Hajléktalanokból világsztárok: “A szegénység kreatívvá tesz”

Vírusvideóval futott be az aranyhangú hajléktalan

Hogyan találtak rátok a francia dokumentumfilmesek Kongóban?
Papa Ricky: Renaud és Florent megismerték a muzsikánkat, és annak hatására kérdezték meg, hogy csinálhatnak-e egy filmet (a Benda Bilili film május 19-től lesz látható csak a Cirko-Gejzir mozi műsorán – a szerző) rólunk. Akkor én visszakérdeztem, hogy milyen filmet akarnak, amire ők azt mondták, hogy az életetekről. Mondták, hogy pénzük nem igazán van, ezért apránként fognak dolgozni, és annyit vesznek fel egyszerre, amennyi sikerül. Megígérték, hogy a film a mi problémáinkról fog szólni. Megszerzik a forgatáshoz szükséges papírokat, felvesznek dolgokat, ezeket megőrzik, és végül ebből majd összerakják – legalábbis akkor ezt mondták nekünk.

A film az első európai koncertekig követi a sorsotokat öt éven keresztül. Hogyan változott az életetek 2009 óta?
Papa Ricky: Mi először nem a film miatt jöttünk Európába, hanem már azelőtt meghívtak minket ide koncertezni a zenénknek köszönhetően, és ezek az első koncertek láthatók a Benda Bilili! mozi vége felé. Ezek a koncertek még 2009 nyarán voltak, de a filmet csak 2010-ben kezdték el játszani. Nagyon nagy lökést adott a 2010-es Cannes-i Filmfesztivál. Képzeld el, ahogy megjelentünk ott a vörös szőnyegen a sok elegáns ember között a tolószékeinkkel… (Nevet.) A bemutató nagyon nagy siker volt, és ez sokat lendített a hírnevünkön.

Roger Landu

Roger, egy egészen elképesztő eszközön játszol. Hogyan jutott eszedbe, hogy egy konzervdobozra elektronikusan kierősített damil legyen a hangszered? Láttál ilyet korábban valakinél?
Roger Landu: Én találtam ki, ez abszolút az én találmányom. A szegénység kreatívvá teszi az embert. Nem egészen ebben a világban élek, ezért nem tudom, hogy vannak-e már követőim, akik szintén ilyen hangszeren játszanak, de nem is nagyon törődöm ezzel. Ez az ötlet Kinshasából származik, és a saját energiánkból hoztuk létre. Az első ilyen gitáromat már kb. tíz éve megcsináltam, akkor még kisgyerekként.

Most, hogy beindult a szekér, Kongóban éltek még egyáltalán?
Papa Ricky: Amióta elkészült a film, mi folyamatosan turnézunk, úton vagyunk, de ott születtünk, ott nőttünk fel, ott zenéltünk, ott vár minket a családunk és az a hazánk.

A zenéteknek van valamilyen üzenete, vagy csak azért játszotok, hogy magatokat és a közönséget szórakoztassátok?
Papa Ricky: Teljesen apolitikusak vagyunk, ebből a részéből igyekszünk teljesen kimaradni. Ettől persze még lehet üzenetünk, és úgy is érezzük, hogy hírnökök vagyunk a világ felé. Először is magunkhoz beszélünk, az afrikaiakhoz. Dalokat írunk a betegségünkről, a gyerekbénulásról, ami az egész életünket meghatározta (ma már a védőoltásokkal javarészt Afrikában is meg tudják előzni a gyerekbénulások kialakulását – a szerző), és az utca árváiról. Van egy tervem, hogy a zenénken keresztül segítsük majd a nyomorékokat és az utcagyerekeket. Én is az én kicsimmel (ekkor Rogerre mutat) kezdtem el a zenélést, és azt szeretném, hogy minden tehetséges utcagyereknek legyen lehetősége kitörni a zenéjével.

Papa Ricky

Miért pont a kinshasai állatkert lett a zenekarotok próbaterme?
Papa Ricky: Mindannyian hajléktalanok voltunk, és még tető se volt a fejünk felett, nemhogy egy fedett próbaterem. Kértük a kormányt, hogy adjanak nekünk valami helyet, ahol próbálhatunk. Mondták, hogy házat nem tudnak adni, de itt van ez az állatkert, és ha találunk helyet az állatok között, akkor azt használhatjuk.

Ki a legnagyobb sztár a bandából?
Papa Ricky: Az én kicsikém, Roger. Az emberek imádják, mert a filmben láthatták őt felnőni, és amikor a színpadon felismerik őt felnőttként, mindig nagy az őrület. Amúgy a legtöbbször engem szoktak felismerni, mert én nem sokat változtam a film elkészülte óta, és a rendezők főképp az én sorsomon keresztül mutatták be a zenekart. Ha zenéről és koncertekről van szó, akkor egyértelműen a kiskölyök a legnagyobb sztár. Ráadásul ő az egyetlen ember, aki ilyen hangszeren játszik, és senki nem tud úgy játszani, mint ő.

Roger, az meg sem fordult a fejedben, hogy miután már megengedhetted magadnak, inkább átválts a normális gitárra?
Roger Landu: Dehogynem, már azon is játszom. Dobolok is, zongorázom…
Papa Ricky: A trombitán kívül ez a gyerek szinte minden hangszeren játszik. (Nevet.)

Lassan két éve folyamatosan turnéztok. Hol a legnépszerűbb a világban a Staff Benda Bilili? Az otthonotokban, Kongóban ti sztárok vagytok?
Roger Landu: Bármerre járunk a világban, sosincs üres hely. Mindenütt nagyon szeretnek minket, természetesen otthon is. Mindig megveszik a jegyeket előre az interneten, és az emberek ott állnak sorban a koncerttermek előtt. Itt most telt ház lesz?

Nem tudom, nem mondták nekünk a szervezők.
Roger Landu: Mindegy, ez az első alkalom, hogy itt vagyunk, ezért most még lehet, hogy nem, de ha másodszor vagy harmadszor jövünk vissza hozzátok, akkor már garantálom, hogy minden jegy elkel.

Mit szóltok ahhoz, hogy a zenekart mindig a kubai Buena Vista Social Clubhoz hasonlítják. Ismeritek őket egyáltalán?
Papa Ricky: Nem szoktunk azon gondolkodni, hogy mi mire hasonlít. Mi dolgozunk. A magunk urai vagyunk és nem hasonlítgatjuk magunkat másokhoz. Nem érek rá kétkedni. Én egy tigris vagyok, csak megyek előre, és teszem az egyik lépést a másik után.

De ismeritek őket?
Papa Ricky: Mi a James Brown együttesét ismerjük, mert ők jártak nálunk. Az 1974-es legendás Muhammad Ali – George Foreman világbajnoki bokszgála előtt láttam őket Kinshasában. Ez egy mitikus jelentőségű koncert volt nálunk.

Ezt az interjút főleg nők fogják olvasni. Mit üzentek a magyar nőknek? Miért szeressék a Staff Benda Bililit?
Papa Ricky: Jöjjenek sokan megnézni bennünket, mert csak így tudjuk átadni az üzenetünket. Csak a közönséggel együtt tudunk fejlődni. Nagyon szeretjük a nőket, úgyhogy sok szeretettel várjuk őket. A kicsi is éppen mostanában fog megházasodni.

Hoppá! Gratulálunk!
Roger Landu: Igen, egy osztrák lányt készülök elvenni.
Papa Ricky: Én is fogok ám házasodni hamarosan.