Családokat ment meg az utcajogász

Aki péntek délutánonként átsétál a Blaha Lujza téren, találkozhat az „utcajogásszal”, aki egy „ingyenes jogi segítség hajléktalan embereknek” felirat alatt üldögél. Leültünk hozzá – ezúttal Ivány Borbála volt szolgálatban, később csatlakozott hozzánk a Város Mindenkié csoport tagja, Kis Tibor is. Vajon valóban képesek segíteni?

Ivány Borbála munka közben Fotó: Oroszi Beáta

Mit keres egy ügyvédi iroda az utcán?

I. B.: Sok ember egyszerűen fél elmenni egy irodába vagy hivatalba, viszont az utcán bárki számára elérhetők vagyunk – már egy éve, minden pénteken. Télen is tartunk ügyfélszolgálatot, de olyankor az aluljáróban vagyunk. Leteszünk egy asztalt, néhány széket, és várjuk azokat, akiknek szükségük van ránk. Az, hogy kint vagyunk, odavonzza az embereket. Olyanokat is, akiknek egyébként eszükbe sem jutott volna jogászhoz fordulni, pedig érdemes volna.

Nem egy szokványos munkakörnyezet… hogy bírják?

I. B.: Csak egy gondunk van: a hajléktalan embereket nehezebb utolérni, mert esetleg már nincs meg a telefonjuk, nincs állandó lakcímük vagy tartózkodási helyük… Ilyenkor az ellátórendszeren belül kell felkutatnunk őket.  Persze nem az a feladatunk, hogy a hozzánk fordulók után „nyomozzunk”, az ügyfél érdeke, hogy keressen minket.
K. T.: Az Utcajogász program nem pusztán jogi képviseletet jelent, mivel a csoport hajléktalan vagy volt hajléktalan tagjai is fogadnak itt ügyfeleket. Nemcsak jogi kérdésekben segítünk, hanem abban is, hogy hol lehet étkezni vagy szálláshoz jutni. Így sokkal közvetlenebb a dolog, mert nem „egy nagy ember mondja meg a tutit”, hanem egy ugyanolyan másik, mint ők, maximum egy kicsivel többet tud.
I. B.: Igyekszünk megtanítani a csoporttagoknak, hogy mit kell csinálniuk, illetve mondaniuk egy hivatalba lépve, hogyan kell fellépniük az esetleges rendőri túlkapások ellen, utazhatnak-e a buszokon, milyen szabályok érvényesek a közterületeken, például lehet-e ott aludni, utcazenélni…

Egy jogász mennyire képes beleélni magát egy hajléktalan helyzetébe?

K. T.: A jogi részével egy képzett szakember általában tisztában van, de „hajléktalanságból” ki kell kiképezni az új tagjainkat.
I. B.: Engem is hajléktalan emberek avattak be a személyes történetükbe és mondták el, hogy milyen problémákkal kell nap mint nap szembesülniük az utcán. Bennem is éltek a sztereotípiák arról, hogy a hajléktalanok koszosak, büdösek, isznak és nem akarnak dolgozni, holott a többségre ez egyáltalán nem igaz. Nagyon sok dolgozó, józan életet élő, értelmes, motivált és tenni akaró emberrel találkoztam. Nekem ez a munka nagyon sokat adott, érzékenyebbé és szélesebb látókörűvé váltam.

Kis Tibor Fotó: Oroszi Beáta

Vannak tipikus „hajléktalanproblémák”?

I. B.: A legtöbbször olyan gondjaik vannak, mint bárki másnak. Például meglopták, vita van az üresen hagyott lakással kapcsolatban, szeretne láthatást kapni a gyerekéhez, nem kapta meg a magánnyugdíjpénztártól járó pénzét… De vannak speciális ügyek is. Most volt egy esetünk, ahol felépítettek az erdőben egy viskót, de az önkormányzat kiadta a parancsot a lebontásra és a kiköltözésre.

K. T.: Ezt nem értjük, mert bár a jog szerint le kéne bontani, úgy véljük, ha egy ember felépített magának egy lakhelyet, ahol nyugodtan, mást nem zavarva él, akkor az érték, amit meg kell őrizni. Próbálunk ilyenkor hatni az önkormányzatra, de a nyilvánosság bevonása is segíteni szokott.

Mikor segített kézzelfoghatóan?

K. T.: A Koppány utcában ki akartak lakoltatni egy gyerekes családot. A kilakoltatás napján a csoporttagok kimentek a ház elé és nem mozdultak onnan, még a rendőrség is kijött. Az embereknek szimpatikus volt, hogy bebizonyítottuk: az önkormányzat valójában befalaztatná a lakást a kilakoltatás után, ezért ennek semmilyen társadalmi haszna nincs. A bíróság később tulajdonképpen elismerte, hogy jogosan tiltakoztunk, mivel csak szóbeli megrovásban részesültünk és a család is haladékot kapott.

Csak hajléktalanoknak tudtok segíteni?

Fotó: Oroszi Beáta

K. T.: Nehéz sorsú embereknek is. Most folyamatban van egy ügyünk, ahol egy háromgyerekes családanyát akarnak az utcára tenni, most az önkormányzatnál és a családsegítő szolgálatnál próbálunk nekik új otthont szerezni.
I. B.: Igazából azt szeretnénk, hogy az emberek a saját kezükbe vegyék az irányítást, és elkezdjék intézni az ügyeiket. Csomó eset van, amikor csak be kéne menniük egy hivatalba vagy a közműszolgáltatóhoz, és meg kéne próbálni megbeszélni a bajt, de gyakran idáig sem jutnak el. Félnek segítséget kérni. Ez érthető, mert a hivatalokban gyakran előfordul, hogy az ott dolgozók nem segítőkészek, csak „le akarják tudni” az ügyet, és elhajtják azokat, akiknek nem elég erős az érdekérvényesítő képességük.

Heti két órában vagytok kint. Ez mire elég?

I. B.: Ez egy úttörő dolog, amit meg kell honosítani a köztudatban, és ez időbe telik. Indulásnak ez a két óra jó, de vannak távlati terveink. Jó lenne, ha több jogász (jelenleg öten vannak – a szerző) csatlakozna hozzánk. Szerintem ez jó tapasztalatszerzési, tanulási lehetőség egy különleges csapatban.
K. T.: A két óra pedig csak a látszat. Fel kell rá készülni, az ügyeken tovább kell dolgozni hét közben, feladat van bőven…