorosabb kapcsolatot senkivel. Konzervatívan öltöztem, nem akartam provokálóan kinézni, és nem voltam bulizós. Kiharcoltam magamnak a tiszteletet, és tudták, hogy nem vagyok flörtölős, csírájában elfojtottam a dolgokat.

– A férjed miképp tudott ezen áttörni?

– Az egyik jó dolog az, hogy ő nem sakkozó – mivel gyerekkorom óta úgy gondoltam, egy sakkozó elég a családban –, hanem állatorvos. Úgy ismerkedtünk meg, hogy elvittem a családi kutyát hozzá. Ez 1998-ban történt, 2000-ben házasodtunk össze. Már a gyermekeink sem kicsik, nyolc-, illetve kilenc és fél évesek.

Nem élünk úgy, mint egy hagyományos család, a sok utazás miatt, és már nem is fogunk szerintem, de igyekszem sokszor magammal vinni őket. De ezen kívül hagyományos nevelésben részesülnek, iskolába járnak, a toleranciára neveljük őket, hogy elfogadják a különböző kultúrákat, véleményeket. A nyelvekre helyeztük a fő hangsúlyt, de sajnos sakkozni csak kicsit sakkoznak, itt még sok tennivalóm lenne.

– Te abszolút kategóriában, férfiakkal versenyzel. Ennél a sportnál mi értelme van a külön női bajnokságoknak?

– Hagyományosan játszanak külön a nők és a férfiak, és ez csak a kilencvenes években változott meg: miattunk. Mivel a szüleim úgy gondolták, hogy ugyanolyan képességekkel rendelkezünk mi, nők, mint a férfiak, mi a legelejétől kezdve férfiakkal játszottunk. Akkoriban ők jobban játszottak nálunk, és ahhoz, hogy minél hamarabb minél magasabb szintre érjünk, erősebb ellenfélre volt szükségünk.

Azóta nők is játszhatnak a férfiversenyen, de a férfiak nem a nőin. Ha egyben lenne, szerintem sokat segítene, mert a nőket is nagyobb teljesítményre sarkallnák (más a pontszámítás a két csoportban). Tudnák, hogy többet kell nyújtani ahhoz, hogy bekerüljenek nagy versenyekre. De a nők nem támogatják ezt, inkább egymás közt mérettetik meg magukat, és van, akinek ez megélhetést is nyújt. De én hiszem, hogy szellemileg ugyanúgy tudnának teljesíteni.

– Ezzel mintha azt a képzetet erősítenék, hogy a nők gyengébben teljesítenek.

– Így is lehetne értelmezni ezt, de egyszerűen szerintem arról van szó, hogy az ember mindig a könnyebb utat választja, ha lehet. Így egy nő gyengébb eredménnyel a női mezőnyben érhet el sikereket, ugyanolyan címeket, díjakat, titulusokat kaphat, mint a férfiak, akiknek tízszer annyit kell ehhez produkálniuk. Valahol a kényelmesség miatt nem fogják támogatni, hogy ez a helyzet megszűnjön.

– Nem utálnak téged azért, hogy ebbe „belekavartál”?

– Nem. Egyszerűen csak külön kategóriaként kezelnek. Olyan lettem, mint egy sellő: se férfi, se nő. Egész életemben megkaptam, hogy férfiagyam van női testben. A sakkedzőm is sokszor mondta, hogy én csak külsőre vagyok nő. Talán ez a neveltetésem miatt van így. Tinédzserkoromig férfiak között nőttem fel, nyilván sok minden ragadt rám. És hát ahhoz, hogy sikeres tudjak lenni, a hozzáállásomnak úgymond „férfiasnak” kellett lennie, nem lehettem nyűgös, faksznis, nem lehettek kifogásaim. Bár hozzátenném, épp a férfiaknál igen gyakran láttam ezeket, de mivel tudtam, hogy a figyelem ilyen szempontból is rám irányul, többet kellett bizonyítanom. De mindezt kihívásnak éltem meg, inkább inspirált, mint hogy elbizonytalanított volna. Talán mióta anya vagyok, azóta lágyultam kicsit.