Aktuális

Lehetünk jobbak a bonobóknál?

Jó ötlet-e legalizálni a bordélyházakat? Milyen veszélyei vannak a "szexmunkának" mindannyiunkra nézve? Egyáltalán különbözünk-e egy fejlettebb majomtól hozzáállásunkat tekintve? A Nők Lapja Cafe főszerkesztőjének különvéleménye a prostitúció kérdésében.
Lehetünk jobbak a bonobóknál? Soma Mamagésa véleménye a prostitúcióról itt olvasható.

(Soma Mamagésánk engedélyezné az ellenőrzött bordélyházakat, mivel véleménye szerint ha a férfiak kiélnék ösztönszükségleteiket a prostituáltaknál, kevésbé lenne elfojtott vágyakkal terhelt, agresszív a társadalom. A Nők Lapja Cafe vélemény műfajú írásaiban sokféle gondolatnak teret adunk, többek között azért, hogy megmutassuk: milyen sokféleképpen lehet gondolkodni ugyanarról a problémáról. Prostitúcióügyben most egy másik – Somáétól sokban különböző – véleményt adunk közre, a Nők Lapja Cafe főszerkesztőjétől.)

Lehetünk jobbak a bonobóknál?Magyarországon az óvatos becslések szerint is legalább tízezer szexmunkás él. Illetve ez így nem pontos, mivel a magyar prostituáltak jelentős része Nyugat-Európában „dolgozik”. A prostitúció szabályozása hazánkban 1950-ig megengedő volt: a bordélyházakat is legálisan lehetett üzemeltetni. Az állampárt idején a törvény bűncselekmény elkövetőjének minősítette a szexmunkást, a szabályozás tiltó volt – és persze teljesen hatástalan. 1993 és egy későbbi törvénymódosítás óta a prostituált önmaga nem számít bűncselekmény elkövetőjének, a szolgáltatás szervezője (a „strici”) viszont igen.
A prostitúció szabályozásával kapcsolatban az elmúlt évtizedekben két alapvető és egymásnak sok mindenben ellentmondó felfogás alakult ki a világban. Az egyik – amelyikkel, úgy tűnik, Soma is inkább szimpatizál – megengedi, hogy a prostitúció esetenként szabad döntés eredménye, a prostituált felnőtt, önálló „vállalkozó”, sorsát önmaga választja, és ha ez így van, ebben nem korlátozható. (Érdekes, hogy sokszor feministák hangoztatják ezt a női szabad önrendelkezés nevében.) Ez a tábor a prostitúció szociális, egészségügyi környezetét javítaná, teremtené meg szabályozó módon, a többibe – amennyiben az érintettek felnőttkorúak és nem érintettek más bűncselekményben – „nem szólna bele”, mert az a „szolgáltató” és az „ügyfél” magánügye.
Van viszont egy másik tábor, amelyik nem fogadja el a prostitúciót mint önálló, szabad tevékenységet. Ők azt állítják – és én nem titkolom, hogy ez a felfogás közelebb áll hozzám –, hogy a prostitúció minden esetben kényszer eredménye, a prostituált pedig áldozat. Jó érvük, hogy ha nem így lenne, akkor mindenféle státusú, sorsú, „előéletű” nőt találnánk a szexmunkások között – de hát éppen az ellenkezőjét látjuk. Nem meglepő módon az összes kapcsolódó vizsgálat kimutatta, hogy a vagyoni helyzet meghatározó abban, hogy egy nő vállalja-e a prostitúciót (kevésbé szép szóval: a szexrabszolgaságot). Hát igen, mindig is sejtettük, hogy nem azokból a kislányokból lesznek prostituáltak Magyarországon, akiket az apjuk nagyvárosok elitiskoláiba visz városi terepjárón reggelente. Hanem azok, akik falvakban, esetleg kelet-magyarországi kisvárosokban élnek, és ők is és szüleik is úgy gondolják: nincs más és jobb esély a boldogulásra, mint árulni a testüket.
Több felmérés azt is kimutatta, hogy a prostituáltak gyerekkorában nagyobb számban fordul elő szexuális zaklatás, mint azok körében, akik soha nem kértek pénzt szexért. Ez is gyakori érve a nem szabályozáspártiaknak – bizonyítandó, hogy nem igaz az az állítás, ami a közbeszédben is olyan gyakran elhangzik, azaz hogy: „Ő döntött így, megérdemli a sorsát.” Sajnos valójában hogy hova születünk, még nem választhatjuk meg…
Ezenkívül – csak úgy, továbbgondolásra – felvetnék még két szempontot. Az egyik a „szabad, felnőtt ember döntése” kérdésessége – mely fordulat állandó eleme a megengedő-szabályozó párti retorikának. A szexmunkások többsége akkor „kezdi az ipart”, amikor még nem vagy éppen hogy érte el a „felnőttkort” – vagyis a 18. életévét. Tehát egy olyan korban, amikor még a személyiség kialakulatlan, az önérvényesítés esélye minimális. Egy tipikus szexmunkáskarrier kb. úgy kezdődik, hogy a szegénysorból származó 17 éves lányt Nyugat-Európába csábítják (rosszabb esetben csempészik) a jobb élet reményével, ahol aztán pillanatok múlva 10-20 eurókért kell kielégíteniük nyugati urak legaberráltabb kéréseit. A testi-lelki megaláztatásokat természetesen csak droggal lehet elviselni. A drogfüggőség hamar kialakul, viszont arra kevés a stricitől csorgatott minimálpénz, tehát létrejön egy újabb függés: a hiteladósság a futtató és köre felé, és a kör csak gyűrűzik tovább. Belátható, hogy ebből borzasztó nehéz kitörni. És hát ez a tipikus „prostisztori”, nem pedig az, hogy egy minden szempontból felnőtt nő úgy dönt, hogy holnaptól szexvállalkozó lesz, és boldog mosollyal fizeti az evát új életében, negyedévenként.
A másik szempont egészségügyi. Egyszerűen tény, hogy a prostitúció a legnagyobb kapu, mely az átjárást biztosítja a HIV-fertőzésnek a droghasználók és a heteroszexuális nem droghasználók között. A férfiak többsége elfojtott (sokszor agresszív és beteges) vágya kiélése végett keresi fel a prostituáltakat, ami sokuk szerint nem lehet teljes „végig óvszerben”, különösen, ha a ma már mindenki számára online, ingyen elérhető pornófilmek szereplőit óhajtják utánozni. Amiből mi lesz? Hát az, hogy hurcolják haza a feleségnek, barátnőnek a chlamydiát, a HPV-t vagy a még súlyosabb bajokat.
A szabályozáspárti tábor szerint éppen ezért kell – például egészségügyi – követelményeket állítva engedni a prostitúciót. A probléma csak annyi, hogy – mint azt az egyelőre kudarcba fulladt holland modell bizonyítja, mely 2000 óta szabályozva engedi a prostitúciót –, hogy a rendszer, úgy tűnik, nem működik. Elsősorban mert ez még mindig egy rejteni való (például a kliensek kilétének kötelező eltitkolása miatt is) és szégyellni való tevékenység, melynek adminisztrációja, felügyelete még Hollandiában is megoldhatatlan feladat. (Milyen lenne a mi kis, helyes, magyar egészségügyi rendszerünkben? Szinte látom magam előtt a bordélyok előszobáiban a tüchtig orvosi laboratóriumokat, bennük a szolgálatkész, mosolygós, snájdig doktorokkal!) Másrészt azért, mert a prostituált vagy a futtatója vagy a futtató érdekköre (tehát a komplett szervezett bűnözés) eleve ellenérdekelt a szabályozásban (mert például a szexmunkás illegális bevándorló).

A két álláspont tehát eléggé különbözik, abban viszont talán minden józanul gondolkodó ember egyetért, hogy alapvetően fontos a felvilágosítás, az oktatás, a média szerepe. Abban mindenki érdekelt (leszámítva a bűnözői köröket), hogy minél kevesebb gyerekből legyen szexrabszolga (Magyarország még a boldogabb országok közül való: a 18–49 éves női lakosok körében a szexmunkások aránya még 1% alatt van valamennyivel). A másik feladat, hogy ha már valaki belekeveredett a bajba, minden eszközzel segítsük a kilábalását – ez az, ami borzasztóan nehéz.
Sokszor lehet találkozni – főleg a szolgáltatást igénybe vevők, de gyakran még nők részéről is – azzal az attitűddel, mely a prostitúció igénybevételét valamiféle férfias, csibészes pajkosságnak tekinti, mely maximum bocsánatos bűn. Gyakori példájuk a viselkedés „ösztönösségére”, természetességére, hogy „de hát az állatok is csinálják”, közismert ugyanis, hogy a nőstény bonobó majom hajlandó táplálékért cserébe közösülni a hímmel.
De, basszus, tényleg nem akarunk jobbak lenni a nyomorult bonobónál?
Szegény bonobónő nem olvas ám újságot, se nyomtatottat, se online-t. Nem tudhatja szegény, hogy mennyivel, de mennyivel jobb lenne a bonobó-önmegvalósítás, a bonobótanulás, a bonobó-alkotómunka meg a nagy-nagy bonobószeretkezések bonobószerelemből.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top