Winkler Nóra: Akciós szemes

Olívabogyókat tanulmányozok, ezalatt három haladni akaró vevőt engedek el, beleolvadok a gyümölcspultba, hogy elférjenek előttem, később szeretnék átjutni a bébirépakonzervekhez, ebben engem blokkol négy másik, de mind nagyon kedvesen nyomjuk, elnézéseket kérünk és megköszönünk, majd végre ki-ki összeválogatja, amire vágyott, és beállunk a kasszákhoz. Hosszú sorok, a nagy üvegablakokon át derűsen ömlik be a napfény, türelemmel ácsorgunk. Mondjuk nagy örömet okoz az is, hogy a másik sorban egy anyuka áll három év körüli ikerlányaival. A lányok, lehet hogy ez ikreknél a figyelemért folyó harc része, kizárólag kiabálva kommunikálnak az anyukájukkal, aki amúgy sose megy távolabb tőlük fél méternél. Mi, akik ezt a délelőtti félórát együtt töltjük a jól felszerelt boltban, mindannyian látjuk, milyen jól manőverezik az anyuka a lányokkal, akik mindketten ragaszkodnak ahhoz, hogy saját felnőtt kosaruk legyen. Így őket és kosaraikat is folyton kerülgetjük, én nem győzöm csodálni a nőt, mennyire kedvesen és viccesen köti meg alkuit vagy teszi ki a határpontokat egy-egy epres joghurt, kókuszos keksz vagy csoki ügyében. Szóval állunk a sorban, a kiabáló kislányokat hallgatjuk. Az egyikük megharagszik az anyjára – tán elutasíthatta a hetvenedik szaloncukorkérést –, így azt kiabálja, hát jó, nem vagy a barátnőm. Erre a másik megengedően felülordítja, de anya, én akkor is a barátnőd is vagyok, jó? Köszönöm, mosolyog hálásan a nő, nagyjából mindenki velük nevet, halad a sor. Közben a napilapok címeit olvasom, egyiken a DTK Show megszűnése kapcsán Gálvölgyi János mosolyog egy fotón, alatta a szövegből kiderül, őt a köztévé vezetői nem engedték adásba kerülni, de még telefoninterjúról sem lehetett szó. Végül is két generáció nőtt fel rengetegszer ismételt humoros jelenetein és paródiáin – a Rózsa Gyuri-féle Kapcsoltam és a Zenebutik ma is kibírhatatlanul viccesek –, fantasztikus, hogy ilyen lehetséges, hogy őt letiltják, bravó, jó döntés volt. Előttem épp végezne valaki, amikor a már kifizetett blokkját tanulmányozó idős néni odafordul a pénztárosnőhöz, hogy tévedés történt, nem az akciós áron lett felütve a kávéja. Nagyon aranyos néni, vastag szemüvegben kémleli a tételeit és a húzós bevásárlókocsijából elővett reklámfüzeten mutatja a heti kedvezmények közt szereplő szemes kávét. Bennem ilyenkor elindul egy néma rimánkodás – légyszi, légyszi, könyörgöm, ne legyen kelletlen a pénztáros. Utálom, amikor ilyenkor egy fiatalabb eladó pofákat vág, türelmetlen, vagy amit a legjobban, ha a sorban álló idegenekkel kezd összenézni, társakat keres, akikkel egymást erősítve képviselhetik, hogy na erre aztán semmi idő, csoszorogjanak már ezek a bevásárlókocsis öregek arrébb, áll a sor, nem látja, különben is, az őrölt kávét vette meg, mikor a szemes az akciós. A pénztárosnő egyikünkkel se néz össze, csakis a blokkot figyeli. Direkt és félve nézem, de még a szemöldökét se húzta fel. Simán, teljesen kedves hangon mondja, hogy a kedvezményeket a végén érvényesítik, legalul, az utolsó sorban lett levonva a kétszáz forint. De a néni nem találja. Még ekkor sincs retorzió, sőt egy másik vevő is bekapcsolódik, mutatja, melyik a levonós sor, a néni megtalálja, látja, nagyon megörül, visszapakolja táskájába a kávékat és a kiadványt, megköszöni, indul kifelé. Ilyenkor még mindig van esély, hogy kiderüljön, a normalitás csak formaság volt, és most, hogy jövök én meg az olívabogyóim, majd kezdődik a cüccögő összenézés, elnézéskérés ürügyén annak kifejtése, mért nem nézi meg az ilyen jobban a blokkot, ha már ennyi tenger ideje van, vagy bármi ilyesmi, de semmi. Abszolút semmi. Blokkol, pakol, visszaad. Ha tényleg a napsütéstől volt, hát csodás nyárnak nézünk elébe.