Kéjnők, bárcások, kurtizánok

Kísérőnk Krúdy Gyula, a fogadók, kocsmák, kuplerájok szerelmese-szakértője, és Hunyady Sándor, az éjszaka írócsászára, javíthatatlan bohémje. De jöhetne velünk akár irodalmunk színe-java, az akkor még ifjú titánok – költők, hírlapírók –, akik többnyire a bordélyokban béreltek olcsó hónapos szobát. Krúdy a kupikról elhíresült Új utcában (ma Zichy Jenő) vette ki első fővárosi lakását. Nem kellett messzire mennie ihletért hőse, Rezeda Kázmér kalandjaihoz. Itt ismerte meg a nála jóval idősebb Jellát – azaz Marinovich Jolánt –, a legvidámabb bordély kuplerájosnőjét, aki az emeletről is leugrott bánatában – szerencsére túlélte –, amikor ifjú kedvese elhagyta egy híres luxuskurtizán miatt. Pedig az már elmúlt negyven, akár anyja is lehetett volna az írónak…

Krúdy Rózája

Schumayer – írói nevén Pilisy – Róza szerelemgyerek volt, tizenhat évesen egy katonatiszttel megszökött nagyszüleitől, majd eladó lett egy Szervita téri virágüzletben. Nem sokáig tűzködte a szegfűket, rózsákat, kaméliákat a híres politikusok, gazdag arisztokraták gomblyukába – akkortájt ez volt a férfidivat –, egyikük szemet vetett rá. Kiemelte a boltból, taníttatta, angol társalkodónőt fogadott mellé, nagyvilági dámát faragott belőle. Később Róza Magyar utcai palotájában egymásnak adták a kilincset befolyásos politikusok, ismert írók, fiatal grófok, öreg mágnások. Leghíresebb szeretője Andrássy Gyula gróf volt, az ország miniszterelnöke. Amikor a húszéves Krúdyt a véletlen szerencse összehozza a nála huszonegy évvel idősebb, még mindig ragyogóan szép, írói ambíciókat is tápláló kurtizánnal, az írót homlokon csókolta a múzsa. Találkozásukból születik meg A vörös postakocsi. A szerző Alvinczi Eduárdot a politikus-író Szemere Miklósról mintázta, annak mintegy női mását, a regény hősnőjét pedig Rózáról, aki több elbeszélésében is felbukkan, mint madame Róza, vagy madame Louise. Milyen érzelmek fűzték Pest Rózsáját, a magyar kaméliás hölgyet Krúdyhoz? Erről sokat elárul Róza egy későbbi levele: „Gyere el, öreg, folyton várlak. Azelőtt, amikor olyan sivár volt az életem, el-eljöttél. S most, midőn csupa rózsa hever előttem, utánam, s óh, rajtam is, most nem jössz el. Legújabb barátom Mme Sévignének hív, lehet, idővel ez is rájön, nem vagyok egyéb, mint egy agg – de fájdalom –, nem aggszűz. Ha az lennék, óh, Te mester, te lennél, akinek odadobnám azt, amim nincs. A már öreg híved…”

Ady Rozáliája

Róza sorsa természetesen kivételes. A legtöbb „bukott nő” elhagyottan, koldusszegényen végezte öregkorára. Hunyady Sándor, Bródy Sándor házasságon kívül született fia, aki nemcsak apja írói talentumát, de bohém természetét is örökölte, jól ismerte a krajcáros, szinte családias bordélyokat, ahol a lányok Mutternak szólították a köztiszteletnek örvendő Madámot, szívből tudták szeretni link ficsúrjaikat, s ha az elhagyta őket, gyufát ittak. Szívszorító drámák játszódtak le a gyönyöröket árusító alvilágban, amely nem volt híján a tiszta érzelmeknek, érdek nélküli vonzalmaknak sem. Azután hogy ifj. Alexandre Dumas regénye, A kaméliás hölgy világsikert aratott, hazai irodalmunkban is előkelő helyet kaptak a „rossz hírű” házak és lakóik. „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,/ De elkísérjen egész a síromba” – verselt szilaj indulattal Ady Endre, holott őt is megfertőzte szifilisszel egy könnyelmű kis színésznőcske. Saját történetét is megírta a Mihályi Rozália csókjában. Korabeli feljegyzések szerint, az 1890-es években fővárosunk csaknem minden harmadik lakosa szenvedett valamilyen nemi betegségben. A rohamos gyorsasággal nagyvárossá növekvő Budapesten egyre nagyobb méreteket öltött a prostitúció, tehát égető szükség volt a rendszabályozására.

Magyar kéjnők külföldön

Thaisz Elek, a korruptsága és alvilági kapcsolatai okán hírhedt rendőrkapitány feladata lett a prostitúció legális szervezése, csakhogy kecskére bízták a káposztát. Teljhatalmával visszaélve, feleségével együtt útjára indította a gyönyört, vagyis kiépítették szinte az egész világot behálózó leánykereskedelmüket. A jobb megélhetést remélő, hamis ígéretekkel megtévesztett nők csak Isztambul háremeiben, európai, egyiptomi, indiai, orosz bordélyokban ébredtek rá, hogy átverték őket. Dél-Amerikában is kapós „árucikk” volt a hungara, a magyar kéjnő. Thaisz utódja, Rudnay Béla főkapitány 1900-ban rendeletben szabályozta a kéjelgési káoszt. A bordélyokban ettől kezdve csak rendszeres orvosi vizsgálatra kötelező hatósági engedéllyel – bárcával – rendelkező nők dolgozhattak. Engedélyt kaphattak még a saját lakással rendelkező „magánkéjnők”, valamint utcai „futóbárcások” is. Persze sokan futottak még rajtuk kívül bárca nélkül is, ők illegálisan űzték az ősi mesterséget, ami elég kockázatos volt a sűrű rendőri razziák miatt. Tekintettel arra, hogy az ellenőrzés gyakran szegény sorsú szerelmespárokat és jómódú polgárasszonyokat is begyűjtött titkos légyottjaikon, létrehozták a garniszállókat, valamint a kéjnőtelepeket, ahol az állandó háztartást vezető, többnyire kitartott nők bérelhettek lakást. A századforduló két nagy vívmánya, a fotó és a mozi, újabb lehetőségeket kínál a titkos erotikus élvezetekre. Már akkor kaphatók, igaz, csak pult alól pikáns albumok, malackodó képeslapok, házilag is vetíthető filmek pucér hölgyekről, szeretkező párokról. Aki nem érte be ennyivel, vagy ettől gerjedt be, este elment kedvenc kávéházába, onnét kedvenc kuplerájába: krajcárosba a kishivatalnokok, szerény jövedelműek, luxusbordélyba a tekintélyes emberek, jómódú öregurak. Mindeközben elhanyagolt, korosabb feleségeknek orvosok írták fel a vibrátort hisztérikus rohamaik levezetésére. Reviczky Gyula, néhány évig egy kiöregedett prostival – ahogy ő nevezte, perditával – élt, a róla írt versciklusban a testi-lelki kiszolgáltatottság jelképeként ábrázolta az örömlányokat. Ennek ellenére az ősi szakma nem halt meg, máig virágzik, csak talán még durvábban, agresszívabban, mint dédapáink korában, azokban a régi, a maihoz képest valóban szép és boldog békeidőkben.