Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban

„Sokkal egyszerűbb a hagyományos sztereotípiák hangoztatása – »nem tanul, mert lusta«, »nem fogad szót, mert rossz« –, és talán egy ideig megnyugtatóbb is, mint a keserű tény tudomásulvétele: a gyermek sérült, nem olyan, mint a többi. Úgy vélem, a pedagógus – óvónő, tanító, tanár – számára elengedhetetlen, hogy bizonyos megnyilvánulások – tünetek, tünetcsoportok – jelentésének tudatában legyen. Ez a tudás segítheti a nevelőt abban, hogy a leghatékonyabb közvetlen teendőket kiválassza és alkalmazza, azaz megkímélje a gyermeket, a családot és önmagát is rengeteg keserű tapasztalattól. Kérem azonban az olvasót: soha ne diagnosztizáljon a szakember – a pszichológus vagy a pszichiáter – helyett! A könyv célja az, hogy segítséget nyújtson a nevelő és a gyógyító szakmák – a szülői »szakma« és a pedagógia egyrészről, a pszichológia és a pszichiátria másrészről – együttműködésében, hozzájáruljon ahhoz, hogy mindkét fél »tudjon egymásról« a gyermek nevelése, illetve gyógyítása során.”

„Tudjon egymásról”

Újra megjelent – a Saxum Kiadó kiadásában – Ranschburg Jenő 1998-ban írott nagyszerű könyve, a Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban. Ennek előszavából idéztem. Ranschburg tanár úr mindjárt a bevezetőben megpróbálja tisztázni a „normális” és az „abnormális” fogalmát, valamint a rosszaság és/vagy betegség témakörét, történeti áttekintésben. A könyv a biológiai alapfunkciók zavaraiból indul ki, körbejárja és elemzi az alvás és a táplálkozás zavarait, majd a kiválasztás (vizelet-, székletürítés) gyerekkori zavarait is. És így haladunk tovább a tünetek mentén, az ujjszopástól az önringatáson és a ticen át a nemi szerep problémájáig, a pszichoszomatikus zavarokig és a tanulás zavaraiig (amelyben helyet kapnak a beszédnek olyan zavarai is, mint a dadogás vagy az elektív mutizmus, azaz a körülményektől függő elnémulás). Csak ez után érkezünk meg a neurózisok, a szorongások, kényszerek világába, majd külön fejezet foglalkozik a hangulat rendellenességeivel, mint például a depresszió. A könyv utolsó része a súlyos mentális zavar egyik sajátos formáját mutatja be, az autizmust. Az elemzések finom részletessége a probléma mélységeibe vezeti el az olvasót – legyen szülő vagy óvónő, tanító vagy tanár –, és meggyőződésem, hogy az olvasás közbeni szemlélődő megértés már önmagában képes arra, hogy változtassunk a gyerekhez fűződő kapcsolatunk minőségén, és e lelki változás következtében valóságos „segítőként” hassunk anélkül, hogy a szakember helyébe szeretnénk lépni diagnózissal vagy ne adj’ isten „terápiás” elképzelésekkel. Vegyük példaként az egyik legtöbbet leplezett, mert legjobban szégyellt tünet, az enkoprézis – a széklet-visszatartási zavar – problémakörét. Nemcsak azt tudjuk meg, hogy ez a vizelet-visszatartás problémáival ellentétben mindig a nappalra korlátozódik, hanem azt is, hogy három típusa különíthető el, melyek közül az elsőt manipulatív szennyezésnek nevezzük, amelynek tudatos vagy nem tudatos célja a család befolyásolása, a szülő iránt érzett indulat, illetve bosszú kifejezése, esetleg a figyelem keresése.

A második típus a krónikus hasmenés, amivel a gyerek különféle stresszhelyzetekre reagál. Viszont az enkopretikus gyerekek 80 százaléka éppenséggel krónikus székrekedésben szenved, és ez vezet az alsónemű akaratlan szennyezéséhez. Megismerjük az elfojtott indulatokat, illetve a szülői szeretet elvesztésétől való félelem útjait, és megtudhatjuk azt is, hogy hogyan vezethetnek idáig a szobatisztaságra nevelés durva módszerei. Megismerjük a rajz-, a festés- és a játékterápia lehetőségét, illetve a relaxációs technikák hasznát. Elkalauzol minket a szerző a mozgászavarok bonyolult világába is, és megtudjuk azt is, amit nap mint nap tapasztalhatunk, hogy mikor szopja és mikor nem szopja az ujját az ujjszopós gyerek. Megismerkedünk az elfojtott tudattalan konfliktusokkal, amelyek a ticet kiváltják, és amelynek hátterében a sok más ok mellett az is állhat, hogy a szülő következetesen korlátozza a gyerek motoros nyugtalanságát. Ráébredhetünk arra – Carl Rogers nyomán –, hogy a szorongás akkor keletkezik, amikor a felnőtt környezet merev és szigorú szabályrendszerével más útra tereli a gyermeket, mint amelyen saját belső törvényei alapján járni törekszik. Másképp nézünk gyerekeinkre, ha végigolvassuk ezt a könyvet.