Gryllus Dorka: “Mindenhol kilógok, de ott legalább nagyon!”

– Kivételesen Magyarországon találkozunk. Itt nyaralsz a Káli-medencében?

– Itt. Most például veled nyomom a sódert, miközben ez az a két nap, amit elvben a családommal töltenék. Tegnap tényleg nyaraltam. Hatalmasat kirándultunk a környéken, olyan volt, mint egy mese. Fölmentünk a hegyre, onnan beláttuk az egész vidéket. Kinéztünk egy helyet, úgy döntöttünk, az biztos egy kocsma. Elindultunk toronyiránt, és tényleg az volt. Csodálatos ebéd következett, finom ételekkel, illatos borokkal, előttünk csillogott a Balaton.

– Ez az egy nap vakáció jutott?

– Előtte a Sziget Fesztiválon játszottunk a berlini zenekarommal, aztán meg Finnországban. Holnap lesz még egy nap nyaralás, utána megyek vissza Berlinbe. Ott jut végre két hét, amikor nem megyek sehova.

– A koncertek a RotFront nevű berlini bandát jelentik. Mennyire ismerik a németek?

– Egyre jobban. Azelőtt havonta egyszer játszottunk a Caffe Burgerben, meg néha valami haver esküvőjén. Tavaly megjelent az első lemezünk, és lett mellettünk egy ember, aki koncerteket szervez. Valami elindult. Már nagy fesztiválokon, több ezer ember előtt is fellépünk.

– Színésznőként is jól állnak a dolgaid?

– Októberben mutatják be Magyarországon is a Soul kitchen című filmet, Fatih Akin, török származású német rendező vígjátékát. Egy gyógytornászt játszom benne. Tavaly a velencei fesztiválon megkapta a zsűri különdíját, a német mozikban is nagy sikerrel játszották.

– Mit jelent a siker a németeknél?

– Esetünkben kisebbet, mint az Avataré, de így is jóval több mint egymillió nézőt.

– Te most már német színésznő lettél?

– Nem.

– Pedig az utolsó húsz szerepedből, ha jól számolom, három-négy a magyar alkotás.

– A helyemen vagyok. Jó filmekben dolgozhatok, jó emberekkel, jó színészekkel, jó rendezőkkel, és még fizetnek is érte. De nem szeretnék mindenáron német magazinok címlapjáról mosolyogni.

– Itthoni munkák?

– Forgattunk volna egy filmet Mátyási Áronnal, de a Magyar Mozgókép Közalapítvány körüli változások miatt nem érkezett meg rá a megítélt pénz. Szeretem az országomat, külföldön mindig védem magunkat, de ez a történet nem túl szép.

– Picit távolabb került egy magyar filmszerep, ám közelebb jött a magyar színházi világ, amely eltávolított a kortárs német irodalomtól.

– A magánéletemre célzol ilyen bonyolultan?

– Arra. Sokáig egy német író volt a barátod, de – a Nők Lapja Cafén olvastam – immár Simon Kornél magyar színész tölti be a helyét. Nem a német irodalomban. Tolnay Klárit idézve annyit fűztél a hírhez, hogy a „színpad nagy kerítő”. Együtt játszottatok a Varsói melódiák című előadásban. Ott lángolt fel valami köztetek?

– Valóban. Miről beszéltünk korábban?

– A munkákról.

– Időnként muszáj játszani, ha nem csinálhatnám, komoly gondjaim lennének.

– A hagyományos játékokat is szereted? Sakk, Ki nevet a végén?, kártya…

– Nem tudom igazán komolyan venni őket, és mindig kikapok bennük.

– Lehet, hogy így vagy a szerelemmel is?

– Ezt hogy érted?

– Szereted játszani, de kikapsz, mert nem veszed elég komolyan.

– Kikapok?

– Időről időre egyedül maradsz.

– Nem fogadom el ezt a diagnózist.

– Ennek örülök, mert csak bosszantani akartalak, hátha mérgedben rávágsz valami fontosat.

– Nem jött be.

– Mivel töltöd az időt Berlinben?

– Most jógázni fogok, el kell készítenem egy új bemutatóanyagot magamról, mert rengeteg filmben dolgoztam, be kell rendeznem a lakást, megválaszolni a felhalmozódott e-maileket, szóval nem lesz unalmas.

– Berlinben amúgy is mindig történik valami.

– Nem nagyon járkálok el. Az új lakásom egyutcányira van a régitől, nehogy kiessek a kis közegemből. A német barátaim is ott laknak, a magyarok is, olyan, mint egy falu. Néha napokig ki se teszem a lábam arról a pár négyzetkilométerről. Aztán eszembe jut, hogy ez egy nagyváros pici része, és kinézek egy színházat, koncertet, kiállítást.

– Nem tipikus német város.

– Sosem érzem ott magam külföldinek. Multikulturális város, szokták mondani. Az egykori kelet-berlini részen lakom, ott is rengeteg a külföldi, egyszer meg is kérdezte egy barátom az utcán, hogy vajon beszél-e itt még valaki németül. Spanyolok, oroszok, magyarok, lengyelek, mindenféle nyelveket hallani errefelé. Volt NDK-s nyugdíjasokat nemigen látsz, megdrágult a hely, a lakbérek felszöktek, az őslakosok pedig elköltöztek.

– Ha társaságban találgatni kezdik, te honnan jöttél, mi a leggyakoribb tipp?

– Kelet-Európa. Időnként Dél-Amerika, de gyanakodtak már japán apukára is. Azt is gyakran megkérdezik, hogy tipikus magyar külsőm van-e. Őket is el kell keserítenem. Mindenhol kilógok, de ott legalább nagyon!

– Lehet itthon lakni és kint dolgozni?

– Amikor e-mailben zajlik az élet, lehetnék akár Kékkúton is, a Balaton-felvidéken.

– Jobb lenne itt?

– Nem tudom. Nagy szabadság, ha elmehetsz máshova, de vigyázni kell, hogy el ne tévedj a különféle rendszerek, viszonyítások, mércék között. Amit itthon normálisnak érzünk, az másutt egy picit sem az. Normális az, amiben egy adott helyen megállapodnak. Fontos, hogy az ember ne vesszen el. Most itt vagyok, innen továbbmegyek, onnan még tovább. Mindenütt újra kell kezdeni. Amit ott csinálsz, az ide már nem hat vissza. Ismerek embereket, akik eltöltik az életüket azzal, hogy sehol sincsenek.

– Ez baj?

– Nem, ha jól érzik magukat. De mégis él az emberben valamiféle igény arra, hogy egyszer csak lássa, kicsoda ő, hová is tartozik. Hol vagy otthon? Lehet persze, hogy akkor is ezt keresnéd, ha ki se mozdulnál a szülőfaludból. Olyan vándorlást éppen el tudnék képzelni, amelyben mindenki velem jön, akit szeretek. Úgy tényleg nem volnánk röghöz kötve. Mondjuk, Budapest kicsit átköltözne a tengerpartra. De talán mégis meg kell hozni bizonyos döntéseket előbb-utóbb.

– Nálad is közeledik ez a pillanat?

– Most jól működik az életem. Egy hét Budapest, két hét Berlin, egy hét Balaton… Nem is magamról beszéltem, hanem általánosságban a jövés-menésről. Az embert visszahúzza a szíve. Elég sokáig éltem itt ahhoz, hogy másutt a közelébe se kerüljek annak az emocionális szintnek, ami Magyarországhoz fűz.

– Valóban kevés olyan hely van a világon, ahol generációk óta az édesapád dalain cseperednek a gyerekek.

– Például.

– Figyeltem, milyen pillantásokat vetettél a szomszéd asztalnál gajdoló kisgyerekre. Lassan eljön ennek is az ideje?

– Néha én is gyanút fogok. Ahhoz még egy picit nőnie kéne a RotFrontnak, hogy a turnéra vihessük a bébiszittert meg a gyerekeket. Bonyolult, de majd kialakul. Egyelőre a szerelemnél tart az ügy.

– Fontos állomás.

– Nagyon. A többi kialakul.

Cikkünk a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.
A hetilap tartalmából: 

• 10 tévhit a borról
  
• A bor az étkek fűszere
  
• 4 alkalom – 4 smink
  
• Akard, hogy tovább tartson a nyár!
• A világvége egyelőre elmarad
  
• “Azt akarom, hogy ne bánjam ezt meg!”  
  

Ha előfizetnél a lapra, katt ide!