2010. Április 09.

A világhírű Pető Intézet gondjai

Első és mindeddig egyetlen szellemi hungarikumunk a Pető-módszer, a konduktív pedagógia. A világ ismeri és elismeri, jönnek sok országból, hogy gyógyuljanak általa, tanuljanak belőle. A Nemzetközi Pető Intézet mégis komoly nehézségekkel küzd.

Hulej Emese

Viki elkérte a tollamat. A füzetemet is maga elé húzza, rajzol nekem, mondja. De a rajz nem akar megszületni, mert fényes, barna szemei izgatottan járnak a füzet, az édesanyja és a fotós kamerája között. Szívesen válaszol olyan felnőtt-kérdésre, hogy hány éves, mit csinált délelőtt. „Délelőtt? Hát játszottam!” Mindenki nevet. Játék volt neki a sok gyakorlat, mozgássor, feladat…

Ennek a gyönyörű, hároméves kislánynak egypetéjű ikertestvére elhalt az anyaméhben, ezért ő korán és merev, görcsös izomzattal jött a világra. A Petőben a központi idegrendszer, legtöbbször szüléskor szerzett sérüléseinek következményeivel foglalkoznak.

– Három napja vagyunk itt, három hétig maradunk – mondja az anyukája, bontogatva a krémtúrót. Hétvégenként mennek csak haza, Tokaj-hegyaljára.

A bentlakó mamás csoportban a mamák és a kicsik évente kétszer-háromszor töltenek itt három hetet, és a legfelső szinten lévő szálláson laknak.

Rizst enni – feladat

Ma fejlesztő, gyógyító lehetőségek tömegéről hallunk. Talán nem is érthető, miért volt korszakos jelentőségű, hogy a múlt század első felében egy nyers, öntörvényű fiatal orvos előállt egy új elmélettel. Azzal, hogy a sérült ember fejleszthető, az idegrendszerben igenis vannak tartalékok, új kapcsolatok lehetőségei, ezek tanulás révén mozgósíthatók. Dr. Pető András felismerte, amit csak a modern agyvizsgáló gépek képesek megmutatni: az első lépés a járáshoz az, hogy az ember kimondja: tudok járni. Ma már Pető nevét, és módszerét, a konduktív (rávezető) pedagógiát a világon mindenütt ismerik.

– A módszer egyik lényege a gyakorlatiasság – magyarázza Daróczy Eszter, aki végigkísér minket a Kútvölgyi úti épületben. – Nemcsak klasszikus feladatsorokat csinálnak végig, hanem tárgyakért nyúlnak, lépcsőn járnak, mert erre a tudásra van szükségük, és ezeket tudják gyakorolni a hétköznapokon. Egy összerendezetlen mozgású gyereknek óriási feladat rizst enni, vagy levest kanalazni, és ők hihetetlen elánnal próbálkoznak vele. Amit itt tanulnak, azt rögtön alkalmazni is tudják.

A szemük beszél

Az egyik óvodás csoportban süteménysütés előkészülete zajlik. Részben ugyanúgy, mint bármely másik óvodában. Kel a, kel a, kel a nap, kel a, kel a pék – skandálják, kis tenyerükkel csapkodva az ütemet. Már aki tudja. Aztán ki-ki a maga tempójában, lábsúlyával, segítséggel vagy a nélkül, elindul összegyűjteni a kifeszített kötélen zacskókban lógó aszalt gyümölcsöket. Mindez itt hosszú percekig tart, még félóra után is találkozunk velük, amikor a folyosón, a lépcsőn araszolnak, a korlátba kapaszkodnak. A csoportszobában 17 gyerekre négy-öt felnőtt jut. Konduktorok, konduktorhallgatók, köztük raszta hajú fiú.

Czövek Mária

Az intézetben nemcsak gyógyítás, képzés is folyik. Czövek Mária vagyis Mása, negyedéves hallgató, óvodapedagógusi szakiránnyal. Lehet tanítói szakirányt is választani, de az évek alatt mindenki megismer mindent a korai fejlesztéstől a felnőttrehabilitációig. Mása édesanyja orosz, így az oroszul kiválóan beszélő lánynak helye lesz az állandóan működő, orosz gyerekeket fogadó csoportban.

– Nálunk nem úgy van, hogy hétfőre, keddre, szerdára berakom az óráimat, aztán szabad vagyok. Mi az első perctől a gyerekek között vagyunk. Emlékszem, első nap mondták: Czövek Mária, fel a három per négybe, pedig azt sem tudtam, mi az. Átöltöztem és mentem. A gyerekek segítettek, ők mondták, hogy ezt tudom, ezt nem, nekem ebben segíts.

Mása már elhozta a Petőbe a barátait, nekik is azt magyarázta, amit nekem.

– A gyerekek zöme ép értelmű, ám sokan nem tudnak beszélni. De ha belenézek a szemébe, tudom, mit akar. Honnan? Meg lehet ezt tanulni. Amikor elsősök voltunk, mondták, hogy ha a gyerek akar valamit, először kérdezzünk rá: Pisi…? Éhes vagy? Szomjas? Ha egyik sem, na, akkor kezdhetünk barkochbázni…

Mása évfolyamtársainak egy része külföldre készül. Aki pedig nem tud a Petőben elhelyezkedni, kórházakban, óvodákban, iskolákban, nevelési tanácsadókban dolgozhat. Vannak utazó konduktorok, őket tárt karokkal fogadják a világ kórházaiban, rehabilitációs központjaiban, néha családoknál is.

Szerjózsa Moszkvából

Ebbe a bizonyos orosz csoportba jár Anait nagyfia, az idén tizennyolc éves Szerjózsa is. Ötödik alkalommal vannak itt, Anait azt mondja, ez pihenés neki, hiszen Szerjózsával mások dolgoznak, és még az ételt is eléjük teszik. A fiú a szüléskor sérült meg, azóta otthon van vele, közgazdászból pedagógus lett, próbál a többi sérült gyerek életén is javítani. Színházi előadásokat szervez például. Ott is úgy van, hogy a szülők összefogása, nyilvánosság felé fordulása teremti meg sokszor a lehetőségeket.

– Mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett, a Pető-módszerről is hallottunk már régen. Moszkvában egy darabig működött is ilyen óvoda, de mire Szerjózsa mehetett volna, bezárt. Attól féltem, túl későn jutottunk el ide, tizenöt évesen. Aztán az első hét végén láttam, hogy a fiam jön le a lépcsőn. Egyedül! Felkiáltottam, hogy segítsen valaki, de nem kellett.

Szerjózsa és édesanyja, meg a csoport többi tagja az orosz állam jóvoltából van itt, minden költségüket fizetik. Oroszul beszélő konduktorok dolgoznak velük, Szerjózsa nagyon jól érzi magát. Van másik nemzetközi csoport is, benne szaúd-arábiai, olasz, német, belga, amerikai és még sokféle gyerek, náluk a családok vállalják a költségeket.

Anait és Szerjózsa

Születési súly: 550 gramm…

A termek azelőtt, még Pető idejében, aki 1967-ig, haláláig vezette az intézetet, szigorúan fehérre voltak festve, a gyerekek egyenruhában, semmi lazulás, ami elvonná a figyelmet a munkáról. Azóta változott a világ, a pedagógia új eredményeit, a játékot, mint módszert, beépítik. A falak már színesek, sok a játék, a plüssállat. De mindenütt van bordásfal, és a jellegzetes Pető-eszközök: a priccs, amely a szünetekben asztalként szolgál, a magas támlájú, fokos szék – kiválóan lehet kapaszkodni benne -, járókorlát, földre fektetett létra. És még valami, ami másutt nincs: a sarokban színesre festett, apró, háromágú botok és gurulós járókeretek várják kis gazdáikat.

A korai fejlesztő csoportban a tizenöt hónapos Vandába krémtúrót diktálna az édesanyja.

– Huszonnyolc hétre született, 650 grammal – mondja, és boldog, mert a kislány, akinek a keze olyan apró, hogy észre sem veszem, mikor a füzetem széléhez teszi, már feláll! Ebben a csoportban ez és a járás a cél.

Nem sokkal később egy másik kétéves… 550 grammal érkezett a világra a 24. héten. El lehet ezt képzelni?! Egy tenyérnyi ember… És most ül a széken, megbűvölten nézi a konduktorlánytól kapott varázspálcát, emeli magasra, forgatja, ahogy kérik. Gergő ül mellé késve, mert egymás után három olyan busz indult a Moszkva térről, amelyre az ő babakocsiját nem tudta felrakni az édesanyja…

Pénz, pénz és pénz…

A korai fejlesztésen évente úgy ezer gyerek fordul meg, van 116 óvodás, ebből bentlakó idén 18. 130 gyerek jár a Pető iskolájába, és ott van a felnőttrészleg, ahol azért dolgoznak, hogy a Parkinson-kóros, sclerosis multiplexben és más betegségben szenvedők minél önállóbban élhessenek, minél hamarabb visszamehessenek dolgozni. Ez az, amiért egy fillért sem kapnak, de a gyerekekre jutó normatíva is évről évre csökken. Idén összesen annyit vontak el tőlük, mint az előző négy-öt évben. Mindezt abban az intézetben, amely a világon mindenütt a mi nagykövetünk…

Pásztorné dr. Tass Ildikó

– Ez az elvonás már a működésünket veszélyezteti – mondja Pásztorné dr. Tass Ildikó, a gyakorló intézmény vezetője, éppen a költségvetési értekezlet szünetében. – Évek óta nem tudunk bért emelni képzett, nyelvvizsgázott kollégáknak, családanyáknak, akik sokszor családfenntartók. Minket csak akkor mutat a tévé, amikor Diana hercegnő idejön, de azt nem látják, hogy a kollégák esős napokon ernyővel járnak a folyosón… Most készült el a hőtérkép, kiderült, hogy hatvan százalékban Budapest légterét fűtjük… Szeretnénk sátortetős ráépítéssel megoldani a bajokat, csakhogy ahhoz rengeteg pénz kellene.

De nemcsak a működés, hanem a szakmai fejlődés is veszélyben van.

– Negyven-ötvenezer kórlap van a raktárakban, ezek feldolgozásához komoly adatbázis-kezelő program kellene, hogy ha külföldön felteszik nekem azt az egyszerű kérdést, hogy hány évet kell egy gyereknek konduktív nevelésben eltölteni, hogy integrálható legyen, akkor erre tudjak válaszolni. Ezek a válaszok és az adatok elemzése nekünk a legfontosabb, hogy tudjunk kutatni, hogy jó stratégiát válasszunk, hogy használjuk ki azt a rengeteg tapasztalatot, ami az adatokból összeállna. A múltunk óriási kincs. De a jövőnk bizonytalan.

„Majd elájultam, amikor megláttam, mert tökéletesen úgy néz ki, mint egy zöld zsírkőből faragott Buddha, ordítva beszél, goromba, és nem néz az emberre. Teljes másfél órát ordítottunk egymással, mikor végre kegyeskedett rám nézni, és megállapítani, hogy de furcsa pillantásom van nekem. Aztán behívatta az orvosnőket, és közösen kiderítették, hogy nincs hely. Végül rám ordított, hogy azonnal hívjam a mentőket és hozassuk oda Pimpit. … Bevitték Petőhöz, aki rám bömbölt, hogy menjek ki, majd pár perc múlva kirúgta az ajtót és rám ordított, hogy „most nézzen ide”. Pimpi szépen ment hat lépést, maga előtt tolva egy széket. Pető ezután elordította, hogy …. vegyem tudomásul, Pimpi innen a saját lábán fog hazamenni. Hát most ott van, délelőtt és délután két órán át járatják, egész nap nyúzzák és tornáztatják, asztalnál ülve kell étkezni. Az orvosnő szombaton azt mondta, hogy hamarosan egyedül fog járni. Pimpi meg van rémülve, és nem nagyon hisz az egészben. Én viszont hiszek.”

(Részlet Sárközi Mártának (Molnár Ferenc lánya) fiához írt leveleiből – A „Levelek Zugligetből” című kötetből)