“Az idős kor ne legyen mentség a bíróság előtt!”

A hír: Nem jogerősen felmentette a háborús bűntett vádja alól hétfőn a Fővárosi Bíróság Képíró Sándor volt csendőr századost. A 97 éves Képírót az ügyész azzal vádolta, hogy 1942. január 21–23. között, egy újvidéki razzia során az egyik járőrcsoport parancsnokaként közreműködött ártatlan civilek törvénytelen kivégzésében. Képírót a mentők hozták be a bíróság épületébe, mert egy hete kórházban van – a tárgyalóterembe is infúzióra kötve érkezett. Az utolsó szó jogán pszichológusa úgy tolmácsolta szavait: „Ártatlan vagyok, soha nem öltem, nem raboltam, a hazámat szolgáltam. 1996-ban azért tértem haza, mert Magyarország nélkül számomra nincs élet.” Az indoklás szerint 1942 januárjában a délvidéki megszállás után partizánmozgalom alakult ki a térségben, visszaszorítására a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter utasítására általános tisztogatást és razziát rendeltek el. Ennek során január elejétől több százezer ártatlan embert öltek meg, amit a katonai vezetés igyekezett titokban tartani. A döntés szerint nem valószínű, hogy Képíró, aki a magyar királyi csendőrségnél teljesített szolgálatot, erről tudott, mivel elhallgatták előle a történteket.

Én úgy gondolom, hogy van egy földi és egy égi ítélő bizottságunk. A földi maga az állam a törvényeivel és kiépült jogrendszerével (ami időnként lehet hézagos, résekkel és kiskapukkal teli), de attól még jog és törvény. Az égi „ítélő bizottság” pedig mindaz, amit az ember a köztes létben megél – én így hiszem, még akkor is, ha sokan úgy gondolják, hogy a test halálával a lélek útja is véget ér (bár vannak, akik a lélekben sem hisznek).

Leegyszerűsítve és szimbolikusan én úgy értelmezem a poklot és mennyországot, hogy mindez nem más, mint lehetőség arra, hogy megtapasztaljuk azt, amit másoknak okoztunk. Mindaz a fájdalom, bántás, rossz érzés, amit másnak/másban okoztunk, és lényünk legmélyéből nem bántuk meg (úgy gondolom, ez adhat feloldást), az lesz a mi poklunk. És mindaz az öröm, szeretet, erő, jó érzés, amit másoknak adtunk, okoztunk, ebből lesz a mennyországunk. Ez a „pokol” és „mennyország” már itt a Földön elkezdődik. Úgy hiszem, semmi nem múlik el nyomtalanul. A depresszió, önvád, lelkiismeret-furdalások, lelki és idegrendszeri zavarok és az ebből adódó megbetegedések már a földi pokol részei, ahogyan az életerő, egészség, szeretet megélése a földi mennyország részei.

Hogy ez az ember, a vádlott Képíró Sándor milyen poklokat élt meg eddig, nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy tagad. Jogos-e vagy sem, hogy neve rajta van a legkeresettebb náci háborús bűnösök aktuális listáján, a tárgyalás jelenlegi állása szerint még nem bizonyított. Ha igaz, amivel valakit vádolnak, akkor úgy gondolom, a legjobb, ha a földön is megkapja a rá reálisan kiszabott ítéletet. Semmiképpen nem jó, ha valaki nem bűnhődik meg a tetteiért. Következmények nélkül vétkezni minden szinten az igazság ellen való. Viszont jogtalanul meghurcolni valakit: szintén vétek.

A pszichológia azt mondja, a lélek úgy működik, hogy ha nem tud valamit feldolgozni (mert mondjuk nincs elég én-ereje konfrontálódni), akkor úgynevezett elhárító, védekező mechanizmusokat gyárt – tudattalanul. Ennek vannak fejlettebb és primitívebb szintjei. Ez utóbbihoz tartozik – többek között – a „meg nem történtté tevés”. Vagyis az illető egyszerűen nem emlékezik arra, amit tett, ami történt. Nem képes emlékezni rá. Attól persze az még ott van a mélyben és dolgozik. Tulajdonképpen az amnézia (ami egy másik ide tartozó jelenség) is egyfajta menekülés.

Ha valóban igaz, amit az ügyész állít, hogy Képíró Sándor csaknem negyven ember kivégzéséhez járult hozzá és ezzel háborús bűntettet követett el, akkor ezért még itt a földön számolnia kell. Az egy másik dolog, hogy ő magával mit rendez le és hogyan, ahogyan az is, hogy az égi ítélő bizottság mit mér rá, vagyis hogy éli majd meg odaát is a saját poklát. Nem gondolom, hogy ez alól bárkit is fölmenthet az, hogy az illető idős és beteg.

Ha bűnös, úgy gondolom, hogy ez a tárgyalás az ő későbbi vezeklését, bűnhődését is megsegíti.