A hír: A középiskolás fiatalok 30, az egyetemisták 20 százaléka inkább külföldön telepedne le a jövőben – ez derül ki egy friss akadémiai kutatásból, amely többek közt arra kereste a választ, hogy 2025-re hogyan képzelik el a jövőjüket a fiatalok. Fontosnak tartják többek közt a nyelvtanulást, elsősorban az angol elsajátítását. A környező országok nyelveit ezzel szemben szinte senki sem választaná.

Jó jel, hogy a válaszadók 78 százaléka szeretne családot, és a legtöbben két gyermeket vállalnának. Sokan úgy vélik viszont, hogy tizenöt év múlva a népesség nyolcmillió főre csökken. A megkérdezettek többségének nem tetszene, ha Magyarország bevándorlók célpontjává válna, de alapvetően az itt élő külföldiek iránt nyitott, befogadó társadalmat képzelnek el a jövőben, amelyben például az azonos neműek házassága is mindennapos lesz.

A felmérésből az is kiderül, hogy a fiatalok nagy hangsúlyt fektetnek a környezetvédelemre, amelyet már a hétköznapok részének tekintenek. A politikában fontosnak tartanák az új pártok létrejöttét, de változások szerintük az alulról szerveződő, civil kezdeményezések segítségével is végbemehetnének.

A kutatás arra is rávilágított, hogy a jobb anyagi körülmények között lévők ambiciózusabbak, nyitottabbak a jövőjükre, mint azok, akik szerényebb körülmények között nőttek fel.


Különvélemény Soma Mamagésától

Az alapvető kérdés az: vajon milyenné kell az országnak válnia, hogy a fiatalok a hazájukban lássák a perspektívát? Hogy vágyjanak, inspirálva legyenek itt maradni?

Nemrég jelent meg a Püski Kiadó kiadásában az Égi Magyarország című könyv, amely szintén erre keresi a választ. Ennek a gondolkodókörnek a célja, hogy „megrajzolja azt a képet, amely mint tökéletes cél szolgálja a jövő megalkotását. Ha ez a kép a tudatunkban már eleve nem létezik, úgy, mint a régieknél az égi birodalom, amelynek mása a földi élet, akkor minden elemzés, bírálat és jobbítási szándék világos kép és cél nélkül marad.”

És itt nem „ötéves tervekről” van szó, hanem a nemzet identitására szabott perspektivikus jövőképről. Az emberek nagy többsége jelenleg – abszolút érthető módon – kiábrándult. (Erről nemrégen írtam is, megemlítve dr. D. R. Hawkins Erő kontra erő című könyvét, amelyben leírta, hogy kineziológusként kitesztelte a nemzetek rezgésszámát is. A magyar népé 100 – 200 alatt van a negatív tartomány –, amihez a reményvesztettség, kiábrándultság, szeretetlenség érzései kapcsolódnak.) Tehát mi az, amivel reményt, erőt lehet adni az embereknek? Életerőt, életkedvet, reális célokat, amelyek megvalósulnak? Én úgy gondolom, hogy gyökeres változásoknak kell bekövetkezniük, mert jelenleg komoly morális és kulturális válság is van a gazdasági mellett, ami egyébként globális jelenség. Az, hogy a középiskolás fiatalok 30, az egyetemisták 20 százaléka inkább külföldön telepedne le a jövőben, egy kicsit olyan, mint a menekülés a süllyedő hajóról. És ez is érthető, bár azért süllyedő hajó még nem vagyunk, de az biztos, hogy nagyon fontos már most a tudatosság.

Nagyszerű dolog, hogy a környezetvédelmet és az alulról szerveződő, civil kezdeményezéseket támogatja a többség, de először el kellene kezdeni rendet rakni! Háziasszonyos hasonlattal élve: irdatlan nagytakarításra lenne szükség! És hogy csak egyet említsek a legfontosabbak közül: a legszentebb foglalkozások egyikének, a tanítói, tanári állásnak a méltó rangra való visszaemelését meg kellene lépni! Kik tanítanak, mit, hogyan és mennyiért, ebben mind gyökeres változásra van szükség! Éppúgy, mint a másik szentségteljes foglalkozásnál, a gyógyítóinál: kik gyógyítanak (semmiféle alkalmassági vizsga nincs ennél a hivatásnál sem), mi módon (a testet elválasztva a lélektől) és mennyiért? 2025-re a lakosságnak közel a fele roma származású lesz, ha a születések tendenciája marad a mostani. (Idén augusztus 20-án kezdődik Bódis Kriszta szervezésében Ózd-Hétesen az ott élő gyerekeknek a képzőművészeti és alkotótábor, én női csoportot vezetek. El kell kezdeni konkrét modelleket, mintákat teremteni, mert csak abból lesz változás.)

Bármi is lesz, én tudom, hogy maradok. Nem hiszek a véletlenben, itt van dolgom. Ez egy mágikus ország elképesztő szakrális nyelvvel, gazdagsággal, a hazaárulók ideje pedig előbb-utóbb lejár, hiszen egyszer minden véget ér. Nagyon izgalmas mozi itt lenni… Mi vagyunk a saját stábunk…

A hét korábbi különvéleményei: 

Karafiáth Orsolya – Aláírást gyűjt egy anya a családon belüli erőszak ellen »