Megnyílt az ország második gyerekhospice-háza

Korábbi cikkünk az ország első gyerekhospice-házának megnyitásáról…

A hír:  A méltóság és a szeretet háza
Az átadáson többen is hangsúlyozták, hogy a gyermekhospice-ház nem a szomorúság, hanem a méltóság és a szeretet háza. A modern, kétszintes épületben öt, a gyerekek kedvenc mesehőseiről elnevezett kórterem és számos kiszolgálóhelyiség kapott helyet.
Gyura Barbara, a Szemem Fénye Alapítvány elnöke köszöntőjében elmondta, hogy az alapítvány fő támogatójának, Galambos László helyi vállalkozónak a 150 millió forintos adománya nélkül nem készülhetett volna el Magyarország második gyermekhospice-háza. Pécsen, az év elején avatták az első ilyen intézményt, a Dóri-házat.(Híradó.hu)

Különvélemény Winkler Nórától

Nézem az átadásról készült videofelvételeket, kíváncsi vagyok hogyan szólal meg, hogy néz ki, egyáltalán milyen ember Galambos László, aki nemcsak egy ingatlant adott a gyerekhospice-háznak, hanem berendezésének költségeit is állta. Őszinte, ahogyan beszél, van benne egy olyan keresetlenség, néha kedves ügyetlenség, ami megnyugtató – nem egy kitervelt, más célokkal induló projekt, ahol a jófejség látszatát a jó ügy szponzorálása révén akarják elérni. Negyedik éve támogatja az alapítványt, és úgy tűnik, foglalkozik magával az adás jelentőségével, sokat beszélget Szenczy Sándorral, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjével, nekik milyen tapasztalataik vannak olyan katasztrófazónákban, ahol földrengések, árvizek életben maradt áldozataival dolgoznak.

Szép, ünnepi, megható a pillanat, elegáns ruhában állnak az avatóünnepségen a ház előtt, ami másnaptól működni kezd. Meghalni készülő gyerekek költözhetnek, hogy szépen, méltósággal töltsék utolsó földi hónapjaikat, családjaik pedig segítséget kapnak ebben a folyamatban. Semmit nem kell mondanom arról, mennyire fontos ez az intézmény, és az, hogy egy fiatal férfi, akinek semmilyen érintettsége nincs az ügyben – ez nagyon ritka, általában a helyzetek nehézségeit saját tapasztalatból ismerők kezdenek segíteni  – odaáll az ügy mellé. Ami mégis eszembe jutott és amit valamelyest saját tapasztalatból is látok, az az, hogy hosszú távon a civil szférának és az alapítványoknak mekkora segítség lenne, ha abban kapnának támogatást, hogyan menedzseljék magukat. Ma Magyarországon azok az alapítványok működnek a legstabilabban, ahol a vezető vállalati, üzleti életben szerzett tapasztalattal érkezik. Persze egy ilyen tudást piaci áron lehet csak megfizetni, ezért ez a kisebb szervezetek számára elérhetetlen. Ettől viszont gyakran fordul elő, hogy nagyobb támogatási lehetőségekhez jutnak – mint például egy ingatlan –, de annak hasznosítására, a napi működés finanszírozására nincsenek módszereik.
Ez nemcsak a civil szféra jellemzője – a vállalkozásoknak is csak egy része tud jól és dinamikusan fejlődni. Ahogyan léteznek olyan befektető cégek, amelyek kifejezetten kicsi, kezdő, fiatal csoportokat keresnek, ahol van egy-egy jó, pénzzé váltható ötlet és nagy energiák, de a profizmus, menedzsmenttudás még nincs, úgy lenne jó, ha ennek megfelelője a civil szférában is felállna.
Itt jellemzően sokkal komolyabb az elhivatottság, mint az üzleti szférában, az ügyért szinte életüket adó vezetőkkel. Ami nekik nehéz, hogy higgadt profizmussal működjenek a pénzszerzésben, tervezésben, felhasználásban. Holott őket hosszú távon életben tartani igazi társadalmi ügy, mert olyan funkciókat látnak el saját kezdeményezésben, ami, mint ez a második hospice-ház, a közösség ügyét szolgálják.