Miért a kórház, ha gyógyulni otthon is lehet?

Bebizonyosodott, költséghatékonyabb az otthonkórház, és a beteg méltósága is megmarad. Karafiáth Orsolya különvéleménye.

A hír: Az egészségügy legdrágább része a kórházi ápolás, ezért amerikai szakértők olyan rendszert dolgoztak ki, mely a beteg számára otthonában nyújt kórházi ellátást. A betegek többsége jobban érezte magát otthoni környezetében és gyorsabban gyógyult, mint a gyógyintézetben. Az új rendszer lényege, hogy a páciens otthonában él, csak kiemelt szintű egészségügyi ellátásban részesül. A betegeket átlag naponta kétszer felkereste az ápolónő, és saját „osztályos” orvosuk is volt, aki öt beteget látott el. Az ápolószemélyzettel folyamatos video-összeköttetésben voltak. Az új kezelés azért lett olcsóbb, mert sokkal ritkábban végeztek drága laboratóriumi vizsgálatokat, mint a kórházi ágyon fekvő betegek esetén.

Miért a kórház, ha gyógyulni otthon is lehet?Tavaly nyáron az egyik közeli rokonom kórházba került. Orbánca volt, rettenetesen nézett ki a lába, de az orbánc az a fajta betegség, ami igen könnyen gyógyítható, ha megfelelő kezelést kap az ember. Figyelni kell ugyan egy-két dologra, például hogy a szervezet megfelelő mennyiségű folyadékot kapjon, de egyébként a baj diagnosztizálása után meglehetős rutinmenetben zajlanak a dolgok, és a beteg szinte (nem várt szövődmények, egyéb gondok bárkinél felléphetnek) százszázalékos bizonyossággal épen és egyben távozhat az intézményből.

Így hagytuk mi is ott a nagypapát, mert ugye benn kellett maradnia. Két nap múlva rémületes telefonhívást kaptam, a rokonom volt a vonal túlfelén, és egy komplett horrorfilmbe illő történetet mesélt el. Kommandósokról, akik betörtek a kórterembe, hullahegyekről a folyosón, keretéből kifordult ajtókról. Masírozó embermassza is szerepelt a sztoriban, villogó műtőslámpák, mit mondjak, köpni-nyelni nem tudtam. Gyanús volt, hogy kitaláció az egész, de egyfelől a rokonom világéletében józan, kedves, megfontolt ember volt, másrészt pedig a hangja és történetvezetése meglehetősen tisztának tűnt, rossz érzésem lett.

Egyik unokatestvéremmel berohantunk a kórházba. Útközben jött még egy hívás, a rokonom számát jelezte, de nem ő volt, hanem az egyik nővérke, aki jobb híján a legutolsó hívott számot tárcsázta, hogy jöjjünk, baj van, a rokonom folyamatosan félrebeszél. Orvost jó ideig nem találtunk, kezdtünk teljesen kétségbeesni. Aztán megoldódott a baj: kiderült végül, hogy szegény rokonom kiszáradt, ugyanis senki nem volt, aki arra figyelt volna, hogy igyon rendesen. És miután a probléma megoldódott, és beengedtem immár a külvilág egyéb ingereit is, körbenéztem. És megéreztem a szagokat. Aki járt mostanában (én sajnos családi tragédiák sora miatt igen gyakran) kórházakban, annak nem kell leírnom a helyzetet.

Cseréletlen ágytálak, nyöszörgő, lekötözött betegek, ki tudja mivel összekent ágyneműk. És hiába pakoljuk teli a zsebeket, az csak egy-két napra elegendő. Az említett történetem vidéki kórházban játszódott, így, pesti lévén igencsak nehezen oldottuk meg a napi felügyeletet, de kénytelenek voltunk valamit kitalálni, többször ilyesmi ne fordulhasson elő. Láttam (és megint csak sajnos igen közelről), hogy a magatehetetlen beteg mellé csak odateszik az ételt, senki nem figyel arra, valóban megeszi-e, és hogy esetleg azért nem eszi meg, mert nem tudja felemelni a kezét.

Láttam beteget, aki miután elébe tették az orvosságát, azonmód a kukába hajította azokat. Leltünk betegre, aki összeesett a mosdóban, és egy óra múlva talált rá egy látogató. Persze lehet mondani, hogy a nővérek alulfizetettek, hogy az orvosok leterheltek, hogy nincs pénz az egészségügyben. Ez mind igaz is. De itt emberek méltóságáról, emberek életéről van szó. Kötve hiszem, hogy ezekben a nővérhiányos, orvoshiányos időkben tőlünk belátható távolságra lenne olyan rendszer, ahol az olyan betegeket, akiknek az állapota indokolja, otthon is lehet gyógyítani, otthon, ahol a felsorolt szörnyűségek elő sem fordulhatnának, hiszen a beteg a szeretteitől megkapná a vizet, a pürésített élelmet, egyáltalán: azt a figyelmet, azt az odafigyelést, azt a szeretetet, ami elengedhetetlen a felépüléshez…   

Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!

eda-1952 2012-07-13 12:29

Akkor kezdj el már most arra spórolni, ha valami történik anyáddal (vagy anyósoddal), azonnal tudj fizetni valaki 24 órás ápolót! Mert ha -nem kívánom!- úgy jársz, mint én anyuval, akkor csinálod, ha tetszik ha nem, ha elhányod magad, akkor is, mert nem hagyhatod ott egyedül, hogy kínok közt pusztuljon, nyakig kakában. És ha nincs pénzed, nincs segítség, kórházból kiteszik, azt sem kérdik, van-e aki ellátja. Ha másik városban lakom, vagy a tudtommal műtéti napon nem megyek be hozzá, mert mondjuk dolgozom, akkor másnap símán kérnek neki egy mentőt és hazaviszik (járnitudás nélkül, jobbkarja nyakig gipszben), ahol egyedül élt. Mint az ugyan jóval fiatalabb, de egyedül, harmadik emeleten lakó kolléganőmet műtét után, fekvőgipsszel a lábán.

zöldparadicsom 2012-07-13 11:47

Tegyük hozzá, hogy olyan országban, ahol a betegek nagy része lázat sem tud csillapítani, felelőtlenség is lenne.

Borzasztó tájékozatlanok az emberek a saját egészségükkel, betegségükkel kapcsolatban, amíg ez nem javul, addig inkább a kórház. 

 

És köszönet mindenkinek, aki hálával gondol az ápolónőkre, ápolókra.  Mostanában úgyis csak bkva voltam... ahol én dolgozom, 40 ágy van, ebből napi 5-6 friss műtétes. Délelőtt ketten vagyunk, délután, éjszaka, hétvégén műszakonként 1 ember... és itt nincs sürgősségi, ha mentő jön, közvetlenül oda hozza a beteget. Elmegyek a laborba, az 5 perc. Igen, annyi idő alatt rengeteg minden történhet... de szeretem. 

Becky26 2012-07-13 10:19

Én nem is tudnám csinálni.

Mindíg felnéztem azokra,akik erre képesek.

Én a gyerekeimen és a férjemen kívül SENKIT nem lennék képes ápolni. A saját anyámat sem,mert soha nem voltunk olyan szeretetteljes viszonyban hogy ezt meg tudjam csinálni,a gondolatától is ráz a hideg. A gyerekeim meg a férjem az más, tiszta szívemből szeretem őket, nem kérdés, hogy bármi történne velük, mindent megtennék értük. Na de mást.... brrrr. Anyósomnak még egy puszit sem tudnék adni, nemhogy pelenkázni.

 

 

eda-1952 2012-07-13 10:09

Az otthoni ápolásnál is érdekes a pelenka felírás: a balesetis főorvos vagy háziorvos nem  írhatja fel, tehát a törés miatt mozgásképtelen beteg papirjaival el kell menni nőgyógyászhoz vagy urológiára, aki ad engedélyt a háziorvosnak egy megszabott időre, hogy felírhassa. Ez igazából akkor jó, ha az ápolónak nincs házastársa és egyedül van a beteggel.

eda-1952 2012-07-13 10:00

"És lehet próbálkozni:

- pelenkázással

- a hozzá tartozó szakszerű mozdulatok elsajátításával

- a betegmozgatás mikéntjével

- ágyazás úgy, hogy az ágyban marad a beteg

- ágyban fürdetés úgy, hogy az ágyban fekszik a beteg és nem lesz lucskos minden

 

- infúzió, injekció eleve szakfeladat, és azt nem lehet otthon beadni, csak szakápolási engedéllyel"

Próbálkozni? Meg sem kérdezik, hogy akar-e az ember próbálkozni, vagy tudja, ismeri a dolgot és képes-e rá...Anyum két évvel ezelőtt 86 évesen leesett a lépcsőn. Másnap meg akarták operálni a szilánkosra törött jobb karját, elő is készítették a műtétre, aztán megjelent egy doki, aki közölte vele, hogy mégsem lesz műtét, mert másként gyógyítják. A másként azt jelentette, hogy másnap hazaküldték. Senki nem kérdezte meg tőle, vagy tőlem, amikor érte mentem, hogy van-e valakinek módja ápolni, kiadták az ujjaitól a válláig begipeszelt kézzel 2 hét múlva, erőteljes követelésemre még egyszer megröntgenezték és rájöttek, hogy sorry, a szeméremcsontja is törött. Illetve a sorry, nem hangzott el. További törésekre  a gyógytornász jött rá. A következő 4 hónapban feküdt. Itt ültem a gép előtt és kértem segítséget eüs ismerősöktől, hogy ugyan hogy kell egy nálam 20 kilóval nehezebb beteg alatt lepedőt cserélni, mit csináljak, hogy ne legyenek felfekvései. Egyszer megmutatta az asszisztens, onnan kezdve 4 hónapig minden nap szúrtam a hasát. És mesélhetnék a pelenkázás örömeiről is. Meg arról, mit tesz 4 hónap fekvés egy addig szellemileg teljesen friss, egyedül élő 86 évessel.

Ja, tulajdonképpen táppénzcsaló voltam.

mamóka 2012-07-13 09:33

Még annyit, mindenki gondoljon bele, hogy milyen lenne felnőttként, hogy pelenkázni kell és akármilyen közeli hozzátartozója is, kimossa a kakából...

Lillaréka 2012-07-13 09:26

én is sokat voltam kórházban,nagyon kevés a nővér,úgy osztják a betegeket,hogy legyen a szobában járóbeteg,aki kiszolgálja a súlyosabbakat,ez sem túl jó,mert a kórházban azért mindenki beteg,egy nyűgös,időssel egy szobában,aki ugráltat egész nap,

 

 

 

Igen!

én is igy voltam. 3 öreg nénikével, aki közül az egyik nem is nagyon tudott felkelni.

szellemileg teljesen épek voltak. jókat lehetet velük beszélgetni. De én szaladtam nővérért, ha kellett. 

mert persze hiába a csöngetés, ha az az egy szem nővér az osztály másik felén mosdat éppen egy másik beteget.