2010. Április 22.

Tompos Kátya: Mi az, hogy csont nélkül?

A Francia Intézet kávézójában beszéltük meg a találkozót. Amikor megérkezett, azonnal beláttam, hogy a hely tökéletesen illik hozzá. Majdnem meglepődtem, amikor magyarul köszönt vissza. Kiderült, nem azért jelölte meg ezt a helyszínt, mert tudta, hogy ott azonnal eszembe jut, mennyire hasonlít a fiatal Sophie Marceauhoz, hanem mert az interjú után zsűrizni fog egy sanzonversenyen. Tíz éve maga is indult, akkor ő kapta a fődíjat. Így aztán muzsikával kezdődött a beszélgetés.

Vig György

Tompos Kátya: Mi az, hogy csont nélkül? – Valahol azt olvastam, hogy az éneklés olyan összetett testi-szellemi folyamat, hogy közben nem jut idő a félelemre a koncentrálás miatt. Ezért fakad dalra, aki egyedül ballag a sötét erdőben.

– Nagyon féltem eleinte. Az összes énekvizsgámat elrontottam egészen harmadéves koromig. A zseniális énektanár, Bagó Gizella segített át a bukásokon. Az első jól sikerült vizsgámon egy rúd mellé állított, balettgyakorlatokat végeztetett velem éneklés közben. A mozdulatokra figyelve, megszűnt a félelem, ami eltüntette a görcsöket.

– Operett-musical szakon végzett. Hogy került oda?

– Oda jelentkeztem.

– Miért?

– Fogalmam sincs. Akkor fejeztem be a gimit, nem tervezgettem igazán.

– Ehhez képest elég jól halad, látszólag csont nélkül sikerül minden.

– Csont nélkül? Ez vicces. Úgy értem, maga a kifejezés.

– Kosarasok használják, amikor a labda úgy kerül a hálóba, hogy hozzá se ér a kosár pereméhez.

– Persze, de milyen egy csont nélküli szakmai karrier?

– Nem pattog összevissza, hanem pontosan oda tart, ahová kell.

– Munka és szerencse. A Színművészeti után a József Attila Színházba kerültem, aminél volt néhány elismertebb társulat is az országban. Számomra nagy dolog volt, szerettem ott lenni, dolgozni, rengeteget tanultam. Azért jöttem el, mert úgy gondoltam, még fiatal vagyok, mást is ki kell próbálnom. A Bárka alternatívabb színház, megint új dolgokat tanulhattam.

– Most pedig a Nemzeti Színház tagja. Magát érettségi után azonnal felveszik a Színiakadémiára, diploma után a József Attila, utána a Bárka Színház, most a Nemzeti. Ez a csont nélkül.

– Annak tűnhet, igen.

– Ezzel szemben a valóság?

– Gimnazista koromban Földessy Margit stúdiójába jártam, gondoltam, megpróbálom a Színművészetit. Aki oda jár, mind megpróbálja.

– Mennyi ideig járt a Földessy-féle színiiskolába?

– Két-három évig.

– Aztán jött a felvételi.

– Azt se tudtam, kik előtt kell megfelelnem. Valójában felkészülésnek szántam a következő évre. Felvettek. Biztos megtetszett a karakterem Kerényi Imrének, aki abban az évben indított osztályt.

– A főiskola is ilyen olajozottan ment?

– Az első három évben nem éreztem a munka lényegét. Néha csak arra vágytam, hogy engedjenek el, voltam itt is kicsit, de már hazamennék. Gyerek voltam. Az éjszakai próbákat sem bírtam, aludnom kellett. Nagyjából a negyedik évnél jöttem rá, hogy nem lesz munkám, ha nem kezdek el felnőttként gondolkodni.

– Meséljen a családjáról!

– Apukám mérnök, Moszkvában tanult, ott is dolgozott, és ott ismerkedett meg anyukámmal egy baráti társaságban.

– Milyen a család orosz része?

– Vicces. A nagymamámnak vagy egy ikertestvére – egypetéjűek. Néha még felnőtt fejjel is összetévesztettem őket. Két pörgős néni, nem lehet őket leállítani. Amikor megérkezünk hozzájuk, igazi oroszos terülj-terülj asztalkám vár, átjönnek a szomszédok, barátok, nagy lakomázások, asztali éneklések.

– Van más művész is a családban?

– Anyukámban erős a hajlam mindenféle művészetekre, de csak odáig jutott, hogy átadta az érdeklődését. Az óvó nénik mondták, hogy muzikális vagyok, de utáltam szerepelni, kényszeríteni kellett, ha azt akarták, hogy a vendégségben énekeljek. Az átlagnál szégyenlősebb voltam.

– Ez mikor változott meg?

– Folyamatosan zajlott, párhuzamosan a másik tusakodással, vajon kinek feleljek meg. Magamnak, a tanároknak, családomnak, ki ismer engem a legjobban. Végül mindig én maradtam, tehát azt kellett csinálnom, amit legbelül éreztem. Ehhez viszont nagyon kellett figyelni.

– Mit csinálna, ha nem lenne színész?

– Nyilván az énekkel kezdenék valamit. Mostanában sokat zenéltem, Hrutka Róbert gitárossal, aztán jött Kálloy Molnár Péter lemezbemutatója, ott a Söndrögő zenekar. Kipróbáltam, milyen, ha csak zene van, és kiderült: jó, de nem elég. Kell a színház, hogy lehessen menekülni egyikből a másikba. Menekülni is, meg, hogy csak úgy legyen. Kibéleli egymást a zene és a színház.

– Ehhez jön harmadiknak a film. De teljesen kihűl a kávéja.

– Szeretem hidegen a kávét. A filmekben is színész vagyok.

– Persze, csak azt szokták mondani, hogy a mozi más.

– Ez is igaz. Ott a rendező, az operatőr, a vágó, a fény, a hang, ezer dolog, amitől függsz. A színházban a próbákon kiszolgáltatott az ember, de amikor elkezdődik az előadás, már csak az számít, amit ő épít fel.

– A nagyközönség mégis a filmek miatt ismeri. Sorra kapja a felkéréseket.

– Három nagyjátékfilmről beszélünk. A Valami Amerika 2-ben az volt a dolgunk, hogy szórakoztassunk, magas színvonalon. Az éneklés és a tánc jelentette az igazi kihívást szakmailag, a szerepben nem volt semmi extra. Az maradt meg a nézőkben, ahogy énekeltem.

– És, hogy nagyon csinos.

– Ez a sminkesek és az operatőr sikere.

– Némán csóválom a fejem.

– De, ez így van. A Polygamy már egy fokkal összetettebb, romantikus vígjáték, mélyebb érzelmekkel. Az utolsó, a Köntörfalak, pedig dráma. Megint csak óriási szerencse, hogy épp így jöttek egymás után. Látta mind a hármat?

– A Polygamy kimaradt. A Köntörfalakat nagyon szeretem. Ott egy látszólag egyszerű lányt játszik. Gazdag, sikeres, szép, aztán kiderül róla, hogy megcsalták, a testvére terrorizálja, tele lesz szomorú titkokkal. Először azon nevet a néző, hogy mit akar egy ilyen nőtől egy átlagos, csaknem mafla pasi. Aztán lassan megváltozik minden, és a mafla pasi átalakul vonzó, érdekes férfivá, róla pedig eltűnnek a sallangok, és nővé válik. A film összesen háromszereplős, a helyszín alig változik, mégis hihetetlenül izgalmas.

– Nagyon sokat próbáltunk, akár egy színdarabot. Az én szerepem egyfajta katalizátor a bátyám és a kedves idegen között kibontakozó drámában.

– Milyen ez a lány?

– Érzékeny. Találkozik valakivel, aki épp bajban van. Tudja, hogy nem lesz köztük semmi, megpróbál nyitott lenni felé.

– De kiderül, hogy őt is épp kirúgták. Miért találkozik valakivel, akihez semmi köze sincs?

– Egyszerűen összesodorja őket a véletlen, szimpatikusnak találja a másikat, és nem akarja elküldeni a fenébe. Megtehetné, de fontos neki, hogy megértse a másik világát. Talán épp a szakítás tette nyitottabbá. Valahogy vonzódik is ahhoz a bénácska pasihoz.

– Ha az embernek baja van, rápakolja a gondjait másra, hogy őt is pátyolgassa már valaki.

– Van, aki nem szereti, ha pátyolgatják. Megalázónak tartja, és megpróbál egyedül kijönni belőle. Nem vonzó, sohase lesz jó társaság, aki látványosan szenved.

– Maga ilyen típus?

– Nem szeretem mások vállára tenni a bajaimat. A szakmám is segít, sok kérdésre választ ad.

– Attól nem tart, hogy ha a szakmájában keres megoldásokat, akkor egyszer csak eltűnik? Úgy válaszol a barátjának, vagy szerelmének, mint egy színpadi karakter.

– Szerintem vicces néha valamilyen karakterből beszélgetni! Megesik, hogy próbálok valamilyen szerepet, és eszembe jut az utcán egy színpadi helyzet. Biztos furcsán hat, hogy ilyenkor kipróbálok valamilyen gesztust vagy nézést.

– Civilben is játszik?

– Ha egy hétköznapi szituációban bevillan valami, ami épp egy aktuális darabra utal, igen. Miért ne? Nem dől össze a világ, nem ártok vele senkinek, legföljebb bolondnak néznek. Nekem ez az egész színjátszás az önismeretről szól. Ha az ember sokat próbál egy szerepet, azáltal megismeri a határait, amit nagyon sok helyzetben tud használni.

– Például?

– Olyan helyzetek, amelyekre én, Tompos Kátya, magamtól nem találnék megoldást, de egy darab, könyv segít. Ezek mind cölöpök, támaszok, élni tanítanak. Színésznek lenni nagyon jó, hiába nehéz. Igaz, az ember kiszolgáltatott, van ilyen rendező, meg olyan rendező, de közben – jó értelemben – egyre hajlékonyabbá válsz. Megtanulod saját magad kezelni, rájössz, mennyit érsz, mire vagy képes, hol tartasz. Az elején még minden darabnak úgy állsz neki, hogy ezzel megváltod a világot, aztán arra is szükség van, hogy ráébredj, nem sikerülhet minden. Az út a fontos, ami valami felé visz.

– Van teljesen színházmentes időszak az életében?

– Persze, meg kell oldanom a magánéletemet is, bár most folyamatosan próbálok és a hétvégéim is előadásokkal telnek. A helyzetet egyszerűsíti, hogy a barátaim szintén szakmabeliek.

– Fiatal nő, nagyon kis túlzással, nemrég még gyerek volt, akinek leragadt a szeme, ha elhúzódott a próba a főiskolán, most pedig híres színésznő. Mit szól ehhez a családja?

– Büszkék rám. Ha anyukám meglát a tévében, gyakran felveszi, és folyamatosan vissza akarja nézetni velem. Én tiltakozom, mert végre otthon vagyok, de ő bizonygatja, hogy nézzem csak meg, nagyon jó!

– El tudná képzelni magát színpad nélkül, ha egy gonosz varázsló intene a pálcájával, és ott találná magát a civil életben, messze kívül a reflektorfényen?

– Se ének, se színpad?

– Semmi.

– Nem szeretném.