Egy olimpiai bajnok legyen mintaember?

A hír: Garázdaság miatt előállították Pars Krisztián kalapácsvető olimpiai bajnokot. Mint közölték, a férfi bántalmazott egy postai alkalmazottat, aki nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. (A sportoló tagadta a dolgot.) Pars elmondása szerint rossz helyen parkolt, elállta egy postásautó útját. A parkoló autóban várakozott barátnője, akivel a postai alkalmazott állítólag tiszteletlenül beszélt, emiatt keletkezett a szóváltás.

Karafiáth Orsolya véleménye: Hírességeink, büszkeségeink egyre többször sodródnak bele nehezen menthető szituációkba. Alighogy elül az egyik botrány, jön a következő. A „nőverő” Damu Roland esetét széltében-hosszában tárgyalták a bulvárlapok, és senki nem érezte azt, hogy fel kéne menteni őt, vagy hogy esetleg más megítélés alá eshetne, mint ha teszem azt egy átlagember követte volna el ugyanezt. Egy sorozatszereplő végtére is olyan, mintha egy lenne közülünk. (Ugyanez vonatkozik a valóságshow-k levitézlett hősnőire is. Ha van érzelem, amit kiváltanak ezek az esetek, az inkább a káröröm, hogy na, ezeken se az ismertség, se a pénz nem segített, egyék meg, amit kifőztek maguknak.) Más volt a helyzet Stohl András esetében. Ott ugye (még ha sokakat meg is oszt a tevékenysége) egyértelműen egy művészről, egy nagy formátumú személyiségről beszélünk, így az, hogy súlyosan törvénybe ütköző dolgot követett el, nagyobb súllyal esik a latba. Egy ismert embertől elvárjuk, hogy ha már tehetségében, sikerében előttünk jár, akkor azt példázza, támassza alá az élete is.

Nagyon tetszett, amikor pár éve Cseh Annamária azt nyilatkozta bizonyos modellbotrányok kapcsán, hogy számára a modellszakma nem csupán a kifutón vonulást, a fotózáson pózolást jelenti, hanem – a szó eredeti értelmére visszautalva – egyfajta példamutatást is, és épp ezért nyilatkozataival és az egész életével szeretne ennek megfelelni. Valahogy ennek kéne vonatkoznia mindazokra, akik a nyilvánosság előtt szerepelnek, legyenek akár sztárok, akár tévés személyiségek, akár művészek, akár politikusok vagy sportolók. Mert egy ország elitje nagyban befolyásolja azt, miképp viselkedik, reagál, működik az úgynevezett átlagember. Ha azt látjuk, hogy vezetőink, művészeink, véleményformálóink viselkedése éles ellentétben áll szavaikkal, eszméikkel, eszményeikkel: akkor baj van. Akkor ez leszivárog és bomlaszt. Hiába jön egy elmarasztaló bírósági ítélet, hiába követi a tettet felháborodáshullám, a példa mégis azt mutatja: ezt lehet.

Olimpikonjainkra most különös figyelem irányul, éppen ezért fokozottabban kellene figyelniük arra, mit tesznek. Egy-egy ilyen botrány sokat ronthat a megítélésükön. „Hát már ők is” – sóhajthatja az, aki a cikket, hírt olvassa, és gondolatban esetleg rögtön kiterjeszti más sportolókra sommás ítéletét. Ez nagy hiba persze, de hiába, így működik a közvélemény. Közben persze tudjuk, hogy a sportoló is ember, dühbe is jöhet akár. Ráadásul jobban ki van téve annak, hogy felismerik, és ezért direkt froclizzák (gondoljunk csak Till Attila pár éves esetére, amikor direkt azért kötözködtek vele, mert az, aki…) Pars Krisztián (ha úgy igaz az eset, ahogy a postai alkalmazott állítja) nagyot hibázott. De mi próbáljunk nem beleesni abba a hibába, hogy általánosítunk. Ezek remélhetőleg egyedi esetek.