A dohányzók jogait is védeni kellene

A hír: 2012 januárjától lényegében minden zárt légterű helyen tilos lesz a dohányzás; munkahelyen, éttermekben és kocsmákban csak szabad levegőn, illetve a bejárat előtt lehet rágyújtani.

Karafiáth Orsolya különvéleménye: Bár éppen leszokóban vagyok a cigarettáról (és nagyon remélem, hogy sikerül), nem vagyok a teljes tiltás híve. Mert ha a nemdohányzók jogaira hivatkozunk, ugyanakkora hangon kellene a dohányzók védelmében is szót emelni. Azt persze én sem tartom normálisnak, hogy egy szórakozóhelyre belépve arcon csapjon a füst, és bizony a legkeményebb dohányosok is ismerik az érzést, amikor már csak azért gyújtanak rá, hogy valahogyan kibírják… Szörnyű, amikor a pulóverünk, hajunk, kabátunk, és gyakran még az alsóneműnk is (odáig átszűrődik!) árasztja a megállt (megült, letapadt) dohányszagot. Ismerjük azt az illatnak bajosan nevezhető valamit, ami az ilyen helyeken nyitáskor megcsap.

Mintha az asztalok, a székek, a függönyök egyszerre lehelnék ki az előző este felszippantott bűzmennyiséget. Aki ilyen, állandóan szétfüstölt helyen dolgozik, nem csoda, ha üdvözli a tiltást. De mivel pontosan tudom, mit jelent a függőség, és azt is tudom, hogy mínusz negyven fokban, amikor arcomba süvít a szél, és valami meghatározhatatlan állagú hóképződmény, fagydarabka is kíséri, és kinn állunk valami hely előtt, hogy aztán logikusan másfél hétig betegen nyomjuk az ágyat: nos, ez sem felemelő. Annyira jó szellőzőrendszerek vannak már (sok helyet remekül füstmentesítettek – vagy legalábbis enyhítették a füstöt), és igen sok egyéb megoldás létezne a teljes tiltás helyett.

Tegyük hozzá, hogy valakikre biztosan jó hatással is lesz a dolog: például kevesebb fiatal fogja a rossz példát követni, kínos lesz cigizni, ahogy ez a tendencia már évekkel ezelőtt elindult. És kevesebb erős dohányos fog csak úgy, jobb híján egyik szálról a másikra gyújtani, csupáncsak a kényelmetlenségek miatt. Magamról is tudom, hogy télen (mert nyáron ugye, a kerthelyiségekben szabadabbak vagyunk) és külföldön radikálisan csökken az általam fogyasztott cigik száma. Egy időben a tilalmak a nyomomban jártak. Először Berlinben ért a sokk, éppen ott szilvesztereztünk (legalább négy éve ennek), és másnaptól nem lehetett a kocsmákban rágyújtani. Később persze enyhült a szigor, nagy ravaszul megalapították a dohányos klubokat, és ma már igen sok helyen azzal a módszerrel oldják meg a dolgot, amivel nálunk is kísérleteztek: a tökéletes szeparációval, ami mindenkinek szuper. Ahol dohányzol – fedett és meleg helyen –, ott nincs kiszolgálás, magadnak kell az italról gondoskodni, ám békében élhetsz a szenvedélyeidnek úgy, hogy a felszolgálók és a nemdohányzók érdekeit nem sérted. Szerintem ez lenne a követendő út, ez testesíti meg leginkább az élni és élni hagyni eszményét. Aztán Rómában is épp ott voltam, amikor bevezették a rendszert, és Londonban is. A legviccesebb az volt, hogy már nem is csodálkoztam, amikor az egyik svájci kantonban is épp akkor vezették be a tiltást. A kedvenc helyemen ültem, melynek neve Café Bar Fumare non Fumare (dohányzó/nemdohányzó) volt – nagyon nevettünk, hogy vajon megmarad-e a régi formában. (Megmaradt, csak éppen kint – mint ahogy a német példa mutatta, nincsen szerviz.) Mindig annak a megoldásnak a híve vagyok, amiben senki sem sérül akkorát.

A totális tiltás mindig ahhoz vezet (bármilyen ügyben), hogy egyszer csak megjelennek a totális kiskapuk (gondoljunk a dohányzóklubokra!). És akkor is ugyanígy beszélnék, ha már nem lennék függő, ebben száz százalékig biztos vagyok!