Krónikus betegséggel közösségben

Tavaly történt, hogy egy nagycsoportos óvodást, miután kiderült róla, cukorbeteg, nem vettek vissza az óvodába. Az intézmény arra hivatkozott, hogy a vércukormérés és az inzulinadagolás felelősségét nem vállalja. Az eset nagy port vert fel, de egyáltalán nem ritka. A tankötelezettség és az intézményi jogok, kötelességek ilyen esetekben ellentétben állnak egymással.
– Mi óvodát váltottunk – meséli Gabi, akinek kislányánál középső csoportos korában észlelték a diabéteszt. – Szerencsések vagyunk, mert a szomszéd utcában dolgoztam, így többször át tudtam szaladni Katához. Mégis el kellett hoznunk, mert az óvónők szabályosan rettegtek tőle. Nem engedték szaladgálni, külön kellett ennie, a többi gyereknek nem mondtak semmit, csak azt, hogy Katára nagyon kell vigyázni. Amikor egy kis társa ellökte, a dadus így szólt rá: „Azt akarod, hogy meghaljon?!” A másik óvodában jobb a helyzet. Az ilyesféle félelmeket az ismeretek hiánya okozza. De vajon mekkora a valós veszélye annak, hogy a diabéteszes gyerekkel történik „valami”?

És ha elájul…!

– A diabétesz a vércukorszint ingadozása miatt valóban tud kóros tüneteket, ritkán életveszélyes állapotot is produkálni – kezdi dr. Blatniczky László gyermekdiabetológus főorvos. – Mivel kívülről visszük be az inzulint, ha ehhez nem illeszkedik éppen a diéta, akkor a vércukor leeshet, és izomgörcs, netán eszméletvesztés fordulhat elő. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez rendkívül ritka! Amikor egy gyerek cukorbeteg lesz, az esetek többségében a szülő ugyanolyan laikus, mint az a pedagógus, akinek nincs ilyen problémával küszködő ismerőse a környezetében. A szülők részt vesznek egy 14-16 órás oktatáson, és utána készek és képesek ellátni a gyereket. Ehhez képest egy pedagógusnak csak azt kellene elsajátítania, hogy a kórosan alacsony vércukorszintet, a hipoglikémiát észlelje, és tudja a teendőit. Ehhez másfél, legfeljebb két óra elég. A gyereknél mindig ott vannak az ehhez szükséges eszközök, csak használni kell őket. A krónikus beteg gyerekek intézményi, közösségi élete az ismeretek hiánya miatt nagyon nehéz. Ha epilepsziás, asztmás vagy cukorbeteg, akkor „problémás”, az ezzel járó felelősségtől húzódozik az intézmény, ami nem csoda, hiszen sok szülő a nevelésnek szinte minden felelősségét rájuk terhelné. Harmincöt éve kezelek diabéteszes gyerekeket – mondja Blatniczky főorvos úr –, és eddig minden gyerekem szüleivel üzentem az iskolának, óvodának, hogy szívesen odamegyek, tartok egy ismertetőt, nem az egész betegségről, csak a teendőkről, arról, ami őket érinti. Eddig két alkalommal volt erre igény. Az is megoldás, hogy az ilyen feladatokra felkészített diabetológiai szakápoló menjen el, és neki tegyenek fel minden, még akár jelentéktelennek tűnő kérdést. A kezelőorvos gyakran üzen az iskolába. Például hogy a cukorbeteg gyerek az óra alatt is elővehesse a tízóraiját. Hogy nem mászhat kötélre, rúdra, olyan eszközre, ahonnan ha rosszul lesz, leeshet, de egyébként nyugodtan mozogjon, sőt az nagyon is fontos.

Lehessen önmaga!

Az orvosok azért is küzdenek az iskolai terepen is, mert azt szeretnék, hogy a diabéteszes gyerekek ne érezzék másnak, kivetettnek magukat. Ne tiltakozzanak az állapotuk ellen, hanem fogadják el, mert így tudják a legtöbbet tenni önmagukért. A velük foglalkozók szerint ezek a gyerekek érettebbek társaiknál, hiszen tudatos, fegyelmezett életmódot kell folytatniuk. Ez pedig nyereség lehet egy iskolai közösségben. Egyébként Magyarországon mintegy 3000 diabéteszes 15 éven aluli gyerek van.
– A gyerekeink 10-11 éves korukra önállóak lesznek a diabétesz kezelésében. A kicsikkel van gond, óvodásokkal, első-másodikosokkal. Van, akinek délben is kell inzulint kapnia, őt inkább hazaküldik. Pedig megméri ő a vércukrát, akár ötévesen is, csak nem tudja értékelni. Az egyikük mondta: „Onnan tudom, hogy magas, mert akkor két szám van a pont előtt…” Egy pedagógus másfél-két órás felkészítés után tudná értékelni az eredményt, és beállítaná az adagolótollat. Ennyire volna szükség. A gyerek megszúrja magát, az nem gond. Ám ha az intézmény ezt nem vállalja, akkor kénytelenek vagyunk egy kevésbé eredményes kezelést választani, reggeli és esti inzulinbevitellel, ami nem alkalmazkodik olyan rugalmasan a gyerek életviteléhez.
Fontos tudni, hogy stressztől a gyerek nem „hipózik be” (így hívják a hipoglikémiás rohamot), de olyan már volt, hogy éppen dolgozatírás közben három feladat után leszaladt a tolla a papírról. Nem ájult el ugyan, de rosszul lett. A többi megoldása hiányzott, így egyest kapott. Nagyon sok gyerek nem meri, nem akarja elmondani, hogy ő cukorbeteg, a kamaszokra különösen jellemző ez, ők még nehezebben tudják elviselni, ha megkülönböztetik őket. Én arra biztatom a diabéteszes gyerekeket, hogy álljanak ki, mondják el. Az osztálytársak empátiával, törődéssel kezelik ezt, és ha egy osztályfőnöki órán ez a téma, az mindenkinek segít. Nyaranta táborokat szervezünk nekik, ott ilyesmiről is beszélünk, hiszen nekünk nemcsak az anyagcseréjüket, az egész személyiségüket kell egyensúlyba juttatnunk.