Az autoimmun betegségből ki lehet gyógyulni, de a lelki eltévelyedésből sokkal nehezebb

– A legtöbb nő, ha baja van magával, a külsejével kezd foglalkozni: csúnya vagyok, kövér vagyok, öreg vagyok… Ez persze csak a tünet, az ok egész más, de a nő csak ezt észleli. Én is így voltam vele, tavaly tavasszal egyszer csak azt vettem észre, hogy kimondottan rosszul érzem magam a bőrömben. És mivel fizikailag így volt, nemsokára mentálisan is így lett, aztán oda-vissza folytatódott. Ha ettem, állandó telítettségérzésem volt, ha nem ettem, fáradékony voltam. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, és először fizikailag próbáltam változni: egészségesen kezdtem étkezni. Csakhogy ez szült egyfajta szakadékot a család és énköztem. Lassan azt vettem észre, hogy háttérbe szorultak azok a dolgok, amelyek tizenöt éven át örömet jelentettek. Többé nem volt boldog az anya, de a feleség és a háziasszony sem.

– Az, hogy nem érezted jól magad a bőrödben, azt is jelenti, hogy nem voltál elégedett a külsőddel?

– Azzal sem. Sem belsőleg, sem külsőleg nem voltam kibékülve önmagammal. Sokan mondták: „Nem vagy normális, nincs otthon tükröd?” Ez egyfelől jól is esett, de az alaphangulatomon nem változtatott. A férjem hiába mondta, hogy szeret, nem hittem el. Nem tudtam megfogalmazni, mi bajom van. Egyszerűen nem tetszett a kép. Sem az, amit a tükörben láttam, sem az, amit negyven év alatt felépítettem. Kevésnek tartottam, és ahogy közeledett a születésnapom, egyre bizonyosabbá vált, hogy vannak dolgok, amelyeket már sosem fogok megvalósítani.

– Pedig elég sok mindenben kipróbáltad magad. Voltál modell, táncos, műsorvezető, színésznő, koreográfus, jelmeztervező… Máshoz lett volna kedved?

– Nem, sőt Ildikó kicsit meg is mentett azzal, hogy folyamatosan ellátott munkával. Szerettem én a színfalak mögötti munkát is, csak az a kamera innenső oldala. Én pedig vágytam volna még a másikra is. Ott volt bennem az előadóművész, csak elzártam magamban az elmúlt tíz évben.

– Muszáj volt?

– Igen, mert férjhez mentem, feleség, majd anya lettem. Más dolgok kerültek az első helyre az életemben.

– Sosem bizonytalanodtál el?

– De. Hároméves volt a kisfiam, amikor a Moulin Rouge igazgatója felkért, hogy vállaljam el a műsor főszerepét. Ez nagyon megdobogtatta a szívemet, hogy húha, még egyszer a színpadon állni flitterben, szólistaként. Ráadásul az ajánlat meg volt spékelve egy eszméletlen gázsival. Hazamentem, elmondtam a férjemnek, aki azt mondta: „Csilluska, neked lett egy másfajta életed, lehet, hogy rosszabb, lehet, hogy jobb, de hogy más, az biztos. Gondold át, mit fogsz csinálni, ha este fél tízkor csörög a vekker, hogy menni kell, és itt van a gyereked harminckilenc fokos lázzal…” Mélységesen igaza volt!

– A férjed nem tudott volna pótolni olykor?

– Nem hiszem. De erre sincs recept. Másnál lehet, hogy működik, hogy már a gyerek három hónapos korában visszamegy dolgozni, de az én értékrendem szerint az anyára folyamatosan szükség van. Olyan is lett a gyerekünk, amilyet szerettünk volna. Nagy igénye van ránk, mégis önálló. Szóval megérte. Bennem is helyére kerültek a dolgok, de megvolt az ára. Majd egy éven át szenvedtem én is, de a családom is. Ez a tavasz óta tartó időszak a férjem számára volt talán a legnehezebb.

– Ő mit tudott segíteni?

– „Csak” biztosítani arról, hogy mellettem áll és szeret. Nekem ez volt a legfontosabb.

– Hogy bírja a mostani sajtóérdeklődést?

– Megőrül tőle. De ha azt látja, hogy nekem használ, akkor hagyja. Szegény… Sokan kérdik, minek ennyit beszélni róla. Tudod, nekem ez a betegség a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” kategóriája. Minden újságot más réteg olvas, és én mindenkinek el szeretném mondani, hátha másoknak is segít.

– Mi az üzenet?

– Hogy oda kell fordulni a segítő kezekhez, ha nyújtják. Én ettől elzárkóztam, hiába húztak vissza a szakadékból, nem akartam visszamászni. A nővérem, aki fantasztikus pszichológus, azt mondta: „Tudom, hogy neked segítség kell! Én nem tudlak szakmai szemmel nézni, mert én is emberből vagyok, ráadásul a testvéred…” Mindenkit elutasítottam, aki orvoshoz akart küldeni. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy nem tudom magam megoldani a problémákat.

– A kisfiad hogyan viselte mindezt?

– A maga módján ő is gyógyított. Hozta az ötösöket, jól viselkedett, a kisördög angyallá változott. Velem írt, rajzolt, mindent ért, mindent el is mondunk neki kicsi korától fogva.

– Tavaly úgy érezted, már nem olyan szoros a kapcsolatotok, mint neki az édesapjával.

– Ezt láttam rosszul. Ez is a depresszió miatt volt. Ami eddig jól működött, hogy ők is csinálnak kettesben dolgokat, az zavarni kezdett. Hogy nélkülem mennek valahová… pedig hívtak, de nem hallottam meg. Egy apa-fia kapcsolat sosem lehet ugyanolyan, mint egy anya-fiú. Ha lenne egy lányunk, az megint csak teljesen más viszony lenne.

– Talán lehetett volna.

– Én szerettem volna, de a férjem nem. Ez is abból adódik, hogy ő nagyon jó apa, nagyon jó férj. Olyan szinten szorongta végig azt a kilenc hónapot, vitt vizsgálatokra, abbahagyta a dohányzást, aggódott… ezt nem akarta még egyszer. Szuverén joga. Hány férfi van, aki el se veszi feleségül az imádott nőt, és nem vállal egy gyermeket sem?

– Ezek szerint túltetted magad ezen azóta.

– Igen. Mostanra átértékelődött az egész. Most hogy azért tettem-e túl magam rajta, mert muszáj, vagy mert a helyére került valami… nekem mindig fontos volt ez a hármas egységünk, lehet, hogy nem is lett volna jó másként. Mindenesetre nem éri meg kockáztatni.

– Szóval újra jó családanya lettél, és jó feleség. De hol a Pártos Csilla?

– Ugyanott. Végre visszataláltam hozzá. És nem bánom, mert az autoimmun betegségből ki lehet gyógyulni, de a lelki eltévelyedésből sokkal nehezebb. Negyvenéves koromig egyfolytában amiatt szorongtam, hogy vajon azt a képet látják-e mások is, amilyen valójában vagyok. Próbáltam mindig mindenkinek megfelelni. Ma is fontos, hogy mit gondolnak rólam, de már elfogadom, ha nem kedvelnek. Visszataláltam önmagamhoz, újra tudok örülni annak, aki vagyok, hogy feleség vagyok, és nem új feleség, hanem a régi férjének a régi-új felesége. Hogy mi történt valójában, mi cserélődött ki bennem, mi hozta ezt az összeomlást, nem tudom.

– Talán túlságosan befolyásol a környezeted. Sok körülötted az erős személyiség.

– Én is az vagyok, csak megbillent a magamban való hitem, és bepánikoltam, de addig semmi jele nem volt, nem tudtam az autoimmun betegségről sem. Aztán a negyvenedik szülinapomon egyszer csak a műtőasztalon feküdtem, a lágyszájpadomból és a hátamból vettek ki szövettani mintát, és mondták, mi a diagnózis. Én meg mondtam, hogy nekem nem ez van, értsék meg. Tudtam, hogy lelki bajom van. Nem véletlen, hogy az első seb a homlokomon jött elő, ez volt a jel a környezetnek. De akkor már a védekező szervrendszer a testem ellen fordult, elkezdte rombolni a bőrömet.

– Azóta szerencsére jobban vagy. Kapsz kezeléseket?

– Igen, szteroidokat és rengeteg tablettát a mellékhatások ellen.

– Milyen voltál lánykorodban?

– Mindig „nagyon” voltam. Nagyon örültem, nagyon haragudtam, nagyon akartam.

– Akkor melléd egy türelmes, gondoskodó ember kellett.

– Igen, egy ilyen „oroszlánkirály”. Nem eszerint választottam férjet, de örültem nagyon, e két jegy illik egymáshoz a legjobban. Amikor terhes lettem, azért imádkoztam, hogy fiú legyen és Oroszlán. Az lett. Amikor a férjemmel megismerkedtünk, akkor voltam a legsikeresebb. Szólista, izmos, fiatal táncosnő. Mindig imádtam nő lenni, ezért volt szörnyű nekem ez a betegség. Aztán egy barátom azt mondta: „Csilla, te gyönyörű vagy, most is, hogy beteg vagy, de túl sokat foglalkozol ezzel. Válts. Csak úgy fogsz meggyógyulni, ha ezt elengeded.” És rájöttem, hogy igaza van. Most, hogy beteg vagyok, végre egyszer lehetek csúnya. Bedagadt arcú, karikás szemű, ráncos… Óriási feszültség ment le rólam, valamint a szépség is átértékelődött. Mostanra sokkal fontosabb a belső szépség.

– A bókokat úgyis megszoktad már. A férjed is?

– Nyilván volt benne féltékenység, nem lehetett nem észrevenni, de elrendezte magában. Én meg tizenöt éve nem néztem rá más férfira nőszemmel. Amióta elhatároztam, hogy ő lesz a férjem, mert társam és barátom egyszerre. Benne van meg minden, ami számomra fontos. Ő az apám, a gyermekem, a férjem, testvérem egy személyben.

Férjével és kisfiával

– Minthogy ismert emberek vagytok, a család talán el is várta tőled a visszafogott viselkedést.

Nem ők, ők nem tiltottak semmit, én magam akartam annyira megfelelni mint feleség és mint anya, hogy nem mertem leülni egy férfi ismerősömmel beszélgetni, nehogy félreértsék. Én ilyen helyzetbe nem hozom a férjemet, az anyósomat, magamat. De ezt nem szabad, erre már rájöttem. Ha tiszta a lelkiismeretünk, igenis le kell ülni, félelem nélkül. Nálam negyvenévesen jött elő, hogy ezt meg merem lépni.

– Volt olyan gondolatod, hogy elválsz?

– Sajnos. És hálás vagyok a férjemnek, hogy nem engedte. Életem legnagyobb hibáját követtem volna el.

– Hova mentél volna?

– Hát ez az, ezt kérdezte ő is.

– Pedig vannak, akik kezdtek új életet akár ötvenévesen is.

– De ha nincs valódi baj, csak az agyadban, akkor fél év múlva, ha meggyógyulsz, bánni fogod. Azt mondta ő is, menj, ha akarsz, de legalább gondold át, kis időt hagyj magadnak és nekünk is.

– Nem lehet könnyű megosztani ezt a dilemmát egy anyóssal.

– Ildikó több mint anyós. A belső gondok megértése, elfogadása intelligencia és szeretet kérdése. Félre tudta tenni az anyai mivoltát, ettől is nagy ember ő.

– Akkor minden a régi lesz?

– Nem. Jobb lesz. Mert már nem leszek ennyire görcsökkel teli. Eztán nem lesz olyan, hogy nem merek egy barátnőmmel salátázni, mert ezt eddig Ildikóval tettem. Nyugodtan le fogok ülni beszélgetni egy ismerőssel – még ha férfi is az illető –, és nem fogok azon izgulni, ki mit gondol erről. Véd- és dacszövetség jött létre a családban, annyira megerősített minket ez a rémálom. Könnyű felvállalni valakit, aki szép, jó, rendes, de most már tudom, hogy a legrosszabb állapotomban is elfogadnak és szeretnek.