A tökéletes külső tökéletes tartozéka a tökéletes mell. Ami lóg, amit ki kell tömni, vagy amit inkább bő pulcsik alá rejtünk, az aligha tökéletes. Számunkra legalábbis nem az. A sztárok világában szembetűnő megoldása van a cicitökéletesítésnek, úgy hívják, hogy mellplasztika. Vagyis a domborulatok korrigáltathatók, ez pedig divatot teremtett, olyan divatot, amelynek hódolva tizenéves lányok is ezer örömmel fekszenek kés alá, csak hogy jobban mutassanak feszes topjaikban. A kissé mellközpontú gondolkodásmódot az is jól bizonyítja, hogy ha beírjuk egy keresőbe a mellnagyobbítás szót, se szeri, se száma a találatoknak, ígéretek és fórumok százai villannak fel a monitoron.

Így látja a nő…
„Ne legyen iszony a viszony!”

Ismertem egy lányt, aki mindig dupla melltartó alá szorította dús kebleit, hogy elrejtse azokat a férfitekintetek elől. Sokáig nem tudta viselni domborulatait, úgy tekintett rájuk, mint két – ráadásul nem egyforma – idegenre. Aztán jött egy fiú, aki belebolondult – mellestül, babahájastul, mindenestül. És innentől nem úgy gondolt D kosaras melleire, mint élete megrontóira. Pedig bizonyos szempontból ezután sem lett „könnyebb” az élet velük. Ugyanolyan maratoni menetet jelentett egy új melltartó és egy bikini beszerzése, ugyanúgy figyelnie kellett rá, hogy ne görnyedjen folyton előre, és ha aerobikra ment, továbbra is dupla rögzítés dukált a rakoncátlan domborulatoknak. Mégsem zavarta már ez a területi átlagon felüliség. (Milyen érdekes, hogy többnyire szeretünk kilógni a sorból, de ha genetikai örökségként kapjuk ezt, nem mindig tudunk mit kezdeni vele.)

A méret nem számít! – szoktuk mondani nagyvonalúan, és ez így is van, ha az a valaki, aki az eltúlzott vagy netán túl kicsinek titulált darabját szereti, sajátjaként tekint rá, elfogadja, és nem úgy áll nap mint nap a tükör elé, hogy lebiggyed a szája az elé táruló látványtól.

Az nem kérdéses, hogy a férfiak nagy része valamiféle pavlovi reflexszel tapasztja tekintetét a dús keblekre. Valahol azt olvastam, hogy a mellünk „állapota” információkkal szolgál a párválasztó férfiak számára, akik ezáltal képet alkotnak szexuális hozzáférhetőségünkről. Csak az nem világos, hogy logikázták ezt ki? Miért tűnne egy szende D kosaras hozzáférhetőbbnek a B kosaras vadmacskánál?

Persze mi, nők, ritkán vagyunk megelégedve azzal, amink van. Akinek kicsi, az nagyobbra vágyik, akinek van mit pakolnia a cicifixbe, az meg beérné kisebbel is. A nagy mell kétségkívül nagy hiányossága, hogy nem bocsát ki olyan sugarakat, amelyek csak a nekünk tetsző vagy szimpatikus hím egyedek figyelmét vonják rá. Így történhet meg, hogy ha túl passzentosra sikeredik aznapi viseletünk, a kukás bácsitól a szexuálisan még csak ébredező szomszéd srácon át a férfi kollégákig mindenki csak a melleinkkel társalog.

Ami pedig a társtalálás esélyeit illeti, minden a saját kebelbaráti (v)iszonyunkon múlik. Lehet akármekkora és akármilyen formájú a mellünk, ha éppen takarékon lobog a kisugárzásunk. Hogy a párválasztás evolúciós okaira is rátérjünk: általában a férfi látja meg bennünk potenciális asszonyát, aki külső adottságaink feltérképezése során alkalmasnak tart minket a lehetséges utódok kihordására és felnevelésére. Egyszerűen lefordítva: lehet akármilyen mellünk, ha a kiszemelt férfiú kémiailag, biológiailag és semmilyen más szempontból sem tart minket vonzónak. Magyarán mondva távol esünk attól a nőtípustól, akit ő az esetének nevez. Levélíróim szerencsére nem szomorkodnak (sőt!) telt idomaik miatt, azt viszont nem szeretik, ha csak ez kelti fel az ellenkező nem érdeklődését.

Ahogy a férfi látja…
„A nagy mell nem feltétel, inkább bónusz”

Természetesen megkérdeztem rovatbeli szerzőtársam, Tokaji Zsolt véleményét is:
„Nyilvánvaló, hogy a természetet olyasféle magasabb rendű elvek mozgatják, amelyeket mi, egyszerű lények még csak felfogni sem vagyunk képesek, így aztán dőreség lenne igazságtalansággal vádolni amiatt, hogy a nők számára a kebelméret az érvényesülés fokmérőjévé vált.

Mert ha az a kérdés, hogy a nagyobb kebelméretű hölgyeknek könnyebb dolguk van-e, amikor párkapcsolatot akarnak létesíteni, a válasz egyértelműen és határozottan igen. Vannak, akik ezt tagadják, vagy legalábbis árnyalni próbálják, de a mindennapok gyakorlata állandóan rájuk cáfol. Ez nyilván addig fog tartani, amíg a miénkhez hasonló, bevallva, bevallatlanul férfiközpontú világban élünk. Mert hát, ha egy férfi feltűnő idomokkal rendelkező hölgyet pillant meg… Sőt, nem is itt kell kezdeni, hanem ott, hogy a feltűnő idomokkal rendelkező hölgyet a férfiak egészen biztosan megpillantják…

Nyilvánvaló, hogy arról is mi, férfiak tehetünk, hogy a nők körében központi, sőt életbevágó kérdéssé vált a mell mérete, formája. Vagyis ez az egész egy olyan ördögi körré vált, ami összességében legalább annyi örömet okoz, mint amennyi szenvedést és frusztrációt. Hogy miért van ez így? Egészen biztos, ez is valamiféle atavisztikus nyavalyatörés, ami a mell táplálékforrásként történő beidegződésével függ össze. A nagyobb mell valahogy a biztonságot, a bőséget, a jóllakottságot sugallja. S hát a férfiak soha semmivel nem tudnak betelni, újabb és újabb forrásokat szeretnek felfedezni és kiaknázni…

Nem meglepő módon az első ilyetén találkozásom, vagy inkább szembesülésem egy filmnek köszönhető. Amikor serdülőkoromban önhibámon kívül volt alkalmam végignézni Fellini Amarcordját, még csak nem is sejtettem, hogy a film egynémely képe örök időre az agyamba vésődik. Talán nem is kell magyaráznom, hogy melyik jelenetre gondolok. Persze az is vicces, ahogy Teo bácsi a fa tetején repetitíven üvöltözi a filmtörténet legendássá vált férfivágyát, de most mégis a dús idomú trafikosnő jelenetére gondolok. Arra, amikor a főhős… és itt elbizonytalanodom, mert máig nem tudom eldönteni, hogy a srác élvezkedik, avagy fuldoklik-e az akkor 43 éves Antonietta Beluzzi keblei között. És ez akkor és ott etalonná vált a számomra. Akár pironkodhatnék is érte, de ez csak képmutatás lenne. Éljenek hát a nagy keblek! Bár ezzel is úgy vagyok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Még ha azt is állítom, hogy van kedvenc típusom, soha nem emlékszem olyanra, hogy bármelyik barátnőmnek is a kebelméretét vagy -formáját róttam volna fel hibájául. Szerény tapasztalataim alapján mindegyiknek megvan az előnye, és intim helyzetben annyi minden más esemény történik, ami a legelvetemültebb mellcentrikusságot is feloldja.

Azt hiszem, nem csupán a saját nevemben beszélek, ha azt állítom, hogy a férfiak zömének a nagyobb mell nem feltétel, hanem inkább bónusz.
Tudom, hogy azoktól, amiket most írok, számos nőnek görcsbe rándul a gyomra, és a pokolba kíván engem is, meg az összes élveteg disznó hímet is. Vigasztalásul annyit megjegyeznék, hogy nekünk, pasiknak sem könnyű, amikor azzal a bizonyos húszcentis etalonnal nyomasztanak minket.”

Kebelcsodák »
Villámtorna a formás mellekért »
5 étel a mellrák ellen »