Pataki Zita: “Megtaláltam a férjem”

– Az év első lapszámában jelenik meg ez az interjú, elképzeléseink meghatározzák a következő tizenkét hónapot. Neked milyen álmaid vannak a jövődet illetően?
– Számomra 2013 a nőiségem kiteljesedését hozza – mondja határozottan. – Ezt tavaly tavasz óta tudom. A férfi kollégáim szinte mindennap megkérdezték a televízió vezérlőjében, hogy vagyok, van-e már valaki az életemben? Erre azt válaszoltam, hogy hamarosan férjhez megyek. Kihez? – kérdeztek csodálkozva. – Nem tudom, feleltem, csak érzem. Ők rendre mosolyogtak ezen, miközben én vártam, hogy robbanjon be az életembe, akiről álmodom. Harmincéves korom óta sokkal inkább hallgatok az intuícióimra, nem erőszakolom meg az érzelmeimet, s ez engem sokkal boldogabbá tesz. Kíváncsi lennék, miért engem választottatok a címlapra? – kérdez vissza.

– Mert úgy tudjuk, hogy férjhez mész! És ezt igazán jó hírnek gondoltuk.
– Igen, ez igaz. Tavasszal. De erre még térjünk vissza… Ma is él bennem a kép, amikor a testvéreimnek és az édesanyámnak megírom egy levélben, hogy: „Szeretném, ha tudnátok, találkoztam valakivel, aki, azt hiszem, a férjem lesz. Minden érintése, szava, mosolya nekem tetsző, átjár a lénye. Tudom, hogy mellette boldog leszek, pont amire vágytam és vártam… Mese és valóság összefonódik, soha nem láttam ennyire tisztán a jövőmet.” Ezeket a mondatokat aztán egy grafikus segítségével képbe foglaltattam és ajándékba adtam Attilának. A hálószobánk falát díszíti.

– Elmeséled, hogyan történt ez a találkozás?
– Barátnőm Fehérváron él, és hívott, töltsek nála egy hétvégét. Pihenjek, kapcsolódjam ki, hiszen tudta, hogy régóta egyedül élek. Azt nem sejtettem, hogy szervezett egy találkozót is. Forró nyári nap volt, limonádéztunk egy teraszon, mire arra jött egy férfi, köszönt, majd leült mellénk. Később megtudtam, hogy a barátnőm hívta oda Atit, hogy bemutasson neki. Az első találkozást követte azonnal egy második: másnap Balatonfüreden nyitottam meg egy kiállítást, s ő utánam utazott, vacsorázni hívott. A mólón volt a randevú. Amikor odasétáltam, zene szólt, és sok-sok ember táncolt. Kiderült, hogy egy régi kollégám, Gábor a DJ. Meglátott, meglepődött, azt mondta, olyan vagyok, mint egy menyasszony. Fehér ruhában voltam, és még egy csokor is volt a kezemben, amit a megnyitón kaptam. Mondtam is neki azonnal, hogy a leendő férjemmel fogok találkozni, és megkértem, hogy romantikus számokat játsszon nekünk, amíg ott sétálunk a mólón. Sohasem fogom elfelejteni!

– Ez szinte filmbe illő…
– Sokat beszélgettünk akkor Attilával… És nemcsak sokat, hanem nagyon őszintén és mélyen. Szó volt a családjáról, a szüleivel való kapcsolatáról. Nekem nagyon fontosak ezek az értékek, kifejezetten szerettem volna, ha a párom is nagycsaládból érkezik, és kötődései számára is fontosak és meghatározóak. Attilának is két testvére van, mint nekem.

– Lehet ennyi elvárásunk egy kapcsolattal szemben?
– Egyszerűen ismerem magam, és nem akartam feleslegesen terheket cipelni. A saját közegemre vágytam, ahol fontosak például az ünnepek. Minden nőben él egy kép az ideális férfiról: van, aki apaképet keres, más izmos, macsó férfira vágyik, esetleg más számára határozottnak tűnhet a nagy autóval rendelkező, gazdag üzletember. Számomra az volt fontos, hogy a párom vidéki legyen, családcentrikus, és mindenekelőtt képes legyen a szeretetét kifejezni a kapcsolatban.

– Látom, hogy van egy gyönyörű gyűrű az ujjadon.
– Az eljegyzéskor kaptam. Attila még a megismerkedésünk előtt eldöntötte, hogy végigjárja El Camino útját. Amikor kikísértem a repülőtérre, félrehívott és megkérte a kezem. Fantasztikus élmény volt! És annyira jó időpontot választott, hiszen boldog, eljegyzett menyasszonyként hagyott itthon. Huszonkét napig gyalogolt, aztán Barcelonában közösen folytattuk a sétát, megkért, töltsünk együtt pár napot kedvenc városomban. Ez az utazás is nagyon jól sikerült, megtudtuk, hogy azonos ritmusban élünk, ugyanazok a dolgok érdekelnek bennünket. A mai napig rácsodálkozom a köztünk lévő harmóniára, mondtam is neki: „Ati, egyetlen hibádat nem láttam még!”

– …aki hosszabb ideje párkapcsolatban él, az is gondolhatja ezt a párjáról?
– Persze. De természetesen kötünk kompromisszumokat, ki kisebbet, ki nagyobbat. Most azonban nagyon jó érezni a szabadságot kapcsolaton belül, a szavak mindkettőnk számára ugyanazt jelentik, de szó nélkül is imádunk egymás közelében lenni. Fél éve minden pillanatot élvezek vele. Még a szüleinek is hihetetlen volt kezdetben, kérdezték is a fiukat, hogy: „Milyen a Zita? Hisztizni szokott?” Ő pedig mosolyogva mondta, hogy nincsenek hisztik. A családjában is otthon érzem magam, és nagy ajándék számomra az is, hogy ők mennyire örülnek nekem, hogy létezem, hogy boldoggá teszem a fiukat.

– Most visszatérhetünk az esküvőre? Kitűztétek az időpontját?
– Elárulom neked és a Nők Lapja olvasóinak, hogy amikor ezt az interjút olvasni fogják, én már férjhez is mentem! Családi körben! Szó szerint, ugyanis Attila húgával és öccsével együtt házasodunk össze. Három pár, hat tanú, és minderről Ati szülei semmit sem tudnak, heteken át titkolóztunk. Szerelemmel, szeretettel teli karácsonyi meglepetés ez! Szóval férjezett nőként kezdem 2013-at, de még vár ránk egy buli, egy igazi lagzi majd tavasszal, még csak most kezdjük igazán szervezni, hiszen eddig a szakdolgozatot írtam, záróvizsgára készülök.

– Megleptél! Mint ahogy évekkel ezelőtt is. Azt hiszem, hat-hét éve beszélgettünk utoljára, s bár egyedül voltál, türelmetlenség nem volt benned a párválasztást illetően.
– Olykor éreztem türelmetlenséget és bizonytalanságot is, nem tagadom, hiszen 32 és 37 évesen is váltottam, kiléptem a párkapcsolataimból. Léptem, mert hittem abban, amit most megélek. Nem akartam siettetni semmit, egyszerűen bíztam magamban, a jövőm alakulásában, a szerencsémben.

– A munkádat illetően is tudatosság jellemez. Újabb és újabb diplomákat szerzel.
– A tanulás nekem nagyon könnyen megy, és élvezem. Nem számolom a diplomáimat, nem a papír érdekel, hanem az, amit tanulok. Most végzek épp a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, tranzakcióanalízis szakon.

– Hogyan jutott eszedbe a pszichológiának ezzel az ágával foglalkozni?
– Évekig tanítottam magyar nyelv és irodalmat általános és középiskolában, és már ott is érdeklődtem a téma iránt. Szerettem, amikor egy gyerek mondta el, miről szól számára a vers, tetszik-e neki vagy sem. Azt hangsúlyoztam, hogy fogadjuk el egymás véleményét, érzelmeit. Szabad gondolkodásra, önkifejezésre biztattam a diákjaimat, s próbáltam azt átadni, hogy a kommunikációjukban is legyenek sikeresek, s ehhez mennyire fontos az érzelmeiket kifejezni akár sms-ben, szóban stb…

– Mi téged időjósként ismerünk, de alapvetően tanár vagy és annak is tartod magad?
– Tizenhat éves korom óta vagyok kamera előtt, és nem unom. Ha bármilyen negatív érzésem lenne ezzel kapcsolatban, akkor nem folytatnám. De az időm kisebbik részét teszi ki a képernyőn való jelenlét, kéthetente napi két-három óra csupán. A többiben tanulok, különböző cégek felkérésére kommunikációt oktatok, és közben olyan gyerekekkel foglalkozom, akik tanulási nehézségekkel küzdenek, vagy önértékelési zavaruk van. A szülőket is gyakran bevonom a probléma megoldásába, mert ezeket együtt tudjuk hatékonyan kezelni.

– Iskolában tanítasz?
– Már nem, ezt néhány éve abbahagytam, mert a gyerekek egyre inkább a tévést látták bennem és nem a tanár nénit. Tavasszal szeretném létrehozni a saját cégemet, ahol többek között abban próbálok segíteni, miként válhatunk autonóm személyekké. A tudatosság, a spontaneitás és az intimitás fejleszthető, a mostani szakdolgozatom is épp erről szól. Hasznos és jó lenne, ha már hetedik osztálytól tanulhatnának a gyerekek lélektant.

– Mondanál néhány egyszerű példát ezzel kapcsolatban?
– A boldogság tanítható, ezt már a pozitív pszichológia megmutatta. Ha mosolygunk, visszamosolyognak ránk, és csupán a mosolytól boldogabbak is leszünk. A köszönés, az első pillanat is fontos, amikor találkozunk valakivel. Amikor bemutatkozást tanítottam kamaszoknak, észrevettem, hogy osztályonként legalább két-három gyerek nem veszi fel a szemkontaktust. Egymásnak labdát dobáltunk, de csak a tekintetünkkel jeleztük, hogy kinek. Aki nem képes a feladatot megcsinálni, azaz megszólítani pusztán a szemével a másik embert, annál valamilyen lelki probléma lehet a háttérben.

– Nem zavar, hogy a saját viselkedésed is szakemberként látod?
– Szerintem mindenki a saját maga szakértője. Másokat be lehet csapni, magunkat nem tudjuk. Semmi baj, ha irigyek vagyunk, vagy féltékenyek, dühösek! De milyen jó tudni, hogy miért! Legutóbb amikor Atival nyáron viharba kerültünk, a saját félelmemet kivetítettem rá, ideges voltam, és azt akartam, hogy álljunk le az út szélén. Ő szép lassan továbbhaladt, mert biztonságosnak ítélte meg a helyzetet, miközben kedvesen megnyugtatott. Nem volt belőle vita. A játszma nélküli intim kommunikáció létezik, és hihetetlenül jó eszerint gondolkodni és élni.