“Szenzációéhség mindig is létezett”

A parlament előtt van az a jogszabály-módosítás, mely szerint jogerősen elítélt bűnöző nem kérhet pénzt sem nyilatkozataiért, sem azért, ha könyvet vagy filmet készítenek az életéből. Winkler Nóra különvéleményében kifejtette, hogy a média legalább ennyire hasznot húz ezekből az esetekből. Für Anikó nem is érti, eddig hogyan működhetett ez a gyakorlat.

Für Anikó véleménye: Evidencia! Legalábbis számomra az a kitétel, hogy bűncselekmények elkövetésével ne lehessen anyagi előnyre szert tenni. Csodálkozom, hogy ezt csak most kívánják jogszabályba foglalni.
Gondoljunk csak bele: XY-nak nincs munkája, hiába próbálkozik régóta, sok helyen, sajnos nem mosolyog rá a szerencse. De látja ám a tévében, hogy Z, aki nemrégiben bukott le mint ál-biztosítási ügynök, épp most jelentette meg az e téren szerzett tapasztalataiból, kalandjaiból írt könyvét. (Persze nem ő írta, mert azért könyvet írni nem mindenki tud, aki akar, hanem egy… jó, nevezzük így, élelmes firkász lejegyezte neki a busás haszon reményében). A kötet hetek óta vezeti a bestsellerlistát, és a jogdíjak természetesen Z-t illetik. Meg a felhajtás, meg minden. Nos, ezt látván hogyan is gondolkodhatna szegény elkeseredett XY másként, mint hogy érdemes valami furmányos vagy jó véres gazemberséget csinálni, hiszen akkor sincs veszve semmi, ha lebukik. Egyrészt kosztot-kvártélyt kap – hát, a meccsre mondjuk nem mehet ki, ez fáj, de tévén azt is megnézheti –, másrészt keres valami nem analfabétát, akinek tollba mondja a bűnlajstromát. Ez majd szépen hoz a konyhára, sokkal-sokkal többet, mint a munkanélküli segély, vagy akár a minimálbér. No de kééérem! Ezt akárhogy is nézem, abszurd.

De ami ebben az egész – reményeim szerint most egyszer s mindenkorra megszűnő – jelenségben számomra a legriasztóbb, vagy inkább félelmetes, nem is a bűn és büntetlenség morális értékromboló része, hanem a szenzációéhségünk. A fajtánké. Ez a betegség, ami egy csapásra fényt visz a tekintetekbe, felgyorsítja a pulzust és adrenalint lök a véráramba. Új keletű volna? Nem hiszem! Egészen biztos vagyok benne, hogy anno az ókori görögöt is ugyanúgy felvillanyozta egy, az agorán elcsípett jó kis szaftos hír, mint napjaink pletykalapolvasóját. (A különbség talán az, hogy akkoriban nem léteztek direkt fórumok erre, ahol ezeket nagy tömegek számára lehet világgá kürtölni.)

A legnagyobb baj pedig az a bizonyos „van rá igény” – ahogy mondani szokták. Ez az emberi faj egyik legveszélyesebb csapdája. A „van rá igény”: Mert nincs benne sem részvét, sem empátia, sem épkézláb gondolat sem, ízlésről pedig már ne is beszéljünk. Csak sóvár kukkolás, szánalmas „tunkolás”.
Talán attól olyan érdekes, mert a saját életünket unalmasnak és kiszámíthatónak tartjuk?
És biztos, hogy ha Z történetesen nem biztosítási csalásról, hanem baltás gyilkosságokról íratja meg a könyvét, akkor még sokkal jobban fogy, mert az írónak, a kiadónak, de leginkább a vásárlónak sem jut eszébe – vagy ha igen, rögvest elhessegeti –, hogy éppen ő is lehetett volna az áldozatok egyike.
Vagy éppen ez benne a bizsergető? Ez a finom kis káröröm? Számomra mindenképpen gusztustalan és szomorú, és azt is tudom, hogy eme viszonyulással erős kisebbségben vagyok. Nekem másra van igényem.