Berg Judit: Megérzem, mikortól válik igazzá a történet

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Volt egyszer egy kalandvágyó egér, Rumini... meg egy Maszat nevű kisfiú, és nemsokára megismerjük a Lengemesék hősét, Füttyös Vilkót is. Ők mind kortárs mesehősök, egy négygyermekes fiatal nő mesél róluk, velük, a gyerekeknek.
Írta: | 2012. 07. 06. |

Kövess minket!

f Ajánlom
– Az én fiam még nem a könyvein nőtt fel, így más szemmel olvastam például a Rumini-történeteket. Az első szó, ami eszembe jut róluk, az a kaland...
– Nyughatatlan, folyton újat kereső ember vagyok, szeretem a váratlan dolgokat, szeretem meglepni a környezetemet, és most nem ajándékokra gondolok elsősorban. Ráadásul élénken él bennem a gyerek Juditka, aki kaszkadőr akart lenni, és örökké kalandregényeket olvasott. Pontosan emlékszem, milyen mondatok, fordulatok kötöttek le, és miket untam.

– Az ilyen gyerekre azt szokták mondani, fiús kislány. Hol voltak a lányregények?
– Olvastam én azokat is, de alapvetően verekedős, fiúkkal barátkozó, nem babázó kislány voltam. Világéletemben úgy képzeltem, hogy fiaim lesznek, akikkel harcos, lovaglós játékokkal múlatjuk majd az időt. Aztán – még a kisfiam előtt – született három lányom, és nem is értettem, hogy történhetett ez. Persze boldog lányos anya vagyok, de ha gyerekkoromban kérdezték volna, mire vágyom, azt mondtam volna: miért nincs egy bátyám, akinek méltó partnere lehetnék?! És miért nem születtem Robin Hood korában, hogy a bandájába tartozhassam?! Ha nem is Robin, de legalább egy közülük.

Berg Judit: Megérzem, mikortól válik igazzá a történet

– Ahogy olvastam az életrajzát, abban rengeteg minden van, tolmácstól a recepciósig. Vagyis kalandos életben volt része.
– Mondjuk úgy: félig-meddig. A legnagyobb gyerekem az egyetem alatt született, vagyis én szakdolgozatot is éjszaka írtam. Maradt bennem egy kis hiányérzet, hogy kihagytam azt a fiatal felnőttkort, amikor már szabad az ember, de még nem felelős. Most, hogy a gyerekek már nagyobbak, végre pótoljuk a hiányt: sokat járunk a férjemmel színházba, néha kettesben is elutazunk, sőt én időnként hátrahagyok csapot-papot, beleértve a férjemet is, aki nem szeret táncolni, és elmegyek egy buliba a barátnőimmel.

– Gyerekkorában kezdett írni?
– Rengeteg történet forgott folyamatosan a fejemben. Például úgy aludtam el, hogy új és újabb Robin Hood-epizódokat találtam ki. De csak fejben. Életem első komoly és nagy ívű elbeszélő költeménye is az enyészeté lett, mert nem írtam le. Zongoraórára menet mindig végigmondtam magamban, aztán költöttem hozzá pár új versszakot. Emlékszem, ez volt a címe: A gyöngyhajú lány.

– Ez mintha ismerős volna...
– De nem nekem! Saját, eredeti költemény volt. Azért sem írtam le, mert azt hittem, hogy örök életemre belém ivódott, kitéphetetlenül. Aztán egyszer két hétig nem mentem zongoraórára, és az utolsó sorig elfelejtettem.

– Vagyis ezek a történetek csak a „belső mozi” számára készültek.
– Amit először leírtam, már egyetemista koromban, az egy gyerekszíndarab volt. Az anyukám színjátszókört indított abban az általános iskolában, ahol tanított, és elég gyorsan kiderült, hogy meghúzott Molière-ekkel nem boldogulnak a hatodikosok. Más gyerekdarab viszont nem volt, főleg olyan, amiben csellengő lakótelepi gyerekek, tizenöt fiú és hat lány kiteljesedhetett volna. Anyu, hát Artúr király és a kerekasztal lovagjai! – mondtam. – Abban lehet vívni, harcolni, van benne romantika...! Majd én megírom, és lesz benne rövid szerep, hogy Zsoltika is meg tudja tanulni. Ez volt az első, a rendezésében is részt vettem.

– Élvezte?
– Nagyon! Tulajdonképpen ennek hatására találtam ki, hogy felvételizem dramaturg szakra, vagy esetleg külföldön tanulok ilyesmit. Gyerekszínházzal és tanítással akartam foglalkozni. Csak hát akkor lettem várandós, ráadásul viszonylag gyorsan kiderült, hogy fel kell készülnöm: egyedül kell eltartanom a kislányomat. A színművészetiről le kellett mondanom, jobb híján újságíró lettem egy időre. Szerencsére a férjemmel, Tamással gyorsan egymásra találtunk a válásom után.

– Végül is az újságírás is írás…
– De én abban nem tudtam átütő lenni. A találkozásokat és a beszélgetéseket szerettem, de nem voltam elég ügyes. Akkor meg minek? Inkább azt akartam, hogy valamiben annyira jó legyek, hogy arról írjanak az újságok.

Hulej Emese
Hulej Emese

– Úgy tudom, az első mesék Lilunak, a nagylányának íródtak.
– A Hisztimesék, igen. Az én lányom még alig beszélt, de már nagyon tudta, mit nem akar. Elég nehéz volt akkor az életünk a sok feszültség miatt. Így hát a problémás helyzetekben meséltem egy kislányról, aki nem akart reggelizni, bölcsődébe menni, nem akarta bevenni az orvosságot. Miközben a mesét hallgatta, észrevétlenül történt meg vele mindaz, ami ellen ordítva tiltakozott. Tulajdonképpen kettőnkért, a túlélésünkért meséltem.

– Más mesélni és más leírni ezeket a meséket.
– A barátnőm férjének volt egy könyvkiadója, ő mondta, hogy neki ezek annyira tetszenek, írjam le. Jó, leírtam. És ahogy dolgoztunk rajta, ahogy alakult, szerkesztgettük, egyszer csak megéreztem: ez az! Én ezt akarom csinálni! Az első Könyvhéten összesen két könyvet dedikáltam, az egyiket az apukámnak. Hat év múlva, az ötödik Rumini megjelenésekor már két és fél órás sor állt hozzám...

– Rumini hogyan született?
– Még a Hisztimesék megjelenése előtt kezdtem róla mesélni az akkor nagycsoportos Lilunak. Ez lett a kedvence, állandóan kérte: „Anya, ruminizzünk!” Csakhogy új kalandokat egyáltalán nem könnyű kitalálni, gondoltam, leírok neki néhány történetet karácsonyra. Ezekből lett az első kötet.

– Van mesélő szülő, olyan is, aki leírja. Még olyan is, akiét kiadják. De mi kell ahhoz, hogy valakinek ez legyen a hivatása?
– Nem tudom, mondhatom-e, de kell tehetség... Én nagyon megérzem, mikor válik igazzá a történet, a párbeszédek, a jellemek. Forgatom magamban, picit így alakítom, picit úgy, és egyszer csak azt érzem: ezt nem is én találtam ki, ez így történt, én már csak a krónikása vagyok. Na, akkor szabad csak leírni. Ennek a pillanatnak  a felismerésében vagyok jó.

– Ennyi?
– Kell még szorgalom, lelkesedés, elhivatottság. És stilisztikai érzék, hogy az irodalmilag igényes mondatok az élő nyelv látszatát keltsék. Sok kéziratot kapok anyukáktól, látom, hogy ez az, amit kevesen tudnak.

– Meg lehet-e élni abból, ha valaki sikeres mesekönyvíró?

– Igen, ha már van bizonyos mennyiségű könyve, és azok jól fogynak. Abból már befolyik annyi jogdíj, ami mellett nem kell mást keresni. Én a magam huszonöt könyvével már elmondhatom ezt.

– A gyerekei egyszerre múzsák és kritikusok?
– Komoly ihletforrást jelentenek. Segítenek megtalálni azokat a pontokat, amelyek valószínűleg más gyereket is érdekelnek. Az is érdekes, hogyan reagálnak, ha felolvasok valamit. Mennyire kérik a folytatást, abbahagyják-e egymás rugdosását, hogy ki ülhetett éppen anya mellé.

– És ha kinőnek a múzsakorból?
– Vilmos még csak négy és fél éves, van időm bőven. De egyre inkább érdekel az ifjúsági regényírás és a felnőtt irodalom is.

– Mennyit jár olvasótalálkozókra?
– Múlt héten három helyen voltam, előtte is, de ez ritka. Általában heti egy találkozót vállalok, és már csak 2014-re van hely a naptáramban.

– Gyerekszínházat akart, és tessék: a Ruminit játsszák a Magyar Színházban, részt vett a színpadra állításában. Van négy gyereke, jó férje. Az élete kereknek, egésznek tűnik.
– Volt egy időszak, amikor legalább ennyi energiát fektettem abba, hogy végezzem a munkám, éljem az életem, de nem a saját pályámon voltam. Hogy ezt megtaláltam, azóta érzem úgy, mintha egyengetnék az utamat, és az arra kanyarodik, amerre menni szeretnék. Az anyukám ilyenkor felfelé mutat, és elmondja, hogy ugye tudom, ki vigyáz rám. Én nem vagyok hívő, mégis úgy érzem, hogy minden irányból csak a támogatást kapom. Amit nagyon szeretnék, az megvalósul, amire vágyom, az előbb-utóbb megtörténik. Igen, azt gondolom, hogy irigylésre méltóan jó nekem.

(Berg Judit Mesék a nádtengerből című írását a Nők Lapja 60. oldalán találják meg a gyerekek.)

Címkék: mese me
Olvass tovább

Hozzászólások