Zorán: Kerek születésnap, de nincs megállás

– Hetvenéves? – kérdezi a legkisebb lányom. – Nem érdekes, az a lényeg, hogy jó a zenéje! – teszi hozzá rögvest. Nem lepi meg a hír, hiszen Zorán már túl volt a hatvanon, amikor ő kiskamaszként eszmélni kezdett. Engem viszont tépelődésre késztet a születésnap. Eszembe jut, hogy gyerekkoromban a hetvenéves Feri bácsi olyan kövér és örök-beteg volt, hogy féltem tőle. – Zorán szerencsés, srácos alkat, tán elhízni sem fog soha, és a dalait korosztálytól függetlenül szeretik – gondolom magamban, míg egy budai emelkedőn hajtok fölfelé, hogy elérjek Zorán és Barbara (Hegyi Barbara, a felesége) barátságos házához. Eszembe jut az is, hogy nehezen tudtuk összehozni e találkozást. Mert dolgozott, reggel, este és éjszaka. E gondolatok szülik az első kérdést, miután átverekszem magam a háziak szerint békés – számomra ijesztően tekintélyes – Dió kutya kordonján, és letelepszünk a napfényes nappaliban.

– Meddig lehet bírni ezt a tempót?
– Tavaly rengeteget dolgoztam azért, hogy az új lemezem és a Papp László Arénában tartandó fellépésünk jól sikerüljön az év végén. Akkor arra gondoltam, hogy ezután egy nyugalmasabb időszak kezdődik, de tévedtem. Amúgy a koncerten nagy volt az öröm. Tízezer ember jött össze az Arénában, az egész műsort együtt énekelték velünk, a ráadás számokat állva tapsolták végig. Jólesett eltelni a közönség szeretetével, de megállni ezután sem lehetett, hiszen a kiadók pontosan tudták, hogy közeledik a születésnapom. Tehát márciusban megjelenik a koncert anyagából összeállított CD és DVD, szóval megy a verkli tovább.

– Nincs időd a korodon tépelődni.
– Egy kerek születésnap persze mérföldkő, de nem foglalkoztat különösebben. Élem az életem, ugyanúgy, mint eddig. Továbbra is élvezem, imádom a munkámat meg a vele járó életformát. Ebbe nőttem bele kölyökkorom óta, emiatt hagytam abba a Műszaki Egyetemet a testvéremmel, Dusánnal együtt, és azt gondolom, hogy addig fogom folytatni, amíg a zenélés örömet szerez. Nemcsak nekem, hanem azoknak is, akik hallgatják, és eljönnek a koncertjeimre. Egyébként nincs ebben semmi különleges, hiszen a hasonló korú világsztár kollégáim is rendületlenül zenélnek: Leonard Cohen hetvenhét múlt, de az elmúlt években végigturnézta a világot, és mostanában jelent meg az új lemeze. Folyamatosan játszik Eric Clapton is, noha egzisztenciálisan biztosan nem szorul rá ő sem. A zene ma már nem egy-egy korosztálynak szól, minden stílus megtalálja a maga közönségét. Ha valaki rákattint egy számra az interneten, legtöbbször fogalma sincs, hogy mikor született a dal, és hány éves az előadó, egyszerűen csak tetszik neki, vagy ha nem, hát továbbkattint.

– Amikor 1998-ban, nyolcévi újságírói múlttal a hátam mögött interjút készítettem veled, sokkal keserűbbnek és öregebbnek tűntél.
– Két évvel az akkori találkozásunk előtt halt meg a feleségem, Éva, én pedig kettesben maradtam a tizenkét éves lányommal, Sandrával. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom felnevelni egyedül, egyáltalán, alkalmas leszek-e arra, hogy okosan alakítsam egy kiskamasz jövőjét. Nagyon nehéz periódus volt, de szerencsémre sok segítséget kaptam a barátaimtól, valahogy magától értetődő volt számukra, hogy mellém álljanak a bajban. Ma is hálával gondolok rájuk. Amúgy Sandra rövidesen végez építészmérnökként…

– Ő mit szólt a második házasságodhoz?
– Nagy drukkere volt Barbarának, aki már nyolc éve a feleségem. Szerencsés vagyok. Ők ketten igazán jól kijönnek egymással, én is nagyon jóban vagyok Rozival, Barbara lányával.
(Itt tartunk, amikor belibben Barbara, és közli, hogy indulnia kell, de Zorán az interjú végeztével megtalálja az ebédjét a konyhában.)
– Nők között élem az életem – mondja Zorán nevetve –, és ezt nagyon élvezem. Én csak akkor tudok szabadon repkedni, ha van egy fészek, ahol biztonságosan landolhatok. Barbarával igazán jó házasságban élünk, remekül kiegészítjük egymást, ezért mindig jó hazajönni.

– Amióta édesanyám elköltözött abba a távoli, égi világba, gyakran meghallgatom a „Kell ott fenn egy ország” című dalodat. A legújabb lemezeden hasonlóan gyönyörű a „Ballada a mamákról”.
– Nekem és a dalok szövegét író testvéremnek meghatározó élmény volt az a szeretetburok, amellyel körülvettek a szüleink. A „Volt egy tánc” című dalunk az ő eseménydús életükről szól. Nagyon fiatalon, két kisgyerekkel kerültek el a hazájukból, Jugoszláviából, először két évet Prágában éltünk, utána következett Magyarország. Aztán a papánkat letartóztatták mint kémet, és csak Sztálin halála után szabadult. Apánk börtönévei alatt mindenünket eladtuk, de nem ment tönkre a családunk. Még inkább összekovácsolódtunk a bajban! Édesanyánk vigyázott ránk, volt kibe kapaszkodnunk.

– Az új, Kóló című lemezeden feltűnnek szerb ritmusok, motívumok.
– Nem találtunk ki előre semmit, a szlávos zenék menet közben kerültek a lemezre. A gyökereinket sem most akartuk feltárni, hiszen apánk sokat mesélt a szülővárosunkról, Belgrádról, és a rokonainkkal tartottuk és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ma is jól beszéljük az anyanyelvünket, de mivel kissrác korunk óta itt élünk Magyarországon, szinte minden ideköt bennünket. Egyébként tudod, mi a kóló? Kézen fogva, összekapaszkodva, táncban kifejezett közös öröm.

– Hiánycikk az öröm. Ezért tetszik a dal és a szöveg is: „Amikor a banda ezt a kólót játssza, mosolyog az isten, közénk áll egy táncra…”
– Olyan világban élünk, amelyben az összekapaszkodás öröme ritka kincs. Dusánnal és Presser Gáborral ezért is döntöttünk úgy, hogy a Kóló legyen a címadó dal. Az állandó egymásnak feszülések korában beteg lesz az ember lelke is, erre pedig az egyik legjobb gyógyír a közös öröm. Bízom benne, hogy ezt sokan meghallják…

– Üzenet?
– Nem üzenünk mi senkinek. Egyszerűen csak megírjuk, megzenésítjük, elénekeljük az aktuális gondolatainkat. A rendszerváltáskor megijedtünk, hogy a sorok közé írt beszólások, fricskák elvesztik a jelentőségüket. Hiszen nem lesz már cenzúra meg betiltás, de azóta kiderült, hogy Dusánnak nem kellenek korlátok ahhoz, hogy az élet dolgairól jobbnál jobb szövegeket írjon. Noha magánemberként én is figyelem a politikát, és amolyan felcsattanós szerbként reagálok a mindennapi hülyeségekre, de a zenénkkel nem akarunk politizálni. Inkább a pillanatnyi viharokon túlmutató bánatokat, örömöket, szép és kevésbé szép pillanatokat próbáljuk megénekelni. Amúgy azt gondolom, hogy az igazi művészet sosem keresheti a hatalom kegyeit. Csak a kritikus alapállás lehet hiteles, és ezt az okos hatalomnak többre kellene becsülnie, mint a szolgai hűséget. Persze vannak más jó témák is: a barátság és a szerelem, az emberi esendőség és a kiszolgáltatottság, a remény, a hit, az együttérzés, a hétköznapok szürkesége meg az ünnepek varázsa. Hálás vagyok a sorsnak, hogy zenész lettem, és minderről énekelhetek. Szóval, jól érzem magam a mostani bőrömben, és ez a legszebb születésnapi ajándék.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Retro képgaléria a Malévról
• Lehet-e kettőt szeretni?
• Exkluzív: videó Zorán címlapfotózásáról
• A klímatudatos konyha
• Péterfy Bori: „Meglepően jól érzem magam itthon a gyerekkel!”
• 10 takarékos tipp az élelmiszerlábnyom csökkentésére
• Olcsó és isteni! – 3 finomság burgonyából
• Nincs türelmem játszani a fiammal…

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!