Jakupcsek Gabriella: “Teszek azért, hogy jó dolgok történjenek velem”

Ezenkívül még próbáltam elképzelni fejőnőnek, kötéltáncosnak, matematikusprofesszornak, de így sem állt össze valami épkézláb kép. Mindezek végiggondolása után pedig arra a megállapításra jutottam, hogy mégiscsak jól rendezte a sors, hogy nem orvos és nem mérnök lett Jakupcsek Gabriella, hanem televíziós, s ott immár több mint két évtizede riporterként, játékvezetőként, showgirlként visz sajátos, személyes iróniát, kedvességet, érdeklődést, emberséget, olykor bölcsességet, máskor cserfességet az általa szinte folyamatosan fémjelzett műsorokba. A különböző műfajú, különböző időkben, különböző csatornákon sugárzott produkciók mind Jakupcsek-műsorok lettek, annyira áthatotta őket hol félszeg, hol bájos, hol szenvedélyes, hol decens egyénisége, jelenlétének ereje, hasonlíthatatlansága. Akkor miért is szeretne torokba nézni, altatót felírni, vagy a tető emelkedésének szögét kiszámítani?

– Mert ezekben a szakmákban közvetlenül mérhető a munka hatása, a teljesítmény, az eredmény. Meggyógyult-e a beteg, vagy sem, áll-e a ház, vagy sem. Egy televíziós műsornál ez mindig ezer külső tényezőtől függ, és még akkor is mindig véleményes maga a teljesítmény. Ez egyre inkább hiányzik nekem. Nem tudom, érted?

– Nagyon is! A múltkoriban elcsíptem egy derék asztalos pillantását, amikor végignézett az általa készített könyvespolcon. Látta, hogy minden illeszkedik, hogy minden derékszögben áll, és büszkeség ült a tekintetében. A tökéletesen végzett munka öröme. Elirigyeltem tőle.

– Na látod! Hát ezért szeretném még magam kipróbálni valami ilyesfajta ténykedésben! Ahogy mondtad, arra az érzésre, ami az asztalost elönthette, még várok. Jó, orvos vagy mérnök nyilván nem leszek, de azért nem tettem le arról, hogy valami efféle lehetőséget kínáljon még az élet.

– Persze, időnként sóvárgunk, de a döntő lépést soha nem tesszük meg, mert megrettenünk a kockázattól! Én legfeljebb írok egy erőltetettebb bevezetőt, te elmismásolsz a tévében egy kérdést, és nem dől össze a világ, de ha egy vegyész rosszul kever össze két port, felrobbanhat a gyár…

– Ebben van igazság, de hidd el, ez most nem puszta sóvárgás, nem affektálás a részemről…

– …szerinted képes lennél csapot-papot otthagyva más pályára lépni? Otthagyni a képernyőt, a sztárságot?

– Bármikor, amikor adódna valami olyan kihívás, aminek értelmét látom, aminek van célja, amiben örömömet találom! Más kérdés, hogy hosszabb ideje képernyős ténykedésre adódik csak mód, és akkor ebből igyekszem kihozni a maximumot.

– Nem is gondoltál arra, hogy most, amikor még mindig szép vagy, megnyerő, vonzó, saját elhatározásodból mintegy a csúcson vonulj onnan vissza?

– Még szeretem csinálni, még izgat, még kíváncsi vagyok. Tudom, hogy korosztályomból alig vagyunk, akik rendszeresen jelen lennénk a képernyőn.

– …de miért? Amikor a férfiak meg időnként műfogakkal, parókában, agyonsminkelve is nyomulnak…

– Szerintem a nők ebben a tekintetben is bölcsebbek. Könnyebben váltanak, könnyebben találják meg más ténykedésben is önmagukat. Bennem nincs meg a kényszeresség, hogy véletlenül se lássanak meg ráncosan, de a ragaszkodás sem, hogy mindenáron mutassam magamat. Ha tetszik, ez az én szabadságom. Nekem mind a munkámban, mind a magánéletemben a szabadságom a legfontosabb!

– Nem illúzió szabadságról beszélni, amikor családod van, férjed, nagy fiaid és egy kétéves kislányod?! Ezek mind nagyon erős és felelősségteljes kötődések…

– Ők mindannyian részei a szabadságomnak. Hozzám tartoznak, belém épültek, és nem érzem korlátozásnak, hogy gondoskodjak róluk…

– …mindaddig, amíg nem hív meg egy koktélra a tengerparton a fiatal Denzel Washington, mert közben eszedbe jut, hogy még meg kell stoppolnod a férjed zokniját, almás pitét kéne sütni a fiaidnak, várja a lányod, hogy mesélj neki…

– Üzenem a fiatal Denzelnek, hogy ez ne tartsa vissza, hívjon csak nyugodtan, a koktél nem lesz elutasítva! Nem ez jelenti a szabadságot!

– Hanem?

– Hanem például, legalábbis én úgy gondolom, hogy 45 évesen gyereket vállaltam!

– Jaj! Te tényleg hiszed, valóban létezik olyan, hogy gyerekvállalás?! Ez egy cselekvés vagy fogalom?!

– Is-is! Meg kiállás, meg felfogás, meg szabadság, meg sok egyéb! Kellő elszántság, bátorság, függetlenség kell ahhoz, hogy szembeszállva előítéletekkel, szakmai, egzisztenciális bizonytalansággal, rossz beidegződéssel, vállaljuk ebben a korban is az anyaságot!

– Igen, de a körülményeket leszámítva is sok kérdést vet fel az, ha késői szülő lesz valaki. Például hogy egyáltalán…

– …hogy egyáltalán megélem-e azt, hogy felnőtt lesz? És tudom, nem valószínű, legnagyobb fájdalmamra. Ha megadatna, akkor az az élet külön nagy adománya, de a huszonéves fiaimat úgy készítem, hogy adott pillanatban majd esetleg át tudjanak vállalni szülői feladatokat is.

– Ilyenre nem is merek gondolni, csak az érdekelne, vajon tudsz-e még kellően nyitott lenni, tudsz-e kellően fittnek maradni, befogadó azokkal az igényekkel szemben, melyek ma megkívántatnak. Hiszen a mai gyerekek már, gondolom, nem a Doktor Bubón, meg az Öreg néne őzikéjén nőnek fel…

– Hát nem! Nem azok a mesék, nem azok a játékok, nem azok a kifejezések, nem azok a kérdések! És ezeket nekem most mind újból meg kell tanuljam, és kell csináljam, mert úgy érzem, hogy a lányomnak jár egy ugyanolyan fáradhatatlan, nyitott, fiatal anyuka, mint a társainak…

– Nem nehéz időnként rávenni magadat reggel, amikor kialvatlan vagy, este, amikor fáradtan hazaérsz?

– Nem! Nyilván ez abból a felfoghatatlan csodából is adódik, ami megadatott nekem, hogy negyvenes éveim derekán ismét anya lehettem, de reggelente azzal a várakozással ébredek, hogy milyen fantasztikusan érdekes dolgok is fognak történni ma.

– …és mondd, milyen fantasztikus dolgok történhetnek?

– Ma például gyönyörű mosollyal ébredt fel a lányom, remek croissant-t reggeliztem, most találkoztam veled, és dumálunk, innen megyek egy nagyszerű csontkovácshoz, aki majd jól kiropogtat… Én arra törekszem, hogy megtaláljam a mindennapi élet szépségeit, örömeit, ha tetszik, a csodáit.

– Ebben nincs önáltatás?

– Nincs! Nem arról van szó, hogy mindenbe belemagyarázom, az miért is jó, miért kellemes nekem! Tudom, hogy mi a rossz étel, és akkor abból inkább nem eszem, tudom, hogy melyik a rossz bolt, és ott nem vásárlok, tudom, hogy ki a kellemetlen fráter, és azzal nem ülök le beszélgetni. Én teszek azért, hogy jó dolgok történjenek velem. Hagytam ott csatornákat, műsorokat, kapcsolatokat, amikor úgy éreztem, hogy korlátoznak, hogy nem érzem jól magamat bennük. És hajlandó vagyok autózni fél órát, hogy jó vendéglőben egyek, utazom a világ végére, hogy jó színházi előadást lássak, teszek erőfeszítéseket, hogy egy érdekes emberrel beszélgethessek, vagy változatlan mohósággal járom szabadidőmben a világot, hogy minél többet befogadjak belőle. Egyetlen igazi szívfájdalmam, hogy ehhez már, úgy, ahogyan szeretném, aligha lesz lehetőségem.

– Miért, hogyan csinálnád?

– Ó! Nagyon egyszerűen. A világ legkülönbözőbb helyein csak egyszerűen élnék, figyelnék, dolgoznék, vagy csupán csellengenék. Léteznék a hétköznapokban. Az mindig a legérdekesebb, legizgalmasabb. Engem soha egyetlen idegenforgalmi nevezetesség nem érdekelt. Az Eiffel-tornyot, a Stephansdomot, a Towert meg a többi hasonló látványosságot láttam már ötezer filmen, fotón, emléktárgyon, hamutartón. Jé, nagyon szép! – ennyi az egész, amikor megmutatják, de nem több. Az viszont fantasztikusan izgalmas bárhol, hogy hogyan élnek ott az emberek. Hogyan laknak, dolgoznak, vásárolnak, főznek, rúgnak be, tanulnak, olvasnak, veszekednek, szeretkeznek, alszanak, miről beszélnek, mit esznek, mit olvasnak, miről álmodoznak? Ezek változatlanul mohón érdekelnének. Elmenni például egy nigériai faluba, egy eszkimó jégkunyhóba, egy jávai törzshöz az őserdő közepére, gésának Japánba, virágárusnak Párizsba, vagy ápolónőnek egy indiai kórházba, valahol a dzsungel mélyén… Gondold el, milyen izgalmas lehet!

Elgondolom, és kezdek arra gondolni, hogy ebben az esetben nekem kéne abba az indiai kórházba orvosnak elmenni…