Jutalomkönyv: igen vagy nem?

„Ferkó most ötödikes, jó tanuló, a tanárok általában szeretik, ahogy a tanító néni is szerette, és ő is szerette a tanító nénit. Mindenből jelese van, kivéve a matematikát. Szavalóversenyeket nyer, amiért tavaly kikerült az iskola büszkeségtáblájára. Azt mondták, hogy ez nagy ritkaság, ott általában csak ötödikestől felfelé szerepelnek gyerekek. Tavaly év végén jutalomkönyvosztás volt, és a kisfiam úgy tudta, hogy ő is kap egyet, a szavalóversenyen elért eredményéért. De aztán mégse kapott. Mikor vége volt a könyvosztásnak, és őt nem hívták ki, rémülten néztem rá és láttam, hogy halálsápadt. Szótlanul jött haza, és a zokogása csak otthon tört ki. De akkor megállíthatatlan volt. Elátkoztam magamban az egész jutalomkönyvosztást, amihez már előtte sem volt sok bizalmam, mert már láttam a lányom osztályában is – ő már hetedikes –, hogy milyen szomorúan jönnek ki azok a gyerekek, akik talán joggal várhattak volna jutalmat, de nem kaptak. A lányom minden évben kapott, és hatodikos volt, amikor először mondta nekem, hogy ő nem is örül a könyvnek, mert Éva, a barátnője nem kapott, és ez szerinte igazságtalan. Szóval már voltak tapasztalataink a jutalomkönyvek körül. Mint később kiderült, volt egy kis vita a fiamat illetően a tanárok között, volt, aki szeretett volna neki is adni, de volt, aki arra hivatkozva, hogy matematikából »milyen rossz«, ezt mereven ellenezte. Azóta kiderült, hogy diszkalkuliája van, és fel is mentették az osztályzás alól, de a matematikatanár azt mondja, hogy ha a bizonyítványba ő nem is írhatja be, azért év közben osztályozza. Ez is sok keserűséget okoz. Minden rossz jegy újabb megszégyenítés. Ebben az évben is nyert szavalóversenyt, még magasabb szinten, sok dicséretet is kapott az iskolában – de a jutalomkönyv! Hát ezért rettegek. Kell ez? Jó ez? Nem lenne elég a szóban kifejezett elismerés?”
 
Jutalomkönyv

Jutalom, büntetés – mindig rosszul működő pótszerek. Ha valódi érzelmi, valódi személyes kapcsolat van gyerek és szülő, gyerek és tanító, tanár között, akkor a szülő – vagy a tanár – érzelmi reakciója (megbántódása, elszomorodása), melyet nem is kell mindig szavakban kifejeznie, erőteljesen hat a gyerekre. Ugyanígy a négyszemközti beszélgetés, amiben nincs szükség sok szóra a felnőtt részéről, inkább csak értő hallgatásra, meghallgatásra. Minderre persze ma nincs türelmünk, nincs időnk. De visszatérve a jutalomkönyvhöz vagy a tárgyi jutalom egyéb formáihoz: ezek mindig igazságtalanok valakivel szemben, és nem csak azzal szemben, aki nem kapott „jutalmat”. De itt még másról is szó van. „Mit tudsz?” – ez a jó iskolák jó kérdése. Jól faragsz? Szépen tudsz fütyülni? Énekelni? Táncolni? Futni? Ugorni? Verset mondani? Szabadon festeni? – ez mind jelentős és önmagában méltánylandó érték. Semmi köze ahhoz, amit a gyerek nem tud. „Na, nézzük, mit nem tudsz?” – ez a rossz iskolák rossz kérdése. Friss kutatásokból úgy tudjuk, hogy a legtöbb, amit az iskola adhat, az érzelmi biztonságban kifejlődött önbizalom. Ez biztosítja az életben a szükséges rugalmasságot, a stresszek eltűrését és a sikeres továbblépést. Aki nem tud számolni, mert ez a képessége hiányzik, az ne számoljon, illetve számoljon, ahogy tud, üljön ott velünk a matematikaórán, de semmiképpen ne értékeljük negatívan. Elfogadjuk, hogy aki féllábú, az nem tud futni? Hogy aki kar nélkül született, az nem tud kötélre mászni? Akkor miért nem fogadjuk el az ehhez hasonló, csak kevésbé látványos hiányok következményeit? (Tegyük hozzá, a hiányokért a természet általában kárpótol…) Van, aki verset nem tud tanulni, mondatot nem tud elemezni, számokat nem tud megismételni, mert a rövid távú, úgynevezett munkamemóriája, ez a „tárolóhely” nem működik. Más agyi részek próbálják átvenni ezt a funkciót, de persze nem megy úgy, mint annál, akinek ilyen sérülése nincs. És a gyerekek megértik, ha ezért „kivételezünk”, ha mi, felnőttek meg vagyunk győződve az igazunkról. Nagyon értelmes
gyerekek fakadnak sírva, mert már előre pontosan látják, hogy mi az, amit nem tudnak, és igen, szorongásuk még tovább rontja teljesítményüket.