“Azt kell eladni, amiért a szívünk szakad meg”

Soma Mamagésa különvéleménye az Év Anyavállalatáról

Anya vállalkozik – mert a nők fele a gyes lejártával nem tud visszamenni a munkahelyére, mert a gyerekekkel kibővült család új, szabadabb, családbarátabb időbeosztást igényel, vagy egyszerűen azért, mert végre abból szeretne megélni, amit szívvel-lélekkel képes csinálni. A női vállalkozók igen gyakran kicsiben indulnak: sokszor egy évek óta űzött hobbiból lesz végül megélhetést nyújtó vállalkozás. Az Év Anyavállalata versenyt épp a kisgyermekeik mellett vállalkozásba kezdő anyukák számára hirdették meg, hogy a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá válhasson: a vállalkozói életforma nem csupán néhány szerencsés, gazdag férj árnyékában élő nőnek adatik meg. Az önállóság sokkal inkább olyasmi, ami bármelyikünk számára alternatívája lehet a gyermekgondozás évei után sokszor reménytelennek tűnő vég nélküli álláskeresésnek.

„Egy kis szarvas volt az első”

Fotó: szarvasmici.blogspot.com

Szarvas Mici, a verseny idei győztese így mesél erről: – Internetes fórumokon sokszor felmerült, hogy azért élhetek a babakészítő szenvedélyemnek, mert egy gazdag férj biztosítja nekem a hátteret. Nos, ez egyáltalán nincs így, életem Pálja buszvezetőként dolgozik, vagyis sajnos nem a milliomosok táborát gyarapítjuk. A vállalkozásomat sem úgy kell elképzelni, mint amiből jachtot veszünk, de annyit hoz a konyhára, amennyit egy fix állás hozna, ha a végzettségemnek megfelelően a pultban szolgálnám ki a vevőket, vagy adminisztrátorkodnék, esetleg egy laborban dolgoznék.
Mici először ruhákat varrt, később, a gyerekek számának növekedésével jöttek a játékok, babák, kedves figurák. – Volt egy szekrényem, telis-tele szerelemből összevásárolt kelmékkel, amelyekből játékfigurákat álmodtam meg. Szerettem volna végre elkészíteni, és gazdához juttatni ezeket a kis játékokat. Ekkoriban találtam rá az interneten arra a kézművespiactérre, ahol végül elkezdtem árulni a babáimat. Hamar kiderült, hogy a vevők nagyon szeretik az alkotásaimat, egyre több „miciségre” érkezett megrendelés. Az első figurám – nevemhez méltóan – egy kis szarvas volt, emlékszem, szinte beleszakadt a szívem, amikor be kellett csomagolni, és postára kellett adni. A mai napig beszélgetek a készülőfélben levő babákkal, és azt vallom: nem azt kell eladni, amitől meg akarunk szabadulni, hanem azt, amiért a szívünk szakad meg. Az ugyanis biztos, hogy jól sikerült.

„Meglátom az anyagot, és belelátom a babát”
– Egyszemélyes vállalkozás vagyok – meséli Mici –, magam csinálok mindent, az anyagok kiválasztásától a babák elkészítésén keresztül a postázásig és az adminisztrációig. Persze az utóbbi aprómunkákba azért időnként besegít a család, de a babakészítés fázisait képtelen lennék másnak kiadni. Úgy érzem, senki nem tud annyira „miciül” gondolkodni, mint én, én pedig nem tudom a kellő részletességgel elmagyarázni, mit is szeretnék. Maximalista vagyok, azt szeretném végeredményként látni, amit belelátok az anyagba. Az egész alkotásban épp az a legjobb, amikor meglátom az anyagot, és máris belelátok valamit – a férjem még el sem tudja képzelni, hogyan lehet ebből bármit is összehozni, de nekem már a szemem előtt lebeg a kész baba. Speciális megrendelésekre is dolgozom, úgy ismernek az interneten, mint aki plüssből bármit képes elkészíteni, akár sörényes hangyászt is. A legjobb mégis az, amikor a saját öntörvényű fejem után mehetek – van, aki szerint a figuráim hagyományosnak túl újszerűek, modernnek viszont túl hagyományosak. Micisek.

„Nincs agyuk, szívük van”

Fotó: szarvasmici.blogspot.com

Mostanában már nemcsak a neten, hanem vásárokon is találkozhatunk Mici portékáival: – Először rettenetesen féltem szemtől szembe találkozni a vevőimmel. Féltem, hogy valaki megkritizálja, fanyalogva méregeti majd az én szívem csücskeit, de szerencsére eddig csupa szeretettel találkoztam. Legutóbb egy láthatólag nagyon rosszkedvű vevő arcára csalt széles mosolyt a pultom, de olyan is volt, aki „kedvesen agyatlan tekintetűnek” nevezte a babáimat, és máris hozzátette: imádnivalóak, muszáj vennie egyet belőlük. Hát igen, nekik valóban nincs agyuk, nekik lelkük van, és óriási szívük. Az interneten is rengeteg kedves levelet kapok – meséli az alkotó –, sokszor kiderül, hogy a szülők nem is feltétlenül a gyerekeiknek, hanem maguknak rendelnek a babáimból. Amikor beneveztem a versenybe, és bejutottam a döntőbe, igyekeztem kicsit reklámozni magam, hiszen a közönség szavazatai döntöttek. Alig hittem el, mennyien kitették a szavazáshoz vezető linket az oldalukra, mennyien összefogtak értem. Szívet melengető érzés volt.

„A fiúk elkényeztetnek”
– A fiaim már jórészt önállóak – válaszolja Mici arra a kérdésre, hogyan tolerálja a család a vállalkozói életvitelt –, a 18 éves legnagyobbat nagyon érdekli, amit csinálok, segít, ötleteket ad. A 11 éves középső kevésbé érdeklődik, a hatéves legkisebb viszont aktívan részt vesz a „miciségek” tesztelésében, kritizál, kipróbál, tanácsot ad. Életem Pálja pedig képes fél éjszakát kotorászni az interneten, ha elfogy a spéci türkizszínű fonalam, de anyaglelőhelyekre is ráakadtam már általa. Vagyis nem panaszkodhatom, családom férfi tagjai elkényeztetnek. A műhelyem az alsó épületben van, így egy pillanat alatt leszaladhatnak egy pusziért, egy kis beszélgetésért. És hogy mi a vállalkozás hátulütője? A plüss pora, az időnkénti monotonitás, és az, hogy szigorú főnök vagyok: ritkán adok magamnak szabadságot. Ha elkap az ihlet, akár hajnalig is képes vagyok varrni, nem jár le ötkor a munkaidőm. De az nagyon jó érzés, hogy olyasmiből élek, amit nagyon szeretek csinálni.

Szarvas Mici a neten itt és itt is.