A hír:
Nagy visszhangot keltő gyilkosság történt Bécsben: egy 22 éves szlovák örömlányt, Lucia R.-t több késszúrással megöltek bécsi lakásában.
A sajtó munkatársai a Facebook közösségi oldalon kezdtek kutatni az áldozat után, így bukkantak rá egy azonos nevű nőre, akinek a profilképét azután következetesen alkalmazták a bűneset illusztrálására.
A meggyilkolt Lucia R. azonban nem volt azonos a képen szereplő Lucia R.-rel, aki épp nyaralásából tért haza, amikor barátaitól és az újságíróktól értesült a történtekről. A Standard című lap szerint az élő Lucia R. jogi lépéseket fontolgat. Andrea Kraml, a Wolff Theiss ügyvédi iroda munkatársa elmondta, értesíteni fognak minden lapot, amely leközölte a képet.

Különvélemény Karafiáth Orsolyától

Elképzelem magam, amint hazatérek egy kellemes, üdítő nyaralásból. Ahol esetleg kicsit szét is csaptam magam, az ébredés utáni első pillanatban azt sem tudva, fiú vagyok-e, vagy lány. Rosszabb esetben: élő vagyok-e, avagy holt. Szóval zombiként beesek az első reptéri taxiba (fel sem tűnik, hogy a vezető keze enyhén remeg, és hogy a kezdeti döbbent bámulás után nem mer rám nézni), és lerogyok otthon a biztonságos és kényelmes ágyamba. Ám előtte azért bekapcsolom a telefonom. Tele érthetetlen üzenetekkel, a kétségbeesett családtagok szavaival, a nagyi zokogásával. Nem értek semmit. És akkor tekintetem a bedobott kerületi újságra esik. Ott a fotóm, feketén-fehéren (esetleg szörnyű színekkel, úgy hatásosabb), hogy Orsolya K.-t brutálisan meggyilkolták. Most akkor mi van?! Mert oké, pár este bizony kiesett, de utána mintha ébredtem volna, fejfájósan nyilván, de azért nyilvánvalóan. A tegnap éjjel is mozaikos egy kicsit, a repülés csupa para – de azért a mennyország kapuja biztos nem olyan ravasz, mint az én biztonsági ajtóm, és valószínűleg nem ilyen könnyű rajta a belépés – már ha a kulcsot megtalálom. Egy erős kávé, fel a netre, ezt nem lehet bírni idegekkel. Mindenhol a nevem és a fotóm, nem lehet tévedés. Illetve nem én tévedek. A telefonom azóta folyamatosan csöng. Hív Angéla, aki tetemes összeggel lóg nekem, megnyugtatom, hogy élek, és persze, várok még egy kicsit. Hívnak a munkahelyemről, hogy ez aztán kellemetlen, a cég nem engedheti meg, hogy prostikat foglalkoztasson. És hogy hogyan tudtam ezt a kellemetlen második műszakot ekkora leterhelés mellett űzni. Talán nem fizettek nekem eleget? Visszakérdezek, hogy elég élőnek tűnök-e, mert ha úgy ítélik, hogy igen, akkor talán nem rólam szólnak a híradások: ez egyszerű logika. A családdal már nehezebb: mivel külföldön ki voltam kapcsolva, elérni sem tudtak, biztosra vették hát, hogy rólam van szó. Anya összeomlott, a húgom egész nap sír, teljes a káosz. És ez még csak a kezdet. Nem merek lemenni a kisboltba, nem merek egy pizzát sem rendelni: a nevem és az arcom (ezáltal halálom ténye és a szakmám) mindenki előtt teljesen világos. Persze, perelni fogok. De az a kis pénz és a helyreigazítások nem hozzák rendbe a felborult életem. Tudjuk, ugye, hogy a lapok (főleg a bulvármédia) eleget tesznek ugyan a korrigálási kötelességüknek, de nyilván nem főoldalon, és nem akkora betűkkel, ami bármit is kompenzálva. És leginkább a képek ragadnak meg az emberek fejében, a képek, amik szerint én már nem vagyok az élők sorában, engem brutálisan meggyilkoltak. Kisebb ügyeket sokat hallottam már. Varró Dániel például (tudjuk, hogy fiatal és helyes) az egyik irodalomkönyvben öreg, joviális úriemberként jelent meg. Rákerestem a neten: valóban létezik egy azonos nevű fizikus. Egy drámaíró ismerősömet az egyik napilapügyes gyógytornászként mutatta be, ott is a kereső tréfálta meg a sajtómunkást. Ezeken nevettem, pedig ugyanaz a metódus: hanyag, lelkiismeretlen újságírók és/vagy képszerkesztők túl akartak esni a munkán, az első találatot készpénznek vették, a feladat letudva. Néha bejön ez a technika, néha pedig végzetes következményekkel jár. Remélem, a kártérítést mindegyik lusta firkásztól egyenként beszedik, tanulják csak meg, hogy a sajtómunka felelősség, és hogy más emberek életével – bármennyit keresnek is rajta – tilos játszani.