Ahol a gyerekeké és a pingpongé a fõszerep...

Az öröm a tiéd - második példa

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Micsoda ötlet! Éjszaka pingpongozni! Kinek jut ilyesmi eszébe? Nos, egy csapat kamasznak, akik azelõtt a kaszásdûlõi lakótelep rideg betonasztalain nyomták a meccseket… De vajon megvalósult-e a jó ötlet?

Mefg ám. Tíz évvel a nagy gondolat után a kamaszoknak már saját klubhelyiségük van, és felnőtt segítséggel alapítvánnyá szerveződtek. Itt tilos az alkohol- és a drogfogyasztás. Szerencsére nem hiányzik senkinek...

Este kilenc. Az utcák sötétek, alig lézeng valaki a kaszásdűlői lakótelepen. Néhány árnyék bukkan fel velem szemben. „A Jövőbarát Alapítvány klubját keresem. ”Ja, az „Éjfélit? Jöjjön velünk, mi is odamegyünk.” Benyitunk. Nagy a csend, csak a pingpong-labdák ütemes pattogása hallatszik. Az asztalokat szorosan körbeállják a fiatalok, fiúk, lányok vegyesen. Néhány biztató mondaton kívül „Szerva itt!” „Ne hagyd magad!” egy szó sem hallatszik. Érezni lehet a fesztültséget.

– Itt most nem alkalmas – húz be az irodába D. Horváth Piroska, az alapítvány egyik vezetője. – Kerületi bajnokság zajlik. A fiúk maguk szervezték meg, tőlem csak profi labdákra kértek pénzt. Nagyon helyesek voltak.


– Ezek a srácok már itt nőttek fel?


– Lehet mondani. Hét éve kaptuk ezt a helyiséget az önkormányzattól, azóta idejár a lakótelep apraja-nagyja. Már vagy kilencven törzstagunk van. Az a szabály, hogy ha valaki hoz magával ismerőst, barátot, vállalja érte a felelősséget. Így próbáljuk megakadályozni a randalírozást, lopást, drogozást. Ez ilyen szempontból fokozottan veszélyeztetett környék. Sok rossz körülmények között élő család, kallódó fiatalok, egy csomó cél nélküli élet…


– Hogy kezdődött?


– Akkor még védőnő voltam itt a kerületben, és a munkatársaimmal egy drogprevenciós programban vettünk részt. A háromezer általunk megszűrt fiatal közül huszonhét bizonyult drogosnak. Ez a kilencvenes években különösen magas aránynak számított, és a szociológusok még háromszor ennyit sejtettek! Valamit tenni kellett. Akkor jött egy kollégám, Szabó András, aki tanulmányúton járt Amerikában, ő elmesélte, hogy Marylandben egy fekete szociális munkás az éjszaka randalírozó fiataloknak utcai kosárlabda-mérkőzéseket szervezett. A srácok odaszoktak, és egy-két éven belül visszaesett a környéken a bűnözés és a drogfogyasztás. Nálunk ez lehetne a pingpong! – csaptunk a homlokunkra. A kölykök úgyis álló nap ütik a labdát a lakótelep betonasztalain. Hétvégeken éjszaka azonban nem tudnak magukkal mit kezdeni. Felállítottunk hát az éjjel is kivilágított orvosi rendelő folyosóján néhány pingpongasztalt. Hamarosan ott tolongott az összes csellengő srác. Egykettőre kinőttük a helyiséget…


– Van segítséged?


– Igen. Róbert, János, Tibibá. Önkéntesek. Nappal dolgoznak, éjszaka pedig felváltva tartják a frontot.

A meccs szünetében kimegyünk, és Piroskát, mint valami tyúkanyót körbeveszik a gyerekek. „Ki kér teát?” János már hozza is egy tálcán a teletöltött műanyag poharakat, jár hozzá zsíros kenyér is. A srácok kapkodnak utána.

– Ez az egyik legjobb ebben a klubban – vigyorog Zsolt, akit mindenki csak Calgonnak becéz. – Persze csak a pingpong után. Alighanem ezt a versenyt megnyerjük! – kacsint rá a társaira. – Már most edzünk a Guinness-rekord-kísérletre. Huszonnégy órán át, három asztalnál játszunk majd, ötperces pihenőkkel. Öt évvel ezelőtt már egyszer megpróbáltuk a Városligetben.

– A múltkor azzal jöttek hozzám a fiúk, hogy ők már „nemalvással” is tréningeznek – fűzi hozzá János. – Igaz, csak májusban lesz a mérkőzés, de már most készülnek rá. Szerdán, csütörtökön folynak az edzések, egy idősebb társuk tartja őket, aki igazolt játékos. Hétvégeken meg csak úgy ütögetünk. Akkor túl sokan vannak itt.

– Szeretünk lejárni – szólal meg egy másik lakli kamasz, Sanyi. – Különben nem tudom, mit kezdenénk a szabadidőnkkel. Olyan barátságos légkör várja itt az embert, itt vannak a haverok, meg a lányok, jól elvagyunk. Idén érettségizem, mások ilyenkor diszkóba meg inni mennek. Szerintem ez ezerszer jobb. Most már internet-kuckó is van, pénteken a tanfolyamon informatikát is oktatnak, lehet csocsózni…Klassz, na.

– Emlékszem, amikor először lejöttem ide, apuék aggódtak, hogy hová tűnök el péntek-szombat esténként – veszi át a szót ismét Calgon. – Sose lehetett nálam tudni, mindenben benne voltam. Lehívtam aput, hogy nézze meg a klubot, és akkor megnyugodott. „Itt jó helyen vagy.” Azóta leengednek. Most már vagy hét éve. Jó tartozni valahova.




– És ti, lányok, mit csináltok, amíg a fiúk játszanak?


– Bármilyen hihetetlen, mi is szeretünk pingpongozni –grimaszol Betti, aki látnivalóan a törzsgárdához tartozik. – Ha meg nem jut asztal, idegyűlünk Simon Erzsike köré, és gyöngyöt fűzünk, karkötőket, fülbevalókat készítünk… Múlt héten kavicsokat hozott, azokat festettük be körömlakkal. Nagyon jókat szokott kitalálni. Két éve segít az alapítványnak, ha nem jön, már hiányzik. Jókat lehet dumcsizni vele.

Erzsike végzettsége szerint magyartanár és szociális munkás. Szerény, mint az ibolya, a világért se szerepelne magától

– Miért csinálom? Mert nekem is jó – böki ki végül. – Látnod kéne, amikor belépek, már futnak elém, ölelgetnek a gyerekek. Olyan szeretetéhesek, öröm foglalkozni velük. Nem akarnak ők többet, csak hogy végre valaki figyeljen rájuk. Igyekszünk minden vágyukat kielégíteni, amennyire az anyagiakból futja. Kérték, hogy délutánonként is jöjjek, hiszen nekik akkor sincs dolguk, hazaérnek az iskolából, és csak kallódnak. Ide meg lejöhetnek, és közösen megcsináljuk a leckét, aztán játszhatunk. Ezért is határoztuk el, hogy ezután szerdán és pénteken is lesz foglalkozás. Most vásároltam épp nemezt, megpróbálkozunk vele. Nagyon élvezem, ahogy alakul a kezük között az anyag. El is neveztük a foglalkozást KRÉM-nek, azaz Kreatív Élő Műhelynek.

– Drámajátékot is szeretnénk tartani – teszi hozzá Piroska. – Feszültségoldó, önismereti foglalkozásokat. Ott kibeszélhetik magukból a gyerekek a problémáikat. Tavaly óta latintánc-oktatás is folyik, és a lányok angoltanfolyamot is szeretnének. Ha akad hozzá angoltanár, ennek se lesz akadálya. Fizetni sajnos csak keveset tudunk. Állami normatíva híján elég nehezen tudjuk víz fölött tartani magunkat. Még kellenének önkéntesek, és főleg szponzorok, akik támogatnának bennünket. Hogy ezeknek a gyerekeknek jobb világot teremtsünk!

Még több az e heti Nők Lapjából:

• „Anyu, meleg vagyok!” 2. rész »
• Kis pénz - nagy ebéd »
• Készüljünk a várandósságra...» 
• „Háromezer dollár, és magáé a kisbaba” »
• Miért nem kívánjuk egymást? »
• Nők és az életkor - Jakupcsek Gabriella »  
• A Da-Vinci kiállítást látni kell! »
• Loladoktor rendel » 
Olvass tovább

Hozzászólások