Néhány hónappal ezelőtt felkeresett egy elkeseredett édesanya. Azt kérte, feltétlenül írjunk a koraszülöttek problémáiról. Az orvosok egyre nagyobb számban mentik meg az éretlen magzatokat, minél korábban, annál nagyobb a hír. Az újságok is csak a sikerekről, az egyre kisebb súlyú, életben tartott csecsemőkről írnak... Arról azonban, hogy mi lesz a további sorsuk, nem szól a fáma. Az ő ikrei például huszonöt hétre születtek. Ma, négy év küzdelem után ott tartanak, hogy az egyik kislány talán hatéves korára behozza a többieket, de a másik halmozottan sérült lett. Nem tud járni, nem beszél, és megvakult. Nem tudják, mi lesz a sorsa... Nagyon provokatív mondatot hallottam tőle: „Talán jobb lett volna kihúzni azt az inkubátort". Azóta már elgyászolta volna őket, és egy új, egészséges kisbabát ringatna...

Megrázott az a találkozás. Sokáig gondolkoztam rajta, van-e értelme a kérdést feszegetni, hiszen annyi morális problémát vet fel. Aztán mégis vettem egy nagy levegőt, és felkerestem a Cs. Nagy családot.

Bécs zöldövezete, csupa kertes ház, elegáns utcák. Letelepedünk a teraszon, és amíg az óvodába nem kell indulni az ikrekért, beszélgetünk.

- Harmincéves korunkig magasan repültünk, sikeres közgazdászként bejártuk a fél világot - kezd bele az édesanya, Grubits Judit a történetükbe. - Akkor hazaköltöztünk Magyarországra, és úgy gondoltuk, ideje családot alapítanunk. Vettünk itthon egy házat, egy kutyát, már csak a gyerek hiányzott. Jött is, de sajnos, elvetéltem. Évekig próbálkoztunk, végül már olyan nagy volt rajtunk a társadalmi meg az orvosi nyomás, hogy megpróbálkoztunk a mesterséges megtermékenyítéssel. Az sem sikerült. A férjem cége közben megszűnt, az utolsó pillanatban kapott egy állásajánlatot Bécsből. Megragadtuk a lehetőséget, és mihelyst kiköltöztünk, éreztem, hogy megfogantam. Talán a környezetváltozás...

Mosolyogva mesél a sokkról, amely akkor érte őket, amikor megtudták, hogy ikreket várnak. Nem baj, csak lesz valahogy! Juditnak szélsebesen gömbölyödött a pocakja, a hetedik mennyországban érezték magukat. Aztán váratlanul beütött a krach. A kontrollvizsgálatok egyikén az orvos megállapította, hogy másfél ujjnyira nyitva van a méhszáj. Kímélje magát, intette a kismamát, de nem utalta kórházba. Lehet, hogy ez volt a baj? Mindenesetre néhány nap múlva muszáj volt bevonulnia. Csak révedt kifelé az ablakon, a téli fákra, melyeken ezrével gubbasztottak a fekete varjak. Vészjósló volt... Másnap megkezdődött a szülés. A két kislány, az egyik hatvan, a másik hetvenöt dekával mindössze huszonöt hetesen (!), hívatlanul világra jöttek. Miért??? Azóta is ez a kérdés motoszkál Juditban. És főleg: mit csinált rosszul?

- A bűntudat a legrosszabb - emlékszik vissza. - Hiába, mi nők így vagyunk megalkotva... A császármetszés után mindenesetre napokig nem voltam hajlandó tudomásul venni a valóságot: ez velem nem történhet meg! Vissza akartam csinálni az egészet. Három napig nem is volt erőm megnézni a gyerekeket.

A férjet, Cs. Nagy Gábort viszont már nyolc órával a szülés után beengedték a koraszülöttekhez. A gyerekeik inkább madárfiókákra, mint emberi lényekre emlékeztettek, elvesztek a csövek, pelenkák, műszerek tömegében. Tanácstalanul állt, mialatt az orvosok és nővérek tették a dolgukat. Azonnal leszívták, kitisztították, műszerekre szerelték a két kis jövevényt, és már sürgős ténykedésükkel elültették az apa lelke mélyén a következő hónapokra érvényes jelszót: „Küzdeni kell értük bármi áron!"

Nehéz őszintének lenni, de az az igazság, hogy Juditot nem érdekelte a küzdelem. Ezek nem az általa várt gyerekek voltak, hiszen az övéi csak két nappal korábban kezdtek el rúgni. Semmi közük nem volt a normális csecsemőkhöz, akiket elképzelt. Anyaság? Hiszen még csak barátkozott a gondolattal! Tátongó ürességet érzett...

- Az volt az első ösztönös megnyilatkozásom - emlékszik vissza keserűen -, amikor nekiszegeztem az osztályos orvosnak a kérdést: „Ki dönti el, mikor állítjuk le az inkubátorokat?" Rám nézett, és jelentőségteljesen azt mondta: „Természetesen ön és mi, az orvosok. Ha a babák olyan állapotba kerülnek, meg fogjuk tenni!" Csakhogy ő már tudta, amit én még nem: mire erre sor kerülne, már kötődni fogunk a gyerekeinkhez - sóhajt fel. Ránéz az órájára, és kötelességtudóan felpattan. Indulnunk kell az oviba!

„Mammamma!"

Földszintes pavilonok, mindegyikben tizenkét egészséges és hat sérült gyermek. Integrált óvoda. Bécs minden kerülete üzemeltet ilyet. Ha ugyanis egy gyerek hatéves koráig nem tanulja meg tolerálni sérült társát, később ez már bajosan megy. Hatos csoport: Bella egy nagyítóval a kezében hasal az asztalon, és elmélyülten szemlél egy legyet. Aztán észreveszi az édesanyját, és boldogan odaszalad hozzá. Kicsit még himbálózik a járása, de amúgy minden rendben. Mi lehet Dorkával?

 
Ő a másik csoportba jár, és éppen az óvó bácsi kezében sír. - Mamamama! - öleli át Judit nyakát, és kétségbeesetten szorítja. Ennyi az össz, amit tud mondani, visítással jelzi, ha valamit szeretne. A kezét fogni kell, akkor lépeget. Világtalan szeme nem segíti, ettől láthatóan ideges. Csak az autóban nyugszik meg, amikor megszólal egy Halász Judit-dal. Ezt szereti, elmélyülten fülel.

- Ha tudnád, mi mindenen mentek keresztül ezek a gyerekek! - folytatja Judit a kálváriájukat. - Fertőzések, operációk, antibiotikumok, aztán ugyanez elölről. Dorka tíznél is több műtéten esett túl. Pedig az ő esélyei kezdetben jobbnak látszottak. Aztán egyszer csak kapott egy fertőzést, és teljesen felborult az agyműködése. Az orvos utólag elárulta, hogy fabatkát sem adott volna az életéért, mégis nekiálltak megmenteni. Mi meg automatikusan aláírtunk mindent.

Mit tehettek volna? Akkor már megszerették a kislányt, és őszintén hittek abban, hogy ember lesz belőle. Mennyi fáradság, fejlesztő óra, rehabilitációk tömkelege - és tessék. Az volt az utolsó csapás, amikor tavaly tavasszal a kislány megvakult. Kivitték Amerikába, hogy a legjobb szemészprofesszor operálja, és úgy tűnt, sikerrel járt. Aztán két hét múlva Dorka újra nem látott semmit. Máig nem sikerült elfogadniuk, hogy nincs többé remény...

„Megérte? Nem tudom."

Közben hazaérünk mi is, az édesapa is. Dorka már a fejlesztő pedagógus, Szilvi kezében, aki naponta jár hozzájuk, Bella pedig az apja ölébe vackolta be magát. „Így jó lesz a kiscsizmám? Nem kacsaláb? Nézd, milyen ügyes a Lili cica!" - folyik apa és lánya között az évődés. Közben felteszem a kérdést Gábornak: „megérte?" Bellára néz, és habozás nélkül azt feleli:

- Hogyne! Hiszen egészséges a kislányom... Csak a másik - bizonytalanodik el. - Nehéz ezt eldönteni. Az életben nem létezik „ha", most mégis kénytelen vagyok azt mondani: „és mi lett volna, ha a feleségem azóta se esett volna teherbe?" Akkor most egyetlen gyermekünk se lenne... Dorka nagyon fáj nekünk. Őszintén hittünk benne, hogy normális életet élhet majd. Sajnos, nem volt szerencséje... Nézd, Judit! - szól oda most a feleségének. - Bella rájött, hogy ha a kert másik oldalán bújik el, Szilvi nehezebben találja meg! - felnevet. - Látja, ilyen apró dolgok már örömet okoznak! - fordul újra hozzám. - Ezt csináljuk már négy és fél éve.

- És a barátok? A környezet? - vetem közbe.

- Nagyon elszigetelődtünk. Nehéz Dorkával társaságban és a nyilvánosság előtt. Itt, Ausztriában csak hagyján, de Magyarországon tragikus a helyzet. Az emberek megbámulják, fogalmuk sincs, hogyan viselkedjenek a közelében. Ezért is törekszünk rá, hogy itt maradjunk.

Mi lesz a jövő? A házaspár azt mondja, szinte havonként változik a véleményük Dorka sorsával kapcsolatban. Judit szeretne újra munkát vállalni, és még nem tudják, intézetbe adják-e a kislányt, vagy bébiszitterre bízzák. Télen, amikor a gyerek két hónapig összezavarta a napszakokat, és éjszakánként négy-öt órát ébren voltak vele, annyira kimerültek, hogy haladéktalanul elkezdtek neki intézetet keresni. De most megint úgy gondolják, maradjon velük. Szeptemberben mindenesetre új lakásba költöznek, ahol Dorkának saját szobája lesz. Nem adják fel, fejlesztik tovább. Mostanára sikerült elfogadniuk, hogy ez az ő keresztjük.

(A Cs. Nagy család történetét szakértőknek is megmutatjuk majd, de a Ti hozzászólásaitokat, véleményeteket is várjuk a következő e-mail címre: l.koronczay@sanomabp.hu)

 
Fizess elő most a Nők Lapjára! »