Nők elleni erőszak – mit változtathat meg egy tánc?

A nőket és gyerekeket sújtó erőszak elleni globális figyelemfelhívó tiltakozás, az „Egymilliárd Nő Ébredése” mozgalom táncosai Mexikóvárosban ötezernél is többen voltak, a város férfi polgármesterével az első sorban. Latin-Amerikában szinte minden fővárosban sok ezer nő és férfi táncolt február 14-én ugyanarra a dalra (Break The Chain) egységes koreográfia szerint. A világnak abban a régiójában, ahol a drogbandák harcainak nők tízezrei válnak áldozatául, megerőszakolt, megfojtott, agyonvert vagy elrabolt, szexrabszolgának eladott, tárgynak tekintett áldozatként. A kormány, a jog, a hatóságok, a polgármesterek, a civil szervezetek aktivistái szinte teljesen tehetetlenek. Utolsó fegyverük a közvélemény, a kritikus tömeg elérésének megcélzása lett: az, hogy a jóérzésű emberek többsége egy cunami erejével ítélje el a nők és gyerekek elleni, elképesztő mértékű erőszakot. 

Magyarországon is táncoltunk sokan, sok városban. A budapesti táncon többen azt kérdezték tőlem, itthon ki találta ki ezt. Örömmel döbbentem rá, hogy nincs ilyen, egyként megnevezhető személy vagy szervezet. Sokan, egymástól függetlenül, később összekapcsolódva, egyenrangúan és országszerte dolgoztunk azon, hogy Magyarországon is elérje az erőszakot elítélők száma a kritikus tömeget. Ismerősök és egymás számára ismeretlenek, ismert emberek, a Voice fiatal, érzékeny és tehetséges énekesei, illetve civilek. Túlélők, és az erőszak által személyesen nem érintett támogatók.
 
Ugyanezen a napon Csepregen egy férfi megölte hatéves és hároméves kisfiát, és végül önmagát is. Felesége megmenekült, a helyi pszichiátrián kezelik sokkos állapotban. Az okokat a hatóságok, és persze a sajtó is keresi. „Féltékenység, anyagi gondok, bekattanás” – találgatnak az első beszámolók. A Blikknek a gyilkos férfi édesapja arról számolt be, a fia „álomférj” volt, érthetetlen, hogy történt az eset. A napilap a helyszínen készített interjúk alapján tudni véli, hogy a gyilkos férfinek volt egy barátja, aki „szemet vetett” a feleségre, akit „nem hagyott hidegen” a férfi közeledése. A férj ugyan „igyekezett megbocsátani”, de „valami végleg tönkrement” köztük. Szakértő is megszólal: „A családfő nem akarta magára hagyni a gyermekeket, ezért inkább magával vitte az ártatlan kicsiket a halálba.”

Ezek a kifejezések akarva vagy akaratlanul az áldozatot hibáztatják, a gyilkos felelősségét pedig enyhítik. Nem maradtak el a mindezt megerősítő hozzászólások sem. Valaki szerint a feleség félrelépése nélkül ma is élhetne a két gyermek. Van, aki azt reméli, a túlélő anyának álmatlan éjszakái lesznek élete végéig, mert aljas módon lépett ki a kapcsolatból. Van olyan is szerencsére, aki azt írja, számára túl sok még a tisztázatlan kérdés, ezért nem ítélkezne.

Ugyanezen a napon Dél-Afrika nemzeti hőse, Oscar Pistorius meggyilkolta barátnőjét. Azt mondta, baleset történt, betörőnek vélte és tévedésből lőtte le a lakásba érkező barátnőt.  A gyilkos szülei a papírforma szerint ebben az esetben is azt mondták, a férfi imádta a barátnőjét, ami történt, váratlan és agresszív előzmények nélküli. 

Csakhogy ebből valószínűleg semmi nem igaz. Pistorius került már a hatóságok látókörébe partnerkapcsolati erőszaktevőként. A rendőrök találtak a lakásban egy véres krikettütőt, a fürdőszobaajtót feltörték. A hatóság szerint Pistorius a fürdőszobában menedéket kereső lány fejét először betörte az ütővel, majd több lövéssel megölte a 26 éves modellt. A sajtó arról is beszámol, hogy Pistorius barátnője a sportoló egyik barátjával folytathatott viszonyt.

Megdöbbentem a saját ismeretségi körömben is zajló beszélgetéseken, amelyekben a magyar és a dél-afrikai esetet elemezték: „Az egy dolog, hogy a nőt megölték, mert megcsalta a pasit, de miféle ember az, aki a saját gyerekét megöli? Az a pali tényleg bekattant, miért nem a feleségét ölte meg, vagy a szeretőt?”

Helyettesítsük be egy pillanatra bármilyen más, heves érzelmet kiváltó, igazságtalannak érzett esetre azt, ami a partnergyilkosságoknál az ostoba szóval „szerelemféltésnek” nevezett birtokló, gyilkos féltékenység: „Az egy dolog, hogy megölte a vizsgáztatót, hiszen az megalázta mások előtt és rosszabb jegyet adott, mint amit a vizsgázó érdemelt, de miféle ember az, aki a büfést öli meg a suliban, mert rossz jegyet kapott?” Vagy: „Az egy dolog, hogy megölte a főnökét, mert csökkentették a fizetését, pedig jól és sokat dolgozott, de miféle ember az, aki az ártatlan kollégájára támad?”

Elképzelhetetlenek a fenti mondatok. Senki nem érvel így. Kizárólag a vélt vagy valós női hűtlenség az, amikor a gyilkosság vagy az erőszak enyhítő körülménynek számít.

Vizsgáljuk meg a gyerekgyilkosságokat is. A gyerekek kiirtását elfogadhatatlannak, elviselhetetlennek tartja szinte mindenki. „Épeszű ember ilyet nem csinál” – szokták mondani.

Pedig csinál. A leggyakrabban nem bekattanásról van szó, nem elmebetegekről, nem arról, hogy a gyilkos „nem akarta magára hagyni a gyermekeket”. Hanem arról, hogy pokoli életre ítélje a gyerekek anyját. Ahogy azt a csepregi ügy kapcsán egy kommentelő szintén kívánja a csepregi asszonynak: férje megcsalásáért álmatlanul bolyongjon mostantól az életben, gyerekei halálát siratva, amit „nagyrészt maga okozott”.

Ha az erőszak természetrajzát többen ismernék, egyszer elérhetnénk a kritikus tömeget, amely nem a gyilkosokat védi, hanem az áldozatokat.

Sokan Delhi-pontnak, Delhi-pillanatnak nevezték el azt, hogy decemberben Indiában váratlanul össztársadalmi szinten betelt a pohár: amikor csoportosan megerőszakoltak és megöltek egy fiatal lányt, még férfiak is folytattak éhségsztrájkot.  A Pistorius-féle gyilkosság előtt alig két héttel Dél-Afrikában is volt Delhi-pillanat, amikor egy kisvárosban olyan brutalitással erőszakoltak és csonkoltak meg egy 17 éves lányt, hogy a jóérzésű embereknél betelt a pohár.

És mintha Pistoriust most nem kezdenék nagy tömegek védelmezni, például azzal, hogy a barátnőnek nem kellett volna más férfiakra kacsingatnia. Mintha Dél-Afrika most jobban értené a nők és gyerekek elleni erőszakot, mint hogy beinduljon a jól ismert, áldozathibáztató gépezet. Minek kell ahhoz történni egy országban, hogy az erőszakról legalább annyiban egyetértsünk: ki az elkövető és ki az áldozat? Mikor, mitől jön el Magyarország Delhi-pillanata?