A jövő emlékei alcímmel futó új sorozat szinte ugyanolyan ígéretes körítéssel és ugyanolyan ötletes alapsztorival indult, mint az időközben szomorú burleszkbe görbült Lost. Míg az utóbbinál a repülőgép-baleset „szükségszerűsége”, illetve az eltűntek közti rejtélyes múltbeli kapcsolatok kibogozása biztosította a páratlan kezdősebességet, addig a FlashForward esetében egy világméretű ájulás indítja el a cselekményt. A Föld minden lakója 2 perc 17 másodpercre elveszti az eszméletét, és az öntudatlan állapotban fél évvel későbbi jövőjébe pillanthat bele.

Annyira zseniális, annyifelé szálazható az alapötlet, hogy csupán a közvetlen reakciókkal is meg lehet(ne) oldani az első évad nagyobb részét. Csak a legtriviálisabb elemeket említve:

• Tragikus és vicces következményekkel egyaránt számolni kell egy bő kétperces, világméretű blackout esetén. A szörfözők megfulladnak, a helikopterek a földbe csapódnak (ezek, ugye, a tragikus esetek), mások viszont egészen vicces helyzetekbe kerülnek egy ekkora figyelemkiesés miatt.

• Kiválóan tekerhetők egymásba az álomképek, gigantikus puzzle más-más szemszögből: volt, aki épp újságot olvasott, így a fél évvel későbbi híreket ismeri, más lepedőakrobatikára készült, de nem a férjével – de volt olyan lúzer is, akit a vécén ülve ért az eszméletvesztés, és a jövő függönyét elrántva mit látott? Hogy fél év múlva is épp a vécén ül… szegény. Külön jó, hogy a sorozatnak van humora: az említett vécés fickó ugyanis az eszméletvesztésből felébredve kénytelen mesterséges légzést adni a korábban kisdolgát végző, majd a piszoárban fuldokló kollégájának.

• A „big picture” felé haladva a néző szinte végig bizonytalanságban tartható, izgalmas, „részt vevő” élmény összerakni az egészet, a fél év múlva bekövetkező elkerülhetetlent. És ez már egy újabb, magától értetődő húzás: látványos és sokszor felhasználható elem, amint egy-egy látomás „valóra válik”, a szereplő rálép az útra, amely a jövőjéhez vezet.

Maradva a Lost-párhuzamnál, hasonló koncepció vezette a castingot is: itt is adott egy férfi főszereplő, Jack dokihoz hasonló alfa-hím, Mark, az ájulások okát kutató különleges ügynök – akit Joseph Fiennes személyében ugyanúgy egy visszafogott, címlap-kompatibilis, ámde színészi eszköztárát tekintve minimalizmust képviselő fickó alakít, ahogy Matthew Fox sem a rengeteg arckifejezéséről híres. De talán ez nem is baj, amíg sztoriban erős a sorozat, addig az ilyesmi megbocsátható – hátha idővel egy-egy cameo vagy finomabbra írt epizódszereplő ezt a problémát is orvosolja. Egyébként meg – az első pár rész alapján – a sorozat így is működőképes, leköti a nézőt, és ha nem is költöttek tízmillió dollárt a nyitó rész látványos elemeire, azért itt is van mit nézni, szépen robban-csattan, aminek kell. Lazább akciófilm simán kijönne belőle.

A FlashForward vékony jégen halad, de jó esélyei vannak. Ha felnőttnek tekinti a nézőket (azaz például nem lesz füstszörny), és komolyan veszi a saját szabályait, akkor nagy hatású, sikeres sorozattá nőhet. Fontos és érdekes kérdései vannak, például csak arra egy egész epizódot rá lehet rakni, hogy mit tegyen az, aki az ájulás közben nem látott semmit – azaz jó eséllyel fél éven belül meghal? Te mit tennél? Lehet-e egy ilyen közvetett „jövendölésre” alapozva felrúgni az életed, és készülni a halálra? Vagy mi a helyzet azokkal a jelekkel, amelyek a megjósolt, megvalósulás felé tartó jövőt jelzik? Elfogadod őket, vagy csak azért is más irányba kanyarodsz? Felkötöd a csuklódra a karkötőt, kitűzöd a falra a fotót, úgy, ahogy a jövőben láttad? Létezhet-e predesztináció, mennyire uraljuk a saját sorsunkat? Rengeteg kérdést lehet feltenni, és a FlashForward alkotóinak más dolguk sincs, mint megpróbálni okosan, a szakma szabályai szerint sorban válaszolni.

Aztán persze lehet úgy is, hogy – a „nagy testvér” sorsára jutva – pár évad alatt kiderül: bocsánat, nincs is ez az egész kitalálva. Volt egy jó ötletünk, de hamarabb forgattunk belőle sorozatot, mielőtt végiggondoltuk volna. Ilyenkor jön aztán a füstszörny, az egyre viccesebb időutazások sora, az „önálló akarattal rendelkező sziget” – és a lemondó legyintés, hogy már fogalmad sincs, ki miért van életben itt, és miért nincs ott, meg egyáltalán. A FlashForward az egyik legjobb, legeredetibb ötlet, amely mentén televíziós sorozatot forgattak – én pedig ott szurkolok az AXN előtt hétfőnként, hogy ne szúrják el.