Éhező gyerekek a lakótelepeken is

A hír: A Jövőbarát Alapítvány főtámogatója ösztöndíjat hoz létre a lakótelepi gyerekek továbbtanulásáért.
Arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyerekszegénység nemcsak a vidéki kistelepülések problémája, mint ahogyan azt általában az emberek gondolják. Napjaink létező jelensége ugyanis a lakótelepi gyerekszegénység, amely a fővárost és azon belül a budai oldalt is érinti. Mivel ezt a területet az elmúlt húsz évben szinte alig kutatták, így csak becsülni lehet a lakótelepeken éhező gyermekek számát. Annyit tudni, hogy a III. kerületi Kaszásdűlő lakótelepen 250 regisztrált gyermek nem enne délutánonként, ha nem kapna segítséget.

Különvélemény Karafiáth Orsolyától
„Ha tudnád, mit jelent éhezni, nem lennél ilyen válogatós” – mondták eleinte a nagyszüleim. Tizenhét éves lehettem, amikor vegetáriánus életmódra váltottam, többek között anya legendás főztjei (ő legalábbis ételeknek nevezte őket) és a vasárnapi nagycsaládi állandó húsleves-rántotthús menü miatt. Két-három évig állandó műsorszám volt ezután, hogy papáék minden egyes elutasított falat után hosszasan ecsetelték a háború alatti, éhezéssel telt időket. Amikor tényleg bármit megettek volna. Nagyapámnál azóta sem létezik kidobott étel, a paprika csumáját is elfogyasztja, a csontról az utolsó porcocskákat is lerágja, a tányérokon maradt maradékot összekaparja és megeszi. Mama elképesztően tudja a pörkölt darabkáit új fogássá varázsolni, igazi mestere a mások által meghagyott falatok újrateremtésében. Pedig ma már nem lenne rá szükségük, de a nélkülözéssel, koplalással telt idők emléke kitörölhetetlen.
Én magam tényleg sosem tapasztaltam meg ezt, talán egyszer, egy olasz körút alkalmával érintett meg egy kicsit, amikor az út felénél ellopták az összes pénzünket, de nekünk még másfél hetet maradnunk kellett. Egy napig bírtuk, végül az őrjöngő éhségünk találékonysággal párosult: koldulni kezdtünk.
Illetve a legjobb ruháinkban színielőadásokat rögtönözve (széles gesztusokkal illusztráltuk, hogy ellopták a pénzünket, és jaj, éhen veszünk) környékeztük meg a római polgárokat.
Két nap múlva – mivel ki tagadta volna meg a csinos kis huszonévesektől azt a pár lírát (akkoriban még ez volt az ország pénzneme) – már menő éttermekben ettük a tengeri finomságokat, pazar borokkal öblítve le a lakomát. Nos, nincs mindenkinek ilyen szerencséje, és sajnos a legtöbb szegénységben élőnek kiútja sincsen. Sosem felejtem el egyik általános iskolai osztálytársnőnket. (Mi is a fővárosban éltünk!) Sosem volt egy normális ruhája, a tetveket mindig tőle kaptuk el, és bizony, uzsonnát sem hozott soha. Nem fizetett be a menzára (büszke kislány volt, azt mondta, nem bírja a szar sulikaját), és sosem kért a mi előrecsomagolt szendvicseinkből. Egyszer, amikor már két hete nem láttuk, osztályfőnöki órán Nusi néni elmondta, hogy Jucit intézetbe vitték, mert a szülei nem törődtek vele. Hogy mi lett a sorsa, nem tudom. De az biztos, hogy esete nem egyedi. Gyakran vásárolok internetes oldalakon, így hozott össze a sors egy kedves lakótelepi  családdal is, még vagy két éve. Nos, előző héten megint találkoztunk, vettem tőlük valami hülyeséget. Beszélgetünk ilyenkor egy kicsit, és mivel láttam, a nő mennyire nyúzott, megkérdeztem, mi a baj. Hát a baj – enyhe szóval – az, hogy mind a férje, mind ő elvesztették az állásukat (építőipar és könyvkiadó), már a legszebb dolgaikat árusítják ki, a személyeseket, mert a két kicsinek nem tudnak enni adni. Hogy ők maguk már csak naponta egyszer jutnak táplálékhoz, és hogy elképzelni sem tudják, mi lesz. Ők képzett, idősödő emberek. El lehet képzelni, mi a helyzet a környékbéli – sokszor tanulatlan – embertömegekkel. Vagy azokkal, akik hitelre vették meg kis paneljukat, anyuka a harmadikkal gyesen (már ha kapja, ha volt munkája előtte), apuka állás nélkül. Kedvvesztetten gyalogoltam a megálló felé. Jobbra-balra suhancok csapatai, irtó fiatal gyerekek, akiknek a sorsa ugyanilyen kérdéses. Egyre nő a szegények száma, a peremkerületek éhezőinek tömege. Szerintem a bajok java még csak ezután jön majd, csőstül. Egy-két ösztöndíj nem tud tömegeken segíteni. Persze pár megmentett élet is nagyon fontos. Ha ilyesmit látok vagy hallok, mindig eszembe jutnak nagyszüleim szavai. És amikor (mint például tegnap) egy zsáknyi megromlott ételt dobok ki a hűtőből, elfog a bűntudat.
Talán több ingyenételosztás lenne a megoldás? Vagy a rászorultaknak ételjegyeket adni, amit üzletláncok, élelmiszer-kereskedők támogatnak, karitatív alapon? Nem tudom. De valamit tenni kéne. Gondoljunk bele: éhes kisfiú ellop egy tábla csokit, és most már le is ültethetik miatta. Ördögi folyamatok zajlanak a szemünk előtt, és mi tehetetlenül csak nézzük…