Joshi, Csernus, Feldmár – a gyógyító képernyő

A televíziós „lélekgyógyászat” hőskorában még viszonylag szűk volt a választék: Ranschburg Jenő vagy Vekerdy Tamás magyarázta a tévében, hogy akkor merre az előre, milyen problémákra milyen megoldások, milyen frusztrációra milyen diagnózis adható. A fenti példák szereplői (egyikük konzervatívabb, a másik inkább liberális oldalról közelítve) a megértő, szakállas doktor bácsi figuráját hozták, arról azonban viszonylag kevés szó esett, hogy a kisgyerekek világán, a kamaszkori lázadások időszakán túl is szükség lehet arra, hogy ne csak a testi, de a lelki egészséget is ápoljuk.

Aztán jött a kereskedelmi televíziózás korszaka, és minden megváltozott. Magyarországon egy, a tömegek által kevéssé ismert, de a „tévécsinálók” által annál szívesebben másolt amerikai tévés lélekgyógyász, dr. Phil lett az előképe a pszichológiával könnyed, közérthető és igen hatásvadász formában foglalkozó műsoroknak.

Oprah Winfrey dr. Phil műsorában

Aki egyébként nem ismerné, annak mondom: dr. Phil nagyon jó. Tényleg. A VIASAT3 vetítette pár éve a műsorát, és a nagydarab, bajszos, kopaszodó, megértő és magabiztos figura az egyik legfelelősebben viselkedő szereplője volt a műfajnak. Úgy sikerült a néha bulváros, néha tragikus eseteket színre vinni, azokat megbeszélni és értékelni, hogy közben egyáltalán nem volt „mónikasó” a dolog (és nem csupán azért, mert a szereplőknek volt foguk). Lehet röhögni, de én valóban elhittem, hogy egy középkorú férfi is lehet beteg és frusztrált az apjával való, gyerekkori rossz kapcsolat miatt, és valódiak a könnyei, amikor erről beszél, és dr. Phil győzködi: ha az a tróger nem volt képes soha azt mondani, hogy „fiam, te igenis értékes ember vagy”, akkor mondja ő, magának. Mondja ki helyette, ne egy halott ember tartsa sakkban évtizedekig a direkt teljesíthetetlen elvárásaival.

Aztán jött, aminek jönnie kellett, felbuzgott a szittya magyar öntudat: meg tudjuk ezt mi is csinálni, minek vegyük meg dr. Phil műsorát, majd mi gyártunk saját lélekgyógyászatot magunknak! Ez lett Csernus és az ő „bevállalós” műsora.

Ami nem volt jó. Rossz volt, nagyon rossz, aminek egyetlen oka van: Csernus módszere leginkább csak a drogosoknál működik. Őket valóban ki kell billenteni, náluk valóban az a megoldás, amit Csernus gondol, ők valóban azt és úgy hazudják maguknak. De az „egyéb” problémákkal érkezőknél sokszor izzadságszag, kínos találgatás („Tehát azért szokott arra kocogni, mert még mindig hiányzik a nő magának?” „Nem, csak arra lakom”) meg a sablonok. Kiismerhető körök: a szándékolt flegmaság és tettetett érdektelenség, az üvöltözés, a sokszor hajánál fogva előrángatott diagnózis, majd a „szövetség”, hogy akkor a beteg nekivág és megváltozik, Csernus meg sok sikert kíván, és hiszi, ha látja… Meg a búcsúzó kézfogás, na, attól akadtam ki mindig. Miféle bunkó dolog, hogy stabilan, derékszögben beállítom a kezem, aztán a másik jöjjön oda, nyúlkáljon érte, csak ő közeledjen? Esetleg egy bíborosi kézcsók a gyűrűre, az nem kéne?

A mélypont azonban nem Csernus, hiszen ő csupán a képernyőn nem élt meg, de szakmailag valóban elismerésre méltó, komoly munkát végez: korábban menthetetlennek gondolt drogfüggők tették le a cuccot neki köszönhetően. Nem kell tévében szerepelni, ennyi.

A műfaj alja ugyanis Joshi Bharat műsora. Rossz az, ha megbüdösödik a parizer. Rossz az, ha megavasodik a vaj. Rossz az, ha megpenészedik a zöldpaprika. De mit mondjunk arra, ha a fenti összetevőkből valaki szendvicset készít? Mert Joshi műsora pont ilyen.

Joshi Barat és Pataky Bea

Adott egy ember, aki bizonyára nagyon helyes, nagyon értelmes fickó, de maga a hiteltelenség. Bábszínház és „sorselemzés”, emelt díjas gagyiságok után hirtelen emberek lelkét, életét akarja meggyógyítani? Hogyan, milyen elméleti és gyakorlati tudás alapján? És hogyan, ha az ebben a szakmában elengedhetetlen nyelvet Pákónál jobban, de Győzikénél rosszabbul beszéli?

Joshi műsora annyival rosszabb, mint Mónikáé, hogy utóbbit legalább nem akarják komoly lélekgyógyász szakemberként eladni. Joshi Bharat vendégei ugyanabból a szerencsétlen, fogatlan, olcsón vásárolt amatőr statiszta körből kerülnek ki, mint akik az RTL-en hazudnak kis pénzért drámát és családi tragédiát – de Mónika legalább nem ad szakmai tanácsokat. Még egy ilyen bután hype-olt műsor talán nincs is: kihívják a rendőröket az egyik vendéghez, szenzáció! Arról már hallgatnak, hogy a rendőrök nem intézkedtek, csak kijöttek. Joshi kiküldött egy vendéget a stúdióból, szenzáció! Le merem fogadni a kedves vendég napidíjában, hogy a „spontán” akciót előtte háromszor is elpróbálták a szerkesztőkkel.

Ott van végül a manapság divatos, képernyőn még kevéssé, de előadásokon, DVD-n és könyvekben már egyre terjedő Feldmár-jelenség. A mi magyar Coelhónk, mondanám, ha nem érezném magam is, hogy ez azért sértés a szakemberre nézve – Feldmár András nem intézhető el egyszerűen a „harminc éve bevette az LSD-t, és úgy maradt” klisével. A kanadai–magyar szakember ugyanis nagyon jól megérezte, hogy hol a piaci rés. A frusztrált, görcsös, bezárkózó magyar mentalitásnak nagyon is szüksége van a Feldmár-féle „szabad, őszinte, kötöttségek és szégyenérzet nélküli kommunikációra”. Ha tőlem függne, az összes pszichomuki visszamenne a balettbe ugrálni, és csak Feldmárt mutogatnám… mindenkinek jobb lenne (kivéve persze Joshi könyvelőjét).