Ki lehet Kováts Adél férje?

– Amikor pár éve megismerkedtünk, úgy is mutatkoztál be, hogy te vagy Kováts Adél férje…
– Ez így alakult ki az idők folyamán praktikus okokból. Például ekként gyorsan beazonosítanak. Korábban gyakran tanácstalanságot tapasztaltam, amikor bemutatkoztam. Jó-jó, hallottam a nevedet, de ki vagy? Régóta nem voltam színpadon, tehát akik korábban láttak esetleg az Operában, azok is elfelejtettek, akik pedig még csak nem is láttak, azoknak meg teljesen mindegy. Így pedig nem kell magyarázkodni a továbbiakban, nem kell tanakodni, hogy ki az a kövérkés pali ott mellette, egyszerűen én vagyok Kováts Adél férje.

– Nem is zavar? Nem is ágálsz ellene?
– Akikkel közelebbi ismeretségbe kerülök, azok úgyis megtudják, nem egyszerűen arról van szó, hogy csak egy toldalék lennék, a többi pedig csak felszínes ismeretség, tehát teljesen mindegy, hogy mit gondolnak. Hogy válaszoljak a kérdésre: inkább derülök rajta. A napokban fordult elő, hogy egy társaságban egy akkor megismert hölgy nem akarta elhinni, hogy én ezzel az alkattal táncos voltam. Azt hitte, hogy csak ugratom. Aztán, amikor elmondtam azt is, hogy Adél a feleségem, teljesen humorra vette a dolgot, és azt bizonygatta, hogy ő pedig akkor a Marilyn Monroe… Nyilván sokan nem értik ezt…

– Mert az gondolják, az rendjén van, hogy Taylor a Burtonnel, Romy Schneider a Delonnal, de azt nem tudják összerakni, hogy Adél éppen veled. Hogy számára minimum egy fiatal Gregory Peck járna, nem így van?
– Körülbelül. Mert valahogyan úgy van a köztudatban, hogy egy sztárnak egy másik sztár, vagy ha nem, akkor egy dúsgazdag ügyvéd, orvos, üzletember lehet csak a megfelelő partnere, hiába cáfolta már ezt a sztereotípiát ezerszer az élet. Adélt szerintem jobban is zavarja ez a szamárság, mint engem. Amikor együtt vagyunk nyilvános helyen, rendre észreveszem, hogy a fotósok alig várják, hogy elmenjek Adél mellől, mert akkor nyomban elkezdenek kattintgatni. Ha egyedül áll ott, akkor könnyen el lehet adni a képet, ha ott állok mellette, akkor meg kell próbálni utánanézni, hogy ki is az a jelentéktelen pali. Ő rám is szól mindig, hogy „Maradj itt! Maradj itt!”, de én megértem őket, és hagyok nekik kis időt, hadd fényképezzék.

– Tudom, hogy csúnya a kérdés, de mindentől függetlenül nem jutott eszedbe, hogy egy ilyen gyönyörű nő mellett, mint Adél, valóban jobban mutatnál kicsit lefogyva?
– Ha Adél akarná és kérné, akkor biztosan megpróbálnék nekiállni egy drasztikus fogyókúrának, más kérdés, hogy mennyire lenne eredményes. Én mindig hízékony alkat voltam. Táncosként is folyamatosan sanyargatnom kellett magamat, hogy ne szaladjon el a súlyom, pedig akkor muszáj volt rengeteget mozognom, azóta folyamatosan rakodtak rám a kilók. De mondom, ha Adél jelezné, érte természetesen nekiállnék ennek is, a jelek szerint azonban ez nem zavarja különösebben, de az is lehet, hogy jobban szeret annál, hogy szóljon emiatt… Én akkor sem lennék szebb, ő pedig így is ragyogó jelenség…

– …sőt, szerintem ő tesz is azért, hogy kicsillanjon a környezetéből. Mindig van rajta valami szokatlan, valami eredeti. Vagy ruhadarab, vagy smink, vagy kiegészítő…
– …ha éppen fontos számára, hogy adott helyen akként hasson. Ha nem, akkor képes valamit felkapni magára, és fésületlenül, smink nélkül megy vásárolni, vagy be a színházba. Amikor úgy érzi, hogy van súlya a jelenlétének, akkor megadja a módját. És nincs ebben semmi görcs, eredetieskedés, csupán arra törekszik, hogy lehetőleg teljességgel azonosuljon pillanatnyi önmagával. Szinte kompozíció az, ahogyan összeválogatja, mit, hogyan, mivel viseljen. Olykor fél órát képes válogatni, a végszót azonban Laura mondja ki. Kislányunknak csalhatatlan ízlése van, hogy megmondja, mi kéne még, vagy mi fölösleges…

– És te közben? Már ott kéne lenni, és ő még mindig megfelelő sálat keres…
– Régebben idegesen toporogtam talpig díszben, azóta rájöttem, hogy elég akkor nekikezdenem az öltözködésnek, amikor szól, hogy már készen van, mert az utolsó simításokra elmegy még negyedóra…

– Benned egyáltalán felvetődött valaha, hogy miért éppen téged választott Adél, amikor a környezetében szinte mindenki első csettintésére ugrott volna?
– Az tény, hogy nem ment könnyen, hosszú időn át tartó erőfeszítéseket kellett tegyek érte. Az én táncos pályafutásom korábban indult, igaz, Adél csillaga is hamar felragyogott. Tehát a magunk területén már ismertek voltunk, amikor egy filmben összekerültünk. Ő mint színész, én pedig a koreográfus. Adél kapcsolatban élt, én házasságban, tehát nem lehet mondani, hogy kerestük vagy megtaláltuk volna egymást.

– Akkor mit mondanál?
– Talán a sors hozott össze, de nagyon kacifántosan. Az kiderült, hogy rokonszenvesek vagyunk egymásnak, de azt nem tudtam eldönteni, hogy ez mit is jelent. Én több kezdeményező lépést tettem, Adél talán bizonytalan lehetett, mert hol valamelyest nyitottnak bizonyult, hol határozottan elutasított. Szerencsére kellően elszánt és szerelmes voltam, hogy ne lankadjak, és egyszer, amikor újabb ostromra készültem, meglepetten tapasztaltam, hogy se zárótűz, se várárok, de még fal sincs. Ő így döntött, engem választott, ahogyan én már régóta őt…

– Ezzel együtt úgy gondolom, hogy egyszerűbb dolog beleszeretni egy varázslatosan szép és tehetséges művésznőbe, romantikusan udvarolni neki, mint együtt élni vele, szembesülni a maximalizmusával, öntörvényűségével, érzékenységével, kétségeivel, vívódásaival, indulataival. Ezt barátjaként mondom…
– Így van. Az ő valóban csodálatos, harmonikus, pozitív kisugárzása mindenképpen elfedi mindazokat a kétségeket, belső küzdelmeket, amiket ő naponta folytat főleg az időhiánnyal, hogy mindenben tökéletes próbáljon lenni, és maximálisan helyt tudjon állni. Házasságkötésünk után el is mondtam, hogy vegye tudomásul, ő elsősorban művésznő, színpadra született, ott tud legteljesebben kibontakozni. Különben boldogtalan, meghasonlott ember lenne, viszont ha ott azt képes nyújtani, amit elvár magától, akkor minden egyébben is helyt tud állni. Ahogy az is világos lett, az én legfőbb törekvésem az, hogy segítsem ebben.

– De miért? Ennyire jó fej vagy, vagy ennyire szeretted?
– Is-is. Jó fej is vagyok, és nagyon szeretem is! Nézd! Az én pályám már korábban lepergett. Innen tekintve csöppet sem derogáló számomra úgy élni, hogy azzal segítsem Adél kibontakozását. És közben tudom, hogy ő az az ember, akire bármikor, bármilyen körülmények között, bármiben számíthatok. Aki, miközben önmaga iránt tele van kétségekkel, soha senkit nem hagy cserben…

– Engem például folytonosan meghat az a féltés, szeretet, elapadhatatlan energia, ami zubog belőle, amikor Lauráról van szó. Amióta megszületett, szerintem nagyon megváltozott…
– Laura mindannyiunkat alapvetően megváltoztatott. A betegsége kapcsán iszonyatosan kemény időszakokat éltünk át, sok megpróbáltatást álltunk ki, ugyanakkor annyi szépséget, emberséget is adott, amennyit nem is tudtunk, hogy létezik. Rengeteget tanultunk és tanulunk folyamatosan tőle, valódi toleranciát, szeretetet, bizalmat, odafigyelést. Laura annyira másként látja a világot, sokkal igazabbul, bölcsebben. És Laura kapcsán fantasztikus embereket is megismerhettünk, Vera néniket, Cili néniket, Juci néniket, akik tudásukkal, szeretetükkel, elhivatottságukkal egészen más szintet képviselnek, mint akiket látunk magunk körül vagy a képernyőn. Ilyenkor helyére tesszük az addig komolynak hitt problémát, elismerésre méltónak hirdetett teljesítményt, és helyreáll valami egészséges értékrend. És legközelebb alighanem úgy fogok bemutatkozni, hogy én vagyok Kováts Laura apukája…