A magyar dal nagykövetei: Rúzsa Magdi, Harcsa Veronika, Herczku Ágnes

N. L.: Hosszú volt a fotózás, megtudtatok valamit egymásról?
Rúzsa Magdi: Ágiról nem gondoltam, hogy ennyire energikus – nevetnek össze –, azt hittem, hogy nyugodtabb, kimértebb.
Herczku Ágnes: Ha ilyen a közeg, elengedem magam, egyébként valóban szemlélődő vagyok, különösen, ha nincs kedvem vegyülni. Most jó volt a csapat, és ha így hárman nem is találkoztunk még, azért figyeljük egymás pályafutását. Fesztiválokon előfordul, hogy ott ragadunk a másik koncertjén. Veronikát például nagyon szeretem, a hangját is meg a zenéjét. Van egy kölcsönös szimpátia közöttünk. Annyira jó, hogy nem kell kamuzni! – mondja, és felnevetnek megint.
R. M.: Sokszor találkozom emberekkel, akik messziről nagyon másnak tűnnek, mint a valóságban, és az nagyon nagy csalódás. De ők nem mások, és ez igen jó érzés.
H. Á.: Az például kiderült Magdiról, hogy elképesztően profi modell, persze kell a jó haj, a jó smink, de hogy ezt ki hogyan tudja használni, az már rajta múlik, és ő hihetetlen ügyes.
R. M.: Pedig nem szeretem a fotózásokat, mert mindig mást látok a képeken, mint aki valójában vagyok. Általában egy nagyon kemény arc néz vissza rám, közben elég bohókásnak gondolom magam.

NL : Mielőtt elindultam, újra megnéztem a híres dalod, az Ederlezi eredeti felvételét, és akkor még nem volt benned ez a magabiztosság, inkább megilletődöttnek tűntél.
R. M.: Igen, mert akkor azt gondoltam, hogy negatív érzelmeket fogok kiváltani azzal a dallal. Mégiscsak egy határon túli magyar lány vagyok, tartottam attól, hogy vajon mindenki megérti-e az üzenetét. De ez már akkor is egyértelmű volt.

N. L.: Próbáltam közös pontokat találni köztetek. És az derült ki, hogy mindannyian az élet más területéről indultatok.
H. Á.: Még javában táncoltam, amikor Nikola Parov megtalált, hogy a Naplegenda című lemezén énekeljek. Amikor elkészültek a felvételek, azt mondta, azonnal hagyjam abba a táncot, mert nekem énekelnem kell. De én azt hittem, hogy ez biztos az a fajta dicséret, amikor a producer vagy a rendező fényezi az énekest, hogy felszabadítsa és önbizalmat adjon. Egyáltalán nem vettem komolyan. Annyira jól éreztem magam a Honvéd Táncegyüttesben, eszem ágában sem volt onnan elmenni, kiskorom óta táncolni akartam, végre teljesült az álmom. Aztán megsokasodtak a koncertek, és eljött a pillanat, amikor éreztem, muszáj választani, akkor jutott eszembe, hogy Nikola ezt már rég megmondta. Az volt az érdekes, hogy amikor váltottam, rájöttem, hogy igaza volt, mert ez az én valódi hivatásom. Soha nem tudtam volna adni annyit a tánccal, mint az énekléssel.

N. L.: Furcsa, hogy az ember nem tudja, mi az útja…
H. Á.: Minden normális gyerek énekel otthon, ha szép a hangja, megdicsérik. De nálunk mindenkinek szép volt a hangja, nem volt extra teljesítmény, hogy nekem is…

N. L.: Veronika, te informatika szakra jártál, ez tűnik a legtávolabbinak az énekléstől.
Harcsa Veronika: Való igaz, hogy a gimiben matematika szakra jártam, és aztán informatikát tanultam. Kis híján el is végeztem… A szüleim akarták, hogy fejezzem be az egyetemet, de engem más is érdekelt. Már gyerekkoromban is jártam zeneiskolába, zongoráztam, szaxofonoztam és a szaxofon kapcsán kezdtem el hallgatni dzsesszénekeseket, Billie Holiday-t, Ella Fitzgeraldot. Annyira megtetszett, ki akartam próbálni én is az éneklést. És amikor megtettem, éreztem, hogy teljesen más emberré válok általa! Ez soha nem történt meg, ha hangszeren játszottam. Volt bennem valami gát. Gyerekként eléggé introvertált voltam, és az éneklés szabadított fel. Biztos van, aki a színpadon görcsöl be, paradox módon engem a színpad nyitott ki. Hogy miért, nem tudom, valahogy ott jöttek elő belőlem a dolgok, ott tudtam felszabadulni, míg a hétköznapi életben nehezebben, és ez nagyon meghatározó élmény volt, már rögtön a kezdetekkor! Közben a szüleim féltettek a bizonytalan zenészléttől. Ennek az volt az oka, hogy ugyan jártam zeneiskolába, és jó voltam szolfézsból, de nem tűntem ki. Egyik tanárom sem mondta, hogy zenei pályára kellene mennem. A szüleimet semmi sem erősítette meg abban, hogy engem támogatni kellene ezen a pályán, hátat fordítva a biztos egzisztenciát nyújtó informatikának. De közben olyan szenvedély alakult ki bennem, hogy nem volt kérdés, mit választok.

N. L.: Voltak konfliktusok is emiatt?
H. V.: Persze, voltak, de talán így jobban meg tudom becsülni a hivatásom és azt is, hogy ma már mennyire támogatnak a szüleim, gyakran ott ülnek az első sorban…
H. Á.: Aki ismeri Veronikát, az tudja, milyen finom, légies, égi tünemény, és most, amikor hallottam egy teljes koncertjét, akkor tapasztaltam meg, hogy ott sikongatástól kezdve minden van. Ezt nem néztem volna ki belőled!
H. V.: Más se gondolta. Belőlem épp az éneklés hozza elő ezt a fajta gátlástalanságot…
H. Á.: Gyerekként én is igen jó kislány voltam, soha nem mondtam ellent. Édesanyám sokáig egyedül nevelt, fegyelemnek kellett lennie. És ő azt akarta, hogy legyen egy polgári foglalkozásom. Fejet hajtottam és elmentem történelmet tanulni. Közben a gyerekkori álmom a tánc volt, és elhatároztam, hogy tánctanár leszek. Így kerültem el egy tanfolyamra, onnan pedig a Honvédba. Amikor hazamentem, hogy elmondjam a hírt, azt gondoltam, hogy édesanyám is boldog lesz, de megpróbált lebeszélni! Akkor, életemben először, az asztalra csaptam… Azért meg kellett ígérnem neki, hogy elvégzem az egyetemet.

N. L.: A sors terelgeti az embert, és észre kell venni a jeleket?
H. Á.: Nem hiszek a véletlenekben, még amikor úgy tűnik valamiről, hogy véletlen, az sem az. Óriási vargabetűkkel jutottam el a színpadhoz, de utólag nem találok az életemben üresjáratot.
R. M.: Akkor megvan a közös pont, mert nekem is az a nézetem, hogy nem történnek véletlenül a dolgok, még azok a rossz dolgok sem, amelyeken az ember csak sajnálkozik. Lehet, hogy épp akkor hordja Isten a tenyerén. De persze akkor nem tudjuk, csak amikor utólag visszapörgetjük a filmet. Én például gyerekkoromban eldöntöttem, hogy szülésznő leszek, ez volt minden vágyam, és szülésznő is lettem. Közben még a versenyzés volt számomra fontos, rengeteget sportoltam, olimpiai bajnoknak készültem. Az éneklésre egyáltalán nem gondoltam, pedig otthon olyan voltam, mint egy kis rádió, magamat szórakoztattam, állandóan kapcsolgattam ide-oda, és borzasztóan idegesítettem a környezetemet, különösen az apámat, aki nem szerette, hogy folyton dúdolgatok. Aztán egyszer a magyartanárnőm mondta, mert nagyon szerettem verseket szavalni, hogy Magdi, neked olyan hangod van, kezdened kellene vele valamit. De én csak megvontam a vállam. Később hallottam egy lányt énekelni az internátus megnyitóján, és kijelentettem, hogy én ezt jobban elénekelném, de ezt is olyan flegmán, mert nem gondoltam komolyan, még akkor sem. Később mégiscsak jelentkeztem az internátusban, hogy én is szeretnék énekelni, és akkor ugrottak rám, hogy miért is vagyok akkor a szülészeten…? De zenedébe nem akartam járni….

N. L.: Miért különös hangszer az ember, mit jelent nektek az énekhang?
H. V.: Amikor énekelek, az számomra nagyon ösztönös dolog, vannak persze tudatos részek, amikor a következő hangra koncentrálok vagy valamilyen technikai megoldásra, de ezeket teljesen tudattalan pillanatok váltogatják, nem is gondolkodom, csak a dalt élem meg ott a színpadon mindenestül.

N. L.: Az ebben az érdekes, hogy aki hallgatja, abban is érzések generálódnak.
R. M.: Gyerekkoromban az első emlékeim közé tartozik, hogy azon gondolkodtam, ki az, aki énbennem beszél, és ezt vajon hogyan csinálja. És ahogy erre a pályára keveredtem, pontosan ugyanezt érzem, hogy egy csatorna vagyok, ott állok, egy kapu vagyok, és az a dolgom, hogy átengedjem az energiákat.

N. L.: Van valaki a csatorna másik végén?
R. M.: Lehet, hogy van, nevezhetjük istennek vagy bárkinek, és én hiszek abban, hogy vannak, akik ki tudják váltani ezeket az érzéseket, és vannak, akik nem, hiába van csodálatos technikájuk, hiába tudnak ezerszer többet.

N. L.: Ági, te Amerikában is turnéztál. Mit jelent ott magyar népdalt énekelni?
H. Á.: A népdal jellegzetessége, hogy nem mellékes a szövege… Külföldön sajnos egy árva kukkot nem értenek ebből, pedig ha tudnák, micsoda balladai tömörségű, gyönyörű költői képek vannak, még nagyobb volna az élvezet! Mi ott csodabogarak vagyunk: valami nagyon keleti, nagyon ősi az, amit csinálunk, erős „nemespenész”-szaggal, őrületes energiát és erőt felmutatva. Ezt ott is nagyra értékelik. Többször volt, hogy koncert után odajöttek hozzám, hogy ugyan nem értették a szöveget, mégis mindent éreztek.

N. L.: Én csak egyetlen sort jegyeztem meg az egyik híres dalotokból, de erről is órákig lehetne beszélni. Így szól: „Kit a szerelem körülfog, nem kell annak semmi dolog.”
H. Á.: Ez egy életfilozófia. Ha valaki itt belül rendben van, akkor mindegy, mennyi pénzt keres, mi veszi körül. Néha egy egész élet drámája sűrűsödik össze négy sorban. A népdalgyűjtéseken főleg asszonyokhoz jártam, és sokszor volt egy-egy fél mondatuk, amitől azt érezhettem, hogy hopp, most a helyemre kerültem. Nehéz ezt megfogalmazni, ezek a mondatok helyre tesznek és irányt is adnak.

N. L.: Magdi, te most a boldog szerelmet éled.
R. M.: Igen. Megjártam a poklok poklát én is, de megérte. Így már igazán tudom ezt a boldogságot értékelni.

N. L.: Megváltoztatja az embert a szerelem?
R. M.: Persze, sokkal nyitottabb lesz. Az emberek nagy része, amikor szerelmes, akkor vág bele nagy dolgokba. Olyan, mintha szelet kapna a vitorla.

N. L.: A legutolsó lemezed ezért lett vidámabb?
R. M.: Azért a dráma most sem maradt ki, mert tudom is magamról, hogy a nagyon mély szövegeket és dalokat tudom nagyon jól elénekelni. A legutolsó lemezen a legnagyobb kincs az Egyszer, amiben szintén van egy kis melankólia, de annyira gyönyörű, megállnak, elcsendesednek tőle az emberek. Presser Gábor írta nekem, az az ember, aki, amikor kijöttem a semmiből, megfogta a kezem. Ez egy igazi ajándék, mert azóta is akkora pillanatokat élek meg ezzel a dallal…

N. L.: Veronika, te angolul énekelsz nagyon gyakran. Melyik volt a legemlékezetesebb külföldi koncerted?
H. V.: Újdelhiben játszottunk. Máshogy figyelnek ott a zenére, rengetegen bezsúfolódnak a koncertterembe, ki-be járnak, megbeszélik közben, hogy tetszett. Számukra ez igazi közösségi élmény. De India maga is óriási hatással volt rám, ott éreztem valamit a levegőben, amit sehol máshol a világon, feltöltött, más emberként jöttem haza. Itthon is lehet látni a legmélyebb szegénységet, de ott másképp élik meg. Találkoztam olyan cipőpucoló fiúval, akinek a tekintete olyan sugárzó volt, és olyan életöröm áradt belőle, amit itthon nem tapasztalunk meg még jó körülmények között élő emberekkel sem.
R. M.: Én a horvátok uniós csatlakozása alkalmából léptem fel külföldön legutóbb. Énekeltem magyarul is, angolul is dalokat, de azt éreztem, nem értik, valahogy nem hatott rájuk. Aztán elénekeltem egy magyar népdalt, azt, hogy Elindultam szép hazámból… és akkor történt valami, hirtelen megnyíltak!

Címlaplányink fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: A magyar dal nagykövetei: Rúzsa Magdi, Harcsa Veronika, Herczku Ágnes Tolnay Klári szerelmei Interjú: Borovics Tamás, Kaszás Attila-díjas színész Erotika a folklórban Egy kis hazai, egészségesebben Varró Dani: Misi és a relativitás Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!