„Tizennyolc évesen mentem el otthonról. Egy fiúval, akit négy hete ismertem. Egy alföldi városba vitt, ott laktunk egy lakásban, amelyet ő bérelt. Egy hónap után az ismerőseivel kimentem Olaszországba. Azt mondták, megfelezzük a pénzt, amit keresek. Jó bulinak tűnt, és akkori fejjel fogalmam sem volt, mit csinálok. Kint álltam az út szélén. Egy lány megtanított a fontos szavakra, a kuncsaftokkal én egyeztettem. Néhány hetente bejelentkeztem a családomnál, persze nem árultam el az igazat, azt hitték, normálisan élek a barátommal. Szégyelltem magam, ezért inkább hazudtam. Két hónapig voltam kint, aztán hazahoztak. Itthon béreltek nekem egy lakást, ott folytattam egy másik lánnyal. Egy nap öt-hat férfi is jött. Mindenféle alakok. Volt, aki erőszakosan akarta, volt, aki undorítóan büdös volt. De nem lehetett nemet mondani, mert nem tudhattam, mikor bántanak. Persze akkor már nem akartam az egészet, főleg, hogy hamarosan kiderült: terhes vagyok. Elvittek orvoshoz, de már nem volt mit tenni, pedig a futtatóim mindent megpróbáltak: még azt is mondták, hogy drogozom és iszom. Amíg lehetett, tovább dolgoztam terhesen is, aztán nemsokára megszületett a fiam.

A családom örült a hírnek, gyűjtögették a babaruhákat, úgy volt, hogy meglátogatnak minket. Úgy éreztem, rendeződhet minden, persze a látogatást annyira nem erőltettem, de gyakran hazatelefonáltam, hogy jól vagyunk. A páromék közben már javában szervezték a következő utamat: a baba születése után egy hónappal kivittek Hollandiába. Az egyik szexnegyed kirakatában árultam magam. A pénzt a futtatóimnak haza kellett küldenem, gyakorlatilag nem láttam belőle semmit. Közben sokszor hazatelefonáltam az élettársamnak, érdeklődtem a fiam után, megvan-e mindene, eszik-e rendesen. Azt hittem, megbízhatok benne, de csak elköltötte a gyerek után járó pénzt. Két hónapot töltöttem kint, de mire hazajöttem, a baba már nevelőszülőknél volt. Be kellett vinni a kórházba, aztán intézetbe adták, onnan pedig kis idő múlva nevelőszülőkhöz került. Amikor a gyámhivatal kihallgatott, az élettársam végig ott ült mellettem, egy szóval sem mertem utalni arra, hogy mibe keveredtem. Édesanyáméknak persze nem mertem elmondani, hogy elvesztettem a kisfiamat, folyamatosan tovább hazudtam. Csak hónapok múlva tudták meg otthon, hogy valójában nevelőszülőkhöz került a baba, amikor édesanyám már mindenkit mozgósított, hogy kiderüljön, mi történt a gyerekkel. Egy idő után ugyanis rájött, hogy nincs velem – gyanússá vált neki, hogy mindig néma csend volt körülöttem, amikor telefonon beszéltünk.

Én tényleg mindent megpróbáltam, hogy visszakapjam a gyerekemet: normális munkát kerestem, albérletet, mert ahol addig éltünk, nem volt alkalmas a baba nevelésére. De nem sikerült, és ahogy teltek a hetek, egyre reménytelenebbnek tűnt az egész. Jött a barátom unokatestvére, elvittek egy másik városba, ahová csak pár ruhát vihettem magammal. Kezdődött minden elölről, de ezúttal még erőszakosabb emberek kezei közé kerültem.

Az új főnök egy cseppet sem kímélt: ütött-vert, hogy még egy pillanatra se forduljon meg a fejemben a gondolat, hogy szökni próbálok. Volt ott még egy lány, aki dolgozott nekik, egy egész család élt meg kettőnkből. Megjártam Németországot, Ausztriát, közben több ezer eurós bírságot halmoztam fel. Éjjel lehet ugyan Bécsben legálisan dolgozni, hetente frissített orvosi igazolással, személyivel, csakhogy sokszor papírok nélkül kiküldtek nappal is. A rendőrök meg bevittek. Volt, hogy három hetet ültem. Amikor hazajöttem, a futtatóimnál laktam, akik minden lépésemet figyelték: amikor telefonáltam, ott ültek mellettem, amikor a fiamhoz mentem a gyámhivatal irodájába, ketten kísértek el, nehogy kísértésbe essek, és szabadulni próbáljak.

A gyerekek szobájában aludtam, hallották, ahogy az apjuk ordítozott velem. Tudták, hogy miért vagyok ott, mit csinálok, pedig még kicsik voltak, tíz év körüliek. Csakhogy ebbe a világba nőttek bele. Hihetetlen, de természetes volt számukra az egész, amitől én folyamatosan rettegtem. Nem szívesen emlékszem vissza arra az időszakra, amikor újra kivittek Olaszországba. Az út szélén, a sötétben nemegyszer szakították le a táskát a vállamról. De az is megtörtént, hogy pisztolyt fogtak a fejemhez, mert nem akartam odaadni a pénzem. Sírva könyörögtem, hogy ne bántsanak, mert vár otthon a kisfiam. És nem ez volt az egyetlen eset, amikor azzal fenyegettek, hogy megölnek. A futtatóim persze nem hittek nekem, rám támadtak, hogy elloptam a pénzüket. Ilyenkor sosem úsztam meg verés nélkül. Közben még telefonokat, bankhitelt is felvettek a nevemre, és a többszöri okmányhamisítás miatt a bíróság egy év felfüggesztett börtönre ítélt. Nemrég zárult le az ügy. A futtatóim persze ezt is megúszták büntetés nélkül. A szembesítéskor tagadtak mindent.

Négy év után újra otthon

Aztán valamivel több mint két évvel a kisfiam születése után újra terhes lettem. Tudom, hogy nagy felelőtlenség, de talán ez volt az egyetlen kiút számomra ennyi év terror után. Huszonegy hetesen hazaküldtek, miután a próbálkozásuk, hogy elvetessék a gyerekemet, kudarcba fulladt. Telefonáltam édesanyámnak, hogy hazamegyek, és viszek meglepetést is. Sokat beszélgettünk otthon, de nem faggattak, és annyira jó volt sok év után biztonságban érezni magam. Rengeteget gondolkodtam, és arra jutottam, hogy megtartom a gyereket. Azt éreztem, ha bizonyíthatok anyaként, talán rendeződik az életem. Otthon azonban nem maradhattam, nem fértünk volna el a kétszobás házban, ahol már így is hatan laktak. Hosszú távon semmiképpen. De édesanyám megnyugtatott, hogy amíg nem találunk helyet, velük maradhatok. Sürgős megoldás kellett. Mivel az albérletet nem tudtuk volna fizetni, reménytelennek tűnt a helyzet. Aztán édesanyám egyik, gyámhivatalnál dolgozó ismerőse felvetette az anyaotthon lehetőségét. Azonnal keresgélni kezdtünk. Egy Pest megyei helyen felvettek várólistára. Tudtuk, hogy akik futtattak, keresni fognak, ha megszületik a baba, és az első útjuk anyámékhoz vezetne. Az anyaotthonban pedig biztonságban lehetnék, annak a címét nem adják ki illetékteleneknek. Reménykedtünk, de tudtuk, hogy sokan várakoznak az otthon üres ágyaira. Édesanyám közben minden lehetséges helyen próbált segítséget kérni. Felkereste a falu lelkészeit, akikkel én is találkoztam. Jólesett beszélgetni: erőt és reményt adtak nekem, biztattak, és én elhittem, hogy képes vagyok új életet kezdeni. Aztán néhány héttel az elbeszélgetés után jelentkeztek az anyaotthonból, hogy felvesznek. Az egész család megkönnyebbült. Egy év haladékot kaptunk: addigra lehet, hogy megüresedik egy önkormányzati lakás, ahová beköltözhetek majd a picivel, és újra a családom közelében lehetek. Addig tanulnom kell, és bizonyítanom, hogy képes vagyok újrakezdeni.

Van remény

Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, de bele kell nyugodnom, hogy nem törölhetem ki ezt az időszakot. Az emlékek örökké megmaradnak. Amikor egyedül vagyok, rémképek gyötörnek, sokat sírok, de egyre többet beszélek a történtekről, és talán majd valamikor sikerül megnyugodnom. Megpróbálom helyrehozni az életemet, bebizonyítani, hogy már nem az a lázadó gyerek vagyok, aki egykor voltam. Tudom, hogy a családom mellettem áll, és ez erőt ad. Rengeteget köszönhetek nekik, hiszen azok után, ahogy viselkedtem, feltétel nélkül segítenek. Édesanyám majd egy évig járta a gyámhivatalokat, a bíróságot, elment az ombudsmanig, mire kihozta a fiamat, aki most végre otthon van, a saját családjában. Anyám a gyámja. Az egész család nagyon szereti őt. Bár fogalmam sincs, mit mondok majd neki, ha egyszer megkérdezi: ki az én apukám?”

Hasonló érdekes cikkeket olvashatsz a Marie Claire januári számában!